Keresés

2018. május 30., szerda

Egyre közelebb a csillagokhoz

By On május 30, 2018

Idén a nyári évad nyitófesztiváljaként látogathatjuk meg a Y.EAST fesztivált, melyet 3. alkalommal rendeznek meg a Zsámbéki Színházi Bázison. 

Y.EAST 2018 – Nemzetközi Színházi Fesztivál
Zsámbéki Színházi Bázis
2018. június 21–24.


Négy nap alatt 13 színházi előadás, ebből három új bemutató és 4 db 48 óra alatt elkészülő magyarországi ősbemutató lesz, 6 koncert, DJ-k, szabadtéri filmvetítések, különböző workshopok és kézműveskedés, rövidfilmvetítések, csillagvizsgáló, gyerekprogramok, sportprogramok, Foci VB vetítés, csehországi sörök és magyar borok, sátortábor és persze a lehető legjobb hangulat ezen a különleges, természetvédelmi területen, „közelebb a csillagokhoz”.




Az idei harmadik fesztiválra már hat országból érkeznek a fellépők. (HU; SK; CZ; SI; PL; SRB) A színházi programban kortárs dráma, szerzői színház, gyermekelőadás, felolvasószínház és egy különleges projekt is helyet kapott, amelyben neves társulatok alkotói mérik össze tudásukat a közönség örömére (Kompánia; Utolsó vonal; FAQ társulat; Másik oldal): 48 óra alatt egy addig számukra ismeretlen kortárs drámából készítenek előadást, hogy megnyerjék a fődíjat. 

A légvédelmi bázison évente egyszer, a Y.EAST fesztivál idején megengedett a sátorozás is, melyet a fesztivál szervezői ingyen biztosítanak a természetvédelmi területen. A háromnapos bérlet csupán 10.000 forint, de a napijegy is csak 3.000 forintba kerül. A fesztiválon visszaváltható poharak és szelektív hulladékgyűjtők várják a látogatókat.

2018. május 20., vasárnap

Sekély partszakasz

By On május 20, 2018
A Kutyaharapás színlapja mindent azonnal megígér, amit egy színházi előadástól csak elvárhatunk: remek színészek, biztos kezű rendező és a kortárs magyar valósággal igencsak bizalmi viszonyban lévő drámaíró. Ráadásként itt van még Tarantino is, aki jó előre felskiccelte a történéseket – tisztességes vállalkozás ez, semmi kétség. 

Tisztességes, idézőjelesen persze, hiszen mégiscsak bankrablásról van szó, még ha csak félsikerű is. Maradt ugyanis Tarantino első nagyjátékfilmje, a Kutyaszórítóban alaptörténete, megspékelve magyar popkulturális utalások tömkelegével és természetesen egy nagy adag össztársadalmi cinizmussal is. Tény: Székely Csaba egy percig nem fogta vissza magát, valódi ámokfutás ez a szöveg, az már más kérdés, hogy vajon ez segítette-e vagy sokkal inkább gátolta a drámai cselekmény kibontakozását.



Már az rendkívül sokat elmond az adaptáció alaptermészetéről, hogy a gengszterbanda tagjait nem színek, hanem nemzetiségek jelölik: van itt Szerb, Cigány, Zsidó, Román és Ukrán is, ráadásul mindegyikükhöz igen élénk jellemfestő attribútumok társulnak, így ha nem is ismerjük az eredeti kultfilmet, azonnal nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel – spicli van a házban. Ennek a alaphangulatnak természetesen Varga-Járó Ilona díszlete is kiválóan aládolgozik: a karakterek többnyire egy rácsos, rideg pincében mozognak, amely ugyanakkor tetszés szerint alakul át temetővé, plakátokkal teleragasztott utcává vagy éppen Dzsóbácsi irodájává. Egy bizonyos: akárhol is vagyunk, mindenhonnan kikacsint ránk a kis magyar valóság. 

Mi pedig nevetve üdvözöljük, ahogyan azon is kellemesen elmosolygunk, hogy a realitás rendszerint átfordul a halálközeli állapot kábulatába, ugyanis a flashbackekkel aktívan operáló történetet a bankrablás során lövést kapott Szerb (Nagypál Gábor) víziói strukturálják. A tévéképernyőn időről időre megjelenik Pálmai Anna, a Dead Line Airlines légiutas-kísérője (ha úgy tetszik: halálangyala), aki szándékosan túlzó mimikájával kommentálja az eseményeket és konferálja fel az egyes emlékképeket – paródia ez a legjavából, ám a szellemes alapötlet ellenére a megoldás nem tud a dramaturgiai mentőkötél szerepénél többet betölteni, így egy idő után még az oly imponáló groteszkség is lekopik róla. 

Ez a fajta túlhasználtság nem egyedi az előadáson belül, sőt mondhatnánk, hogy ez a Kutyaharapás valódi betegsége. Székely Csaba ugyanis véresen komolyan vette a film szövegének alaptónusát, amely rekordokat döntött a maga 252 fuckjával, így a „mocskosszájú gengszterdráma” műfajmegjelölésből nem a dráma, hanem a mocskos száj került előtérbe. Ez azonban maximálisan megfosztja a dialógusokat a másodlagos tartalomtól: bár Tarantino filmjében is azonnal rendelkezésre áll a szövegrészek egyszerű, primer értelmezése, ugyanakkor minden mondat mögött megbújik a ’90-es évek Amerikájának életérzése és a fogyasztói társadalommal szembeni cinizmus, addig itt a Székely Csaba által megrakott tétek szépen lassan elúsznak, mert a káromkodások végtelenek tűnő egymásra licitálása korai – és nem egyszer nehéz – szülésre kényszeríti a drámai dialógusokat. A nagyotmondás az elsődleges, a nyelv megrögzött csúcsra járatása, ám épp ez az oka annak, hogy maga a cselekmény egészen egyszerűen devalválódik: a szórakoztatás központi szerepe eltompítja a feszültséget, így fájóan nem csattannak azok a pofonok, amiknek márpedig csattanniuk kellene.





Ebből kifolyólag a helyszín is csupán annyit tud jelezni, hogy itt vagyunk Magyarországon, ám arról nem igazán esik szó, hogy mi is van körülöttünk pontosan. Elhangzik ugyan nem egyszer Soros György neve is, ahogyan egy-két másik miniszter is megkapja a magáét, ám ezen aktuálpolitkai utalások nagy része nem szervesül a történethez, ez a fajta reflektálatlanság pedig nem színezi, hanem gyengíti az előadást. Kétségtelen hát, hogy a Kutyaharapás innentől voltaképpen a színészi játékon áll vagy bukik – és minden hiba ellenére mégiscsak azt kell mondanunk, hogy áll, még ha remegő lábakon is. 

Többnyire karikatúrára hajazó alakításokat látunk ugyan, ám ezek jó része olyan virtuóz, hogy képesek vagyunk szemet hunyni a klisék felett is. Kaszás Gergő túlmozgásos, hektikus Cigánya már önmagában olyan bravúrjáték, amiért érdemes volt megszületnie az előadásnak, Nagypál Gábor pedig bőséges színészi eszköztárának hála ugyancsak képes összetett figurává emelni a Szerbet – voltaképpen ő az egyetlen, aki nem csupán a felszínt kapargatja, bár nagy mélységek megmutatására neki sincs sok lehetősége. Vele ellentétben Mucsi Zoltán nem aknázza ki maximálisan a lehetőségeit, játéka folyamatosan az erőtlenség és a kirobbanó energikusság két végpontja között mozog. Fodor Tamás sem tud több lenni jópofa szélhámosnál, ám ez ebben a világban több mint elegendő, a fiát alakító Bercsényi Péter játéka pedig kivételesen meggyőző és árnyalt. Az Ukránt megformáló Király Attila többnyire az alapkarakterével fakadó megállíthatatlan erőből dolgozik, méghozzá igen érzékletesen, Katona László teszetoszasága és értetlensége szintén mesteri, ahogyan az epizódszerepekben feltűnő Kovács Krisztián és Kardos Róbert is mindent megtesz, hogy pozitív oldalra billentse az előadás mérlegét.



És ott van persze Szikszai Rémusz is mint Zsidó, ám ezúttal elsősorban rendezői érdemei domborodnak ki. A nyilvánvaló örömjáték közepette ugyanis professzionális karmesterként irányítja a szálakat, miközben a messzemenőkig kiaknázza a tér és a szöveg adta lehetőségeket: pörgős, szimultán jelenetek, gyors váltások, folyamatos ide-oda pingpong – egyszóval megteremtődik a káosz tökéletes ritmusjátéka. Ebbe a szeszélyes hullámzásába pedig örömmel vetjük bele magunkat, visz a lendület, még akkor is, ha csak érinteni tudjuk a Ká-Európa felszínén úszkáló mocskot. A sajnálatos valójában az, hogy ez az alkotógárda képes volna arra is, hogy nyakig megmártózzon mindebben, éppen ezért a színészi remeklések ellenére is kissé olyan utóíze van mindennek, mintha még csak most tanultunk volna meg úszni. A bójánál tovább nem megyünk. Majd legközelebb jöhet a mélyvíz. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba

2018. május 14., hétfő

A tánc maga a szabadság

By On május 14, 2018
„A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról.” – a GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Décsi Zsófiával folytatjuk. 

Mikor „jegyezted el” magad a tánccal? 

Nem tudnék erre pontos választ adni. 11 évesen kezdtem el táncolni teljesen hobbi szinten, aztán egyre fontosabb szerepet töltött be az életemben. Aztán azon kaptam magam, hogy a továbbtanulási papíromon csak a Magyar Táncművészeti Egyetem szerepel, mint opció. Mindig voltak és vannak hullámvölgyek, de innentől már egyértelművé vált mi a legfontosabb az életemben. 

Melyik stílusban érzed magad leginkább otthon? 

Az Urban Dance stílusok azok, amikben én igazán megtaláltam magam. Ez egy gyűjtőnév, mely magában foglal meglehetősen sok stílust, mint például a Hiphop, House, Vogue, Waacking és még sorolhatnám. Ezek közül nem szívesen emelnék már ki, mert valahogy minden „korszakomban” mást érzek a legközelebbinek. Mind improvizációs alapokkal, önkifejező szándékkal születtek és ez az a szabadság, ami nekem maga a tánc. 

Ha alkotsz, akkor önmagad kifejezése a fontosabb, vagy az, hogy valamit közölj a világról? 

Ez attól függ mit alkotok. Ha van egy konkrét feladat, akkor a közlés a cél. Hogy megtaláljam azokat a csatornákat, utakat, amiken keresztül eljuthat az üzenet a befogadóhoz. Viszont például egy szólóban, vagy egy olyan koreográfiában, ami „csak úgy” készül általában azt érzem, hogy a bennem feszülő érzéseket kell kifejezésre juttatnom. 

És mikor fordultál a tanítás felé? Ebben mennyire tudod kiélni a művészi szabadságot? 

19 éves voltam, mikor tanítani kezdtem. Amíg egy csoportnál az alapok elsajátításának fázisában tartunk, addig koreográfiai szinten kevéssé tudom megélni a kiteljesedést. Azonban, minél haladóbb egy csoport mind fizikailag, mind szellemileg, annál jobban elengedhetem a fantáziám. 

A munkáiddal inkább egy saját egységes nyelvet igyekszel kialakítani, vagy a változatosságra törekszel? 

Mivel a saját nyelvem se tudnám határozottan definiálni, inkább azt mondanám, a változatosságra törekszem. Szeretek különböző műfajokban alkotni. Azonban vannak mozdulatok, vagy néha csak apró gesztusok, amik egy olyan személynek, aki már ismer szinte egyből lelepleznek. 

A GlobART-nál színészekkel és táncosokkal vegyesen foglalkozol, hogyan sikerül kialakítani a közös nyelvet a próbafolyamat során? 

Nem éreztem ezt soha nehézségnek. Jobban át kell gondolni a koreográfiát, hogy olyan is meg tudja csinálni, akinek nem ez a szakterülete és annak is kihívás legyen, akinek viszont igen. Na meg, hogy mindemellett egy látványos színpadi összképet kapjon a néző. Viszont ezenkívül, hogy otthon talán kicsit többet kell foglalkoznom a tánc összeállításával technikai szempontból, a továbbiak nem okoznak gondot. 

Miként zajlanak egy-egy próba előkészületei? Hogy dolgozol össze a rendezővel és a zeneszerzővel? 

Nagyon fontos az összmunka. Az Oidipusz király című előadás volt az első, ahol koreográfusként dolgoztam. Összeültünk mind és jelenetről jelenetre átbeszéltük, hogy mi az, amit láttatni, kifejezni szeretnénk. Aztán mindenki kicsit ment a saját útján, dolgozott a saját részén és megint összeértek a szálak. Majd a rendező irányításával végül összecsiszolódott minden egy kerek egésszé . 

Koreografálás előtt kielemzed a történetet vagy inkább az ösztöneidre hallgatsz? 

Figyelembe veszem a történetet, de jobb szeretek ösztönből koreografálni. Szerintem az üzenet is jobban átmegy egy belső, mély érzésből indíttatott tánccal, mint egy minden mozzanatában szinte kizárólag tudatosan megkonstruált mozdulatsorral. Inkább legyen lelkileg kifejező, mint mozdulataival túl direkten közölni vágyó egy tánc. 

Mit gondolsz, mivel tud többet adni egy testtel megfogalmazott jelenet, mint a tradicionális színház? 

A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról. Ha jól használják, egy iszonyatosan erős közvetítő. Viszont ehhez az kell, hogy aki táncol, tényleg teljes lényével átélje, amit épp ki szeretne fejezni, mert ha nem így van, teste egy pillanat alatt elárulja. Úgyhogy nem mondom, hogy egyszerű vele dolgozni, de mindenképp megéri. 

A MajdNEM-ben te vagy Vivien alteregója. Színészként is ugyanolyan magabiztosan érzed magad a színpadon, mint táncosként? 

Táncosként alakítom Vivien alteregóját, azonban az nagy újdonság volt számomra, hogy valakinek a bőrébe kell bújjak. Persze, egy táncos mindig valamilyen karakterben kell, hogy megjelenjen, de azért az mégsem ugyanaz, mintha elő kellene adni egy teljes személyiséget mélységekkel, átszellemüléssel. Akárhányszor játsszuk, mindig úgy érzem, találok újat és újat benne. Ezt a részét már talán kezdem megszokni a dolognak, azonban amikor az Oidipusz-ban meg kellett szólalnom a színpadon, azért eléggé izgultam. 


Mi volt számodra az eddigi legfontosabb, legizgalmasabb munkád a GlobART-nál? 

A MajdNEM a kedvencem még mindig. Talán azért is, mert ez volt az első, így eléggé meghatározó. Annyira új volt maga a feladat és az egész koncepció, elképesztően izgalmasnak találtam. 

Megváltozott valamiben a gondolkodásmódod azóta, hogy egy színházi társulattal dolgozol? 

Eddig se voltam egy egyhelyben toporgós ember, azonban itt még jobban törekszem arra, hogy időről időre folyamatosan kilépjek a komfortzónámból. Legyen az egy tréning vagy egy előadás, úgy érzem egyre kevésbé hagyom magam ülni a kényelmes, már jól megszokott helyzetekben.

2018. május 13., vasárnap

Lana Del Rey a Szigeten

By On május 13, 2018
A friss lemezével érkező Lana Del Rey bejelentésével teljessé vált a SzigetNagyszínpadának headliner sávja. „Minden idők egyik legjobb Sziget fesztiváljára készülünk” – mondta Kádár Tamás, a Sziget főszervezője, hozzátéve, hogy a fesztivál történetében eddig még nem fordult elő, hogy már március közepén lekötötték az összes főműsoridős fellépőt a Nagyszínpadra, ráadásul egy ennyire aktuális és stílusában sokszínű sztár-sort felvonultatva. 



Megérkezett tehát az idei Sziget utolsó nagyszínpados headlinere is: tavaly megjelent ötödik nagylemezét és legnagyobb slágereit hozza el Lana Del Rey, generációjának egyik legnagyobb tehetsége. Az amerikai dalszerző-énekesnő melankolikus popzenéjével 2011-ben robbant be a köztudatba. Fellép a Szigeten az egyik legkülönlegesebb svéd előadó, Fever Ray, aki a testvérével alapított The Knife mellett 2009-ben mutatkozott be szólóelőadóként, második lemeze pedig tavaly jelent meg. Két multi-instrumentalista énekes-dalszerző is visszatér a Szigetre, különleges popzenéjét hozza el Børns, míg folkos-bluesos dalait Asaf Avidan. A holland elektronikus zenei élet nagyágyúja, Don Diablo is érkezik, de az indie-elektropop műfajban alkotó fiatal norvég tehetség, Aurora is látható lesz a Szigeten. Áprilisban megjelenő új lemezét hozza el Új-Zéland talán legizgalmasabb zenekara, az Unknown Mortal Orchestra. Az elektronikus zenei felhozatalt erősíti Zhu, a német DJ-producer, Tujamo, a Damian Lazarus & The Ancient Moons, Jan Blomqvist és SG Lewis. 

Mint ismeretes, a most bejelentett világsztár mellett a Nagyszínpad fő fellépői közt ott van az Arctic Monkeys, Dua Lipa, a Gorillaz, Kendrick Lamar, Kygo és a Mumford & Sons is. Az egyik „legerősebb” Sziget line up várhatóan több teltházas napot is hoz majd, rohamtempóban fogynak a jegyek, érdemes a programot böngészni és beszerezni a jegyeket időben. 


Love Revolution a Sziget programjaiban

By On május 13, 2018

Bár az egész Sziget egy „nagy Love Revolution” számos programhelyszín külön fókuszál a kiemelt üzenetekre. Álljon itt néhány ezek közül, a teljesség igénye nélkül: Az Afro-Latin-Reggae Falu helyszínen például ONE HOUR – ONE LOVE címmel naponta kezdődnek beszélgetések, melyek témái - egyebek mellett - az ökoszisztéma megóvása, a környezettudatos fogyasztás és életmód, mit tehetünk a klímaváltozás ellen, de vizsgálják a rasszizmus és tolerancia, nacionalizmus és multikulturalizmus, migráció és integráció kérdéseit is. Az egyik leglátványosabb program a Szigeten a Nagy Utcaszínház. Idén a Wired Aerial Theatre angol társulat AS THE WORLD TIPPED című előadását láthatjuk, ami egy valódi „katasztrófafilm” a levegőben, mely a környezettudatosság fontosságára hívja fel a figyelmet. A Sétáló utcaszínházak közt érkezik a Kamchàtka társulat, előadásuk az emberi jogokkal is foglalkozik. Az idén első alkalommal megrendezésre kerülő Élőszobor Bajnokságon azok a jelentkezők élvezhettek előnyt, akik pályázata a Love Revolution koncepciójához kapcsolódik. 

Az ArtZone helyszínén újrahasznosított anyagokból készülnek tárgyak, felhívva a figyelmet a környezettudatos életmódra és az ökológiai lábnyom csökkentésére. A Szigethatárokon átívelő rendkívül népszerű Mission: Szitizen játéksorozata is a Love Revolution üzeneteire épül. A Mission: Love Revolution játékban a résztvevők olyan ügyekkel töltik el a közös időt, mint az emberi jogok védelme, a világbéke vagy a környezetvédelem. Nem véletlen, hogy a játék a Föld Napján indul. A Civil Sziget pályázati elbírálásának is a legfőbb kritériuma, hogy a pályázók megvalósítandó programja illeszkedjen a Sziget által idén meghirdetett Love Revolution koncepcióhoz. „Olyan eszméknek szeretnénk teret adni és olyan ügyeket akarunk támogatni, melyek előbbre viszik a világot és jobb hellyé teszik a Földet. Hiszünk abban, hogy közösen képesek vagyunk elérni, hogy háborúk és nukleáris fenyegetés helyett békében éljünk, hogy senkit nem rekeszthetnek ki, nem sérthetnek meg a bőrszíne, vallása vagy nemi identitása miatt, hogy a fenntartható fejlődés és a környezetünk megóvása a mindennapjaink része kell legyen, valamint annak elismerését, hogy a származástól függetlenül mindenkit megilletnek az emberi jogok”- írták a pályázatban. 
Art of Love Revolution 

Idén 5. alkalommal hirdették meg szervezők az Art of Freedom művészeti pályázatot, melyben arra kérték a legkreatívabb Szitizeneket, hogy tervezzenek olyan feltűnő, elgondolkodtató, kiemelkedő, lenyűgöző, mulattató, megkerülhetetlen alkotást - szobrot, installációt, dekorációs elemet vagy funkcionális tárgyat -, amely pozitív üzenetével és vizuális erejével hirdeti a szeretet forradalmát és tovább színesíti a Sziget Love Revolution üzenetét. Az idei évben tehát a Love Revolution kampány keretében elsősorban olyan elképzeléseknek ad teret a Sziget, amelyek társadalmi célú üzenetet hordoznak, vagy fenntarthatósági elveket figyelembe véve készülnek el: lesznek újrafelhasznált anyagokból alkotások - pl. hulladékanyagból szőtt hatalmas szőnyeg vagy sörösrekesz installáció - és lesz olyan is, amelyik utazásra invitálja a fesztiválozókat egy önismereti labirintusban, vagy lélekerősítő üzenetekkel inspirálja őket világító fényfeliratokkal egy fakoronán. 

Izrael állam fennállásának 70. évfordulója alkalmából a Sziget és Izrael Állam Nagykövetsége együttműködési megállapodást írt alá, mely keretén belül a fesztivál ideje alatt számos meghívott izraeli művész és egyéb kísérőprogramok segítségével igyekeznek bemutatni az izraeli kultúra sokszínűségét. 

„Izrael idén ünnepli függetlenségének 70. évfordulóját. Az elmúlt hét évtizedben az egyik legfontosabb eredményünk az izraeli kultúra sokfélesége és szépsége, amely egy vibráló, fiatal és élénk társadalmat képvisel, ahol kelet találkozik a nyugattal, dél csatlakozik északhoz, a dallamok, a hangok és a színek valós mozaikjában. Örömmel tölt el az együttműködésünk a Sziget Fesztivállal, amely gazdagságot hoz a szeretet, a fiatalság és a boldogság egy szigetére. Az együttműködés a Szigettel visszatükröződése a jó kapcsolatoknak és a folyamatban lévő kulturális csereprogramoknak Magyarország és Izrael között”- mondta Yossi Amrani, Izrael Állam nagykövete. 

Szemezgetés az együttműködés keretében megvalósuló programokból: Az izraeli zene iránt érdeklődők kitombolhatják magukat Borgore és Asaf Avidan koncertjén a Mastercard Színpad by A38 színpadnál, megismerhetik a tradicionálisabb ritmusokat a Világzenei Színpad Jewish Monkeys koncertjén és felfedezhetik legújabb kedvencüket az Ibis támogatásával megvalósuló Európa Színpad Omer Netzer, The Paz Band, Sol Monk & Jenny Penkin, vagy akár az izraeli Europe Talent Contest nyertesének fellépésén. A Karaván Sátorban fellép a tadzsikisztáni zsidó kisebbséget képviselő Alaev Family, valamint az érdeklődők megtekinthetik az életüket bemutató dokumentumfilmet is. Illetve, ha már a filmeknél tartunk, nem maradhat ki a felsorolásból a 2017-es Cakemaker című film, melyet a Magic Mirror filmprogramjának részeként vetítenek le. 
Roy Assaf: Girls and Boys


A Színház- és Táncsátorban az egyre nagyobb nemzetközi hírnévnek örvendő Roy Assaf két koreográfiáját mutatják be, Girls and Boys címmel, mely az egyes nemek sajátosságaira fókuszál. Az előadások között lazításként – és mindenkinek, aki szeretne megfiatalodni akár csak egy kis időre is –, ajánlják az OGE Group Forever Young! fényinstallációját, ahol saját grimaszaikat vetíthetik egy óriás csecsemő arcára. 

Egy másik fontos eseményről, Nelson Mandela születésének 100. évfordulójáról is megemlékeznek idén a Szigeten. A Dél-afrikai Köztársaságot és kultúráját az Európa Színpad presented by Ibis Színpadon a hazájában sztárnak számító Moonchild Sanelly, az Afro-Latin-Reggae Falu színpadán az ország egyik vezető előadóművészeti társulata, az Ubuhle be Afrika, a Music Box színpadán a Sean Koch Trio, a legújabb programhelyszínen, a Karaván Sátorban pedig a dél-afrikai bantu zenét játszó Bantu Continua Uhuru Conciousness népszerűsíti.

2018. május 12., szombat

Az őszinte párbeszéd fejlődésünk alapja

By On május 12, 2018

A Styx 2.0 projekt nem mást tűz ki céljául, minthogy közönségét rövid időre belehelyezze abba a kiszolgáltatott létállapotba, amelyet az embercsempészet aktív működése hív életre. Nézőiket interaktív utazásra viszik egy minibusszal, amely modellálni igyekszik a menedékkérő emberek feszültséggel és rettegéssel teli útját. A performansz megálmodójával, a Ziggurat Project egyik tagjával, Lakos Fannival beszélgettünk. 

Hogyan alakult ki benned a Styx 2.0. koncepciója? 

A Styx 2.0-át Linz mellett mutattuk be egy “one to one” Performance fesztivál keretein belül. Amikor megtudtam, hogy egy kompon játszunk majd a Dunán, ami átvisz egyik partról a másikra, ráadásul egyszerre csak egy néző lesz bent a kisbuszunkban, akkor rögtön a határátkelésre asszociáltam. Úgy gondoltam, bele kell merülnünk az aktuális problémákba, de nem feltétlenül a politikába. Engem az emberi történetek érdekelnek. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit jelent nálam, ha kirekesztett vagyok, és ha olyan helyre érkezem, ahol idegennek érzem magam. Ez nagyon erős élmény még a gyerekkoromból, hét éves koromban kiköltöztünk Németországba, és úgy érkeztem oda, hogy nem tudtam németül. Amíg meg nem tanultam a nyelvet, addig az osztálytársaim teljesen kiközösítettek, volt aki többször meg is vert, én voltam a büdös magyar. Ez persze nem összehasonlítható a menekültkérdéssel, csak szerettem volna megtalálni a saját életemben egyfajta párhuzamot, hogy én is megéltem, milyen, amikor mutogatnak az emberre. Miközben alakult a Styx 2.0 koncepciója, rengeteg videót néztem arról, hogyan érkeznek a menekültek, hogyan sodor holttestek partra a tenger, úgyhogy sokszor sokkos állapotba kerültem. De azt hiszem ez kellett, hogy kicsit jobban megértsem azt, ami körülöttünk történik, és azt is szerettem volna ennél a produkciónál, hogy a nézők is picit belekerüljenek egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe, ahol átélhetik a saját bőrükön ezt a bizonytalanságot és káoszt, ami az idegenségérzetből és a meg nem értettségből fakad. 



Milyen volt a projekt nemzetközi fogadtatása? 

Nagyon érdekes, mert meglepő módon sokkal több idős nézőnk volt, mint, amire itthon egy ilyen kísérleti előadásnál szokva vagyunk. Mi nem láthatjuk az arcukat, és ez fordítva is igaz, hiszen sapka van a fejükön, így abszolút arra tudunk reagálni, amit a nézők gesztusaiból és a testtartásából, a kézfejükből kiolvashatunk. A visszajelzések pedig egyöntetűen pozitívak voltak, még a fesztiválszervezők részéről is, pedig ők eleinte elég zárkózottan álltak a projektünkhöz. De miután beültek hozzánk a kisbuszba, ugyanazt mondták, mint a többiek: életükben nem volt még ennyire testközeli színházi élményük, mégis biztonságban érezték magukat. Volt, aki a szívéhez kapott, volt, aki annyira jött velünk, hogy ő maga is kúszni-mászni kezdett, és volt olyan is, aki végigzokogta. Valójában nem volt két teljesen egyforma reakció, az biztos, hogy mindenkit nagyon mélyen megérint ez az intenzív élmény. 

Hogyan lehet egy ilyen intim, nézőfüggő produkciót bepróbálni? 

Én elég furcsán dolgozom, mert ha megkapok egy munkát, akkor egy-két hónapig gondolkodom rajta és megfigyelem az embereket, itt pedig annak is utánaolvastam, hogy stresszhelyzetben milyen reakciók jöhetnek elő az emberből. Azt tudtam, hogy mi a pontos ív, amit végig szeretnénk vinni az a performansz során, így nagyjából már fel tudtuk mérni, hogy a közönség miként fogja fogadni a különböző hatásokat és effekteket. Az pedig, hogy elvesszük egy kis időre a nézők látását, sokkal bizonytalanabbá és kiszámíthatóbbá teszi őket, ugyanakkor bizonyos szempontból nyitottabbá is válnak, hiszen jóval erősebben kell támaszkodniuk a többi érzékszervükre. 

Mi volt a legváratlanabb reakció, amit tapasztaltatok? 

Volt egy nézőnk, aki végigröhögte az egészet és sokat beszélt hozzánk, emiatt biztosak voltunk abban, hogy nem sikerült eljuttatnunk hozzá semmit, teljesen kívül maradt, de aztán odajött hozzánk, és mondta, hogy ő stresszhelyzetben mindig nevet és soha sem volt még ilyen intenzív színházi élménye. Az is nagyon meglepő egyébként, hogy még senki sem akart korábban kiszállni, én biztosan megtettem volna, nézőként kevésbé kedvelem az ilyen típusú előadásokat. Csinálni sokkal jobb. 

Miért éppen Styx 2.0 lett a projekt címe? 

A Styx folyón kelnek át a holtak: ha kifizetik a révész bérét, átjut a lelkük. A Földközi-tengeren nem csupán a pénzen múlik ez, hanem a szerencsén is, és nagyon foglalkoztatott az a gondolat, hogy kinek lehet esélye átjutni. A 2.0.-át pedig azért illesztettük a címbe, mert ez most, a jelenben történik, és fontosnak találtuk ez is hangsúlyozni. 

Mennyiben kíván tőled más tudatállapotot egy ilyen performansz, mint egy hagyományos előadás? 

Ez a helyzet teljesen más, mert hárman vagyunk a kamionban, és karmesterként kell levezényelnem az egészet. Mutogatok a táncosoknak, miközben folyamatosan ugrálok a karakterem és a rendezői pozícióm között, úgyhogy nagyon intenzív, koncentrált állapotot igényel. 

És milyen állapotban vagy, miután egy este alatt tízszer is lejátsszátok? 

A Styx 2.0 agyilag, testileg és lelkileg is nagyon fárasztó. A bemutató óta hónapokat kellett kihagynunk, és amikor próbaképpen lejátszottunk hármat, azt hittem, belehalok. Érdekes, hogy minél tovább csinálja az ember, annál jobban belekerül valamiféle mantraszerű hisztériába, amit lehetetlen kontrollálni. Linzben két este egymás után körülbelül tizennégy, illetve tizennégy nézővel csináltuk meg, és volt, hogy a tizedik ember után mindhárman (Sarlós Flóra Eszter, Bot Ádám és én) olyan sírógörcsöt kaptunk, hogy nem tudtuk folytatni. Kellett öt perc szünet, mert mindaz a szeretet, pánik, félelem és feszültség, amit a néző kienged magából, rajtunk folyik át. Bár egy színésznek tudnia kell elengedni a karakterét, a táncosok teljesen másképp dolgoznak, számukra ez iszonyatosan nehéz, ezért most már mindig adok nekik egy-két gyakorlatot, ami segíthet ebben. Erre szükség is volt, Flóra ugyanis a bemutató után egy héttel felhívott, hogy még mindig ezzel álmodik, ezt pedig meg kell tanulnunk kezelni. 

Milyen gyakorlatokat kell itt elképzelni? 

Most Michael Chekhov technikáját alkalmaztam, ami nagyon felületesen megfogalmazva, arról szól, hogy egyszerűen vizualizálsz egy személyt – jelen esetben magadat –, a lehető legrészletesebben elképzeled, hogy hogyan néz ki, milyen állapotban van, milyen gondolatok foglalkoztatják, majd amikor ez megvan, akkor egyszerűen belelépsz és azzá alakulsz, így kilépve a karakterből, amivel dolgoztál. 

Mit gondolsz, egy ilyen testközeli performansz természetszerűleg hatásosabb, mint egy hagyományos előadás, vagy nem lehet ilyen következtetéseket levonni? 

Nem hiszem, hogy a hatás pusztán a távolságtól függne. Sőt, sokszor tapasztalom azt, hogy a néző sokkal inkább biztonságban érzi magát és ezáltal befogadóbbá válik a hagyományosabb, frontális előadásokon, vannak kifejezetten olyanok is, akik azért ülnek a hátsó sorokba, mert ott tudják elengedni magukat. Tehát a hatás szerintem attól függ, hogy milyen eszközöket használunk a színpadon, és hogy mi, színészek mennyire tudunk megnyílni játék közben. Kamaradaraboknál ez persze könnyen megy, egy operánál, nagyszínpadon már kevésbé... Itt a Styx-nél evidencia a bevonás, hiszen abszolút testközeli az élmény, de tiszteletben kell tartanunk a határokat, és rendkívül finoman, szenzitíven kell bánnunk a nézőkkel. 

Egymáson kipróbáltátok a performanszt? Voltál te is néző? 

Igen, amikor már megvolt, hogy pontosan mit szeretnénk, egymáson gyakoroltuk, teszteltük dolgokat. Volt, hogy úgy ültem be, hogy teljesen elengedtem magam, de utána mindig végiggondoltam az egészet rendezőként is, hogy vajon miből lehetne több, miből kevesebb. És hát persze muszáj volt bizonyos reakciókat tudatosan is kipróbálnom, hogy a lehető legtöbb eshetőségre fel tudjunk készülni. 

Rendezés közben tudtál bizonyos előzményekhez nyúlni? Volt már nagyon erős performansz-élményed? 

Szabó Veronika, Queendom című előadása még hasonlóan provokatív, erős előadás azok közül, amiben játszom. A legnagyobb része ugyanúgy nonverbális, akárcsak a Styx-nek, de a tematikája illetve előadás szerkezete természetesen teljesen más. Nyolcan vagyunk benne nők, és a genderkérdést próbáljuk valamiféleképpen megközelíteni, különösen azt, hogy a férfiak miként tekintenek a nőre, és hogy ebből a nők hogyan csinálnak maguknak egy idealisztikus képet, aminek minden áron meg akarnak felelni. Ugyan ebben az előadásban is sokszor van kontaktus a nézővel – még ha nem is mindig fizikai –, de mégiscsak egy teljesen megszokott színházi közegben vagyunk. Ettől függetlenül nagyon erősen hatott rám ez projekt, és markánsan közrejátszott abban is, hogy ilyen bátran kezdtem el gondolkodni azon, mit is lehet megcsinálni a közönséggel. 

És hogy látod, hol húzódnak a határok? 

Ha a néző nem érzi magát biztonságban, onnantól már nem szabad tovább menni. Lehet az, hogy nem tetszik neki, akár fel is háboríthatja az előadás, de onnantól kezdve, hogy visszamenekül, befalazza magát, és azt érzi, hogy nem akar itt lenni, már nem tud működni. Annyi hasonló szituáció van kint az utcán, a hetes buszon, a villamoson! Mindenütt védekezünk, és a színháznak, még ha valami komplex, nehéz dologról is beszél, nem szabad azt éreztetnie, hogy a néző hibás valamiért. Elgondolkodtatni nagyon fontos, fájhat is ez a reveláció, de én nem szeretem azt, amikor ki van monda, hogy rossz vagy elítélendő vagyok. 


Magyarországon egyébként milyen közönségréteget tud bevonzani a performansz műfaja? 

Nagyon nehéz eljuttatni nem szakmabeliekhez, illetve olyan színházba járókhoz, akik a független szférában kevésbé mozognak otthonosan. Én éppen azért szeretem, hogy a Ziggurat Project helyspecifikus és kimegyünk az utcára, a múzeumkertbe, sőt tulajdonképpen bárhova, mert így tényleg több emberhez el tudunk jutni. Az utcaszínházi forma is azért csodálatos, mert nem vár el semmit a nézőtől: közbeszólhat, továbbmehet, fotózhat, miközben a színész egy pillanatra sem lustulhat el. Sőt azt is gondolom, hogy a színésznek nem kell úgy biztonságban lennie,mint a nézőnek, mert nagyon fontos, hogy folyamatosan készenlétben álljon. Egy független projektet már csak azért is nehéz eljuttatni nagy tömegekhez, mert a magyar nézők nem elég bátrak. Nagyon szeretnek a háttérben maradni. Külföldön sokkal nyíltabban reagálnak egy-egy helyzetre, néha azt érzem, hogy itthon még nevetni sem mernek, csak, ha egyértelműen kitett egy poén, pedig a nézői impulzusok elengedhetetlenek ahhoz, hogy a színház a tényleges kommunikáció színterévé váljon. 

Mi kellene ahhoz, hogy bátrabbak legyenek a nézők? 

Ez önbizalom kérdése. Azt hiszem, hogy az embereknek általában véve mindenben bátrabbnak kellene lenniük, és nem szabadna félretenni a konfliktusokat. Valahogy úgy vagyunk szocializálódva, hogy elnyomjuk az érzéseinket, nem adunk nekik hangot, csak mikor már torzult formában kirobban belőlünk, pedig ezt nagyon fontos lenne meglépnünk, mert a tiszta, higgadt érzelmek, gondolatok kinyilvánítása nélkül nem indulhat meg egy őszinte párbeszéd, ami a fejlődésünk egyik alapja. 


 Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
A portrét Marosi Viktor, az előadásfotókat Erich Goldmann készítette


„Beleszerettem a hasamba, elvtársak!” – Az öngyilkos a Szkénében

By On május 12, 2018

2018. május 24-én tartja az évad utolsó bemutatóját a Szkéné Színház. Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című darabja kerül műsorra a Forte Társulat előadásában, melyet május 27-én és június 20-án is láthatnak a nézők. 

Borzasztó következményei lehetnek, ha az ember életben akar maradni. Elég csak a hoppon maradt gyászoló tömegre gondolni. Lelketlenség. A szláv kultúra elemi tapasztalata sűrűsödik össze a múlt század húszas éveinek abszurd színdarabjában, Nyikolaj Erdman komédiájában. „Beleszerettem a hasamba, elvtársak!” Mint egy felkiáltójel, úgy áll szemben az állástalan kispolgár a történelemmel. De mi sem rémisztőbb ennek a kis túlzással chaplini figurának, Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikovnak az élethelyzeteiben, mint az önzetlenségből, mások javára elkövetett öngyilkosságtól való félelem. 

A Forte Társulat bemutatója nem arról beszél, hogy mi minden lehet a világon, hanem arról, ami van. Akárcsak Bulgakov, mikor a szovjethatalom humanizmusára és nagylelkűségére hivatkozva azt írja Sztálinnak, hogy élve el van temetve. 


szereplők: 

Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Fehér László, Földeáki Nóra, Hevesi László e.h., Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Ökrös Csaba, Pallag Márton

dramaturg: Rácz Attila
zene: Ökrös Csaba
jelmez: Benedek Mari
fény: Payer Ferenc
produkciós vezető: Kudron Anna
rendezőasszisztens: Stangl Franciska
rendező: Horváth Csaba

2018. május 7., hétfő

Átlépni a műfaji határokat

By On május 07, 2018

A Ziggurat Projectet három fiatal táncművész hozta lérte 2013-ban, azóta pedig számos külföldi meghívást és projektet tudhatnak a hátuk mögött. Ugyan esetükben – a számos vendégművész révén – egységes formanyelvről nem beszélhetünk, ám ha jegyet váltunk egy-egy projektjükre, akkor biztosak lehetünk benne, hogy olyan összművészeti, térérzékeny előadást fogunk látni, amely nem fél élesen reflektálni a világ történéseire. A terrorveszély kérdéskörét fókuszba helyező Anxiety kapcsán a társulat egyik alapítójával, Sarlós Flóra Eszterrel és Munkácsy Eszterrel beszélgettünk. Az előadás ebben a színházi évadban már csak külföldön, a starsbourgi European Youth Eventen lesz látható. 

Kezdjük talán a legelején: miért éppen Ziggurat Project? 

S.F.E.: Amikor elkezdtünk kísérletezni azzal, hogy színházon kívüli térben csináljunk valamiféle mozgásközpontú performanszt, akkor elsőként a Nemzeti Színház és a Müpa közötti Zikkurat adta a helyet az erősen improvizatív, nyári projektünknek, ami egyébként nagyjából össze is hozta a jelenlegi társaságot. Emellett nagyon érdekesnek és társulati munkánkra is megfeleltethetőnek találtuk, hogy ez az építmény különös, lépcsőzetesen felfelé törekvő formáján túl valójában egy szentély, tehát a formán túl a tartalom és a funkcionalitás ugyanolyan fontos 

Pontosan milyen céllal alakult meg a társulat? 

S.F.E.: Az egyik központi törekvés tényleg az volt, hogy színházi tereken kívül mozogjunk, mert az a tapasztaltuk, hogy színházba nagyon nehezen jön be a közönség. A másik fő csapásirány az összművészetiség pontosabban az interdiszciplinaritás, aminek A Maradék c. előadásunk volt az alapja. Ez a performansz táncosok, zenészek, vizuális művészek szoros együttműködésével állt össze, és az nagyon fontos, hogy nálunk egyik művészeti ág sem szolgálja ki a másikat, teljes összhangban léteznek egymás mellett. 



Azt mennyire érzitek kötelességeteknek, hogy a performanszaitokkal társadalmi problémákra fókuszáljatok? Mi alapján jelölitek ki a témákat? 

M. E.: Az Anxiety esetében én kerestem meg a társulatot. Valójában engem elsősorban zenei szempontból vonzott az egész, mert úgy éreztem, hogy valami többet is ki tudnék hozni magamból, mint egy zenekar énekeseként. Így amikor megvásároltam a loopert azonnal megkerestem Flórát, és felvetettem, hogy csinálhatnánk együtt egy összművészeti projektet. Először egy duóra gondoltam, aztán elkezdtünk beszélgetni, és egyik ötlet hozta a másikat. Bekerültem ebbe a társaságba, és mindenki nagyon inspirálóan hatott rám, így engem is egyre jobban elkezdtek érdekelni a társadalmi témák. 

S.F.E.: Itt valójában az történt, hogy én két évig Párizsban tanultam, ahol nagyon a levegőben volt a terrorkérdés, és különösen érdekes volt összehasonlítani az ottani állapotokat a magyarországi helyzettel. Mi abszolút nem szerettünk volna a migránsüggyel foglalkozni, a terrorizmusra akartuk kihegyezni a performanszt, pontosabban arra, hogy ez mennyire reális vagy nem reális probléma itthon. Ugyanakkor a "7 Paths 1 Way" Erasmus+ program keretében három hetet Franciaországban tölthettünk, táncórákat tartottunk egy menekültcsoportnak, workshopokon vettünk részt, és dolgoztunk is velük egy előadáson, aminek szintén Eszti szerezte a zenéjét. Nem lehetett hát kikerülni ezt a témát, hiszen mindannyiunk számára nagyon meghatározó volt ez a személyes tapasztalás, amire valójában egyáltalán nem voltunk felkészülve lelkileg. 

Eszti, te hogy érzed, mi többet tudtál kihozni magadból a performanszok során? 

M.E.: Egyrészt zeneileg tudok fejlődni, hiszen itt egyetlen hang sincs csupán önmagáért, figyelnem kell a táncosokra, a dramaturgi instrukciókra, a fényekre, hiszen ez mind együtt adja ki az összképet. És persze itt konkrét célunk is van, úgyhogy ez jóval komplexebb és izgalmasabb feladatot jelent nekem, mint a korábbi munkáim. 

Mondtátok, hogy az Anxiety-vel arra a kérdésre kerestétek a választ, hogy van-e realitása itthon a terrortól való rettegésnek. Mire jutottatok? 

S.F.E.: Különböző válaszokat találtunk a kérdésre. Nem mindenben értünk egyet, de a végén abban állapodtunk meg, hogy talán jobb és igazabb is így, mintha egyetlen dolgot állítanánk. Teljesen máshonnan is jöttünk, amikor elkezdtük feldolgozni ezt a témát, nekem Párizshoz képest például megmosolyogtató volt az itthoni félelem, miközben a média olyan dolgokat hív elő, ami gerjeszti a rettegést. Az is nagyon nagy kérdés itt, hogy átkelő ország vagyunk-e, hogy mennyire azonosítjuk a menekülteket a terroristákkal, hogy miként is lehet szűrni a határon, és még sorolhatnánk. Ezekben a kérdésekben abszolút megoszlanak a vélemények. De nem is baj, mert valósabb az, ha nincs egy mindenek felett álló közös nevező. 

És mik a visszajelzések? Mennyire fogékony erre a performatív nyelvre a közönség? 

M. E.: Általában sokkolóan hat a nézőkre, de nagyon el is gondolkodtatja őket. Különösen izgalmas például az, hogy az emberek hányféleképpen tudják értelmezni a látottakat. Szinte mindenkinek más jön le egy-egy jelenetből, de az biztos, hogy mindenki mélyre megy. 

S.F.E.: Ki kell emelnem, hogy ebben az előadásban rengeteg önkritika van a részünkről is, ugyanis ma a terrorizmustól való félelmet általában az alapkultúrával azonosítjuk. De mit tudunk az alapkultúráról? Beugrik a hastánc, az orientális tánc, megpróbálunk belehelyezkedni abba, hogy milyen az, amikor egy szétlőtt szellemvárosban minden rezdülést figyelnünk kell, igyekszünk felvenni valamiféle katonai viselkedésformát is, tehát olyan érzetekhez és képekhez nyúlunk, amit a való életben nem ismerünk. Ennek ellenére persze gondolunk róla valamit, ami nyilvánvalóan nem azonos az igazsággal, és ezt hihetetlenül fontos tudatosítani. 



Hogy kell elképzelni a felkészülést, a próbafolyamatot? Műhelymunka ez? 

S.F.E.: Az Anxietyn Esztivel ketten kezdünk el dolgozni, aztán bekerültek a táncosok, a koreográfiát én irányítottam, a zenét pedig Eszti. Amikor már nagyjából kezdett összeállni a projekt, akkor megkértük Czakó Mátét, aki fizikai rendező szakot végzett, hogy működjön közre dramaturgként. Nagyon sokat jelentett az ő segítsége, hiszen én is táncoltam, így egyikünk sem tudta kívülről szemlélni az egészet. 

Önmagatokról tanultok valamit egy-egy performansz létrehozása közben? 

M.E: Az Anxietyben főként magamnak bizonyítottam, hogy képes vagyok olyan dolgokra is, amilyenekre korábban még csak gondolni sem mertem. Amikor elkezdtem használni a loopert, akkor döbbentem rá, hogy mennyire nehéz is ezt jól működtetni, úgyhogy rengeteget kellett tanulnom, bele is telt egy évbe, mire elkészült a projekt. De az biztos, hogy megérte minden ráfordított perc. 

Általában milyen állapotban vagytok az előadás után? 

M.E.: Őszintén szólva az Anxiety után én mindig nagyon kimerült vagyok, mert tényleg egy olyan projektről van szó, amire előtte napokat kell készülni. Nem vagyok hozzá szokva ehhez, ahogyan a hosszas technikai beállásokra sem, de mindig nagyon inspirált leszek, amikor a Ziggurattal dolgozom. 

A mostani trafós performanszotok, a Légszükséglet is hasonló kihívások elé állít titeket, mint az Anxiety? Ez is egy hosszabb próbafolyamatot követelt meg magának? 

S.F.E.: A Légszükséglet megalapozása egy három hónapos alkotói-kutatói munka volt a Visegrádi Alap előadóművészeti rezidenciáján Kassán, de még csak most kezdtünk el intenzívebben próbálni rá. A projekt az Imre Zoltán Program keretében valósul meg, de alapvetően ez egy másik csapat, nem csak zigguratosokkal dolgozunk együtt. Én sem táncosként, hanem koreográfusként működöm, ráadásul ez egy nemzetközi projekt, két szlovák táncos és két cseh médiaművész is csatlakozott hozzánk. 

És mi a Légszükséglet központi kérdése? 

S.F.E.: Ez az előadás nem lesz olyan frontális, mint Anxiety, megvariáljuk a Trafó terét, és arra koncentrálunk, hogy szenzoriális tapasztalássá váljon. A médiaművészek fénnyel, illetve interaktív technológiával dolgoznak, és arra törekszünk együtt, hogy a merülés témájából kiindulva egy érzékeket aktivizáló élményt tudjunk nyújtani a színek, a hő, az érintés és a hangok segítségével. 



Van olyan erős performansz-élményetek, amihez tudtok nyúlni egy-egy projekt létrehozásánál? 

S.F.E.: Én alapvetően rengeteg előadást nézek, de nem tudnék olyan irányt mondani, amit kimondottan követnénk. Az biztos, hogy nagyon érdekel a mozgásnak az a rétege, amelyet koreográfia installációnak hívunk, és aminek szerves részé válnak a digitális technika eszközei. Az Anxietyben ez most kevésbé volt kihangsúlyozva, de aktívan foglalkozom ezzel a témával, ebben kutattam az egyetemen is. Magyarországon ennek még egyáltalán nincs divatja, de mi igyekszünk errefelé is nyitni. Vannak olyan koreográfusok is, akik inspirálóan hatnak rám, ilyen például Wayne McGregor, aki ugyan kortárs balett alapú, rendkívül technikás mozgásvilágot képvisel, de folyamatosan együttműködik kutatókkal, mérnökökkel, azaz teljesen más területekről érkező emberekkel, ezért minden munkája nagyon izgalmas. Alapvetően azt tudnám mondani, hogy nincs kimondott példaképem, mert eléggé szerteágazó az érdeklődési köröm, viszont az biztos, hogy olyan művészeket szeretek követni, akik átlépnek műfaji határokat - és erre törekszünk mi magunk is. 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

2018. április 20., péntek

Fischer Iván újra rendez: Falstaff!

By On április 20, 2018
Fergeteges Falstaff-előadással ajándékozta meg a Müpa közönségét Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Telitalálat volt az énekesgárda, a zenészek szerepeltetése, a jelmezek, és még bőven sorolhatnánk tovább. 


Ugyan itt tenném hozzá, hogy az előadás nem csak fergeteges volt, hanem meglepetésekkel is teli, a Müpa nagytermének színpadát varázslat lepte el. Fischer Iván rendezése visszahozta azt, amitől vígopera egy vígopera (még ha a Verdi oeuvre-ben egyedüli is). Itt nem lehetett komolykodva ülni a székben, nevetni kellett! 


Kezdjük talán onnan, hogy ez az opera Verdi életművében is kivételes helyet foglal el. Idős korában írta meg egyetlen vígoperájaként, amikor már ünnepelt és sokszorosan elismert zeneszerző volt, és nem kellett megfelelnie senkinek. Az egész darabból látszik, hogy a saját kedvteléséből készült, és ez a derű és humor az előadásnak is fontos részét képezte. 


Érdekesség képen: zeneszerző és librettista (Arrigo Boito) együttműködését – mondhatnám, akár szimbiózisát – dicséri ez a vidáman, és kijelenthetjük, büszkén csillogó kő egy életmű koronáján. Pedig az alkotó páros nem volt ám mindig jóban! A csak nem halálos ellenségeket Verdi kiadója, Ricordi békítette ki. Milyen jól tette! 



Fischer Iván és Marco Gandini rendezése mulatságos, de szerethető figuraként jelenítette meg Sir John Falstaffot. A régi kor lovagja ő, aki ragaszkodik a saját elveihez, és nem érti, hogy a környezete miért nem ért egyet vele. Ami nagyon szimpatikus benne, hogy nem bosszankodik sokáig a sérelmein – pedig lenne rá oka –, hanem humorral és iróniával felül tud emelkedni a gondjain. Nicola Alaimo mind megjelenésében, színészi játékában és nem utolsósorban énektudásában kifogástalanul alakította Falstaffot, jobbat el sem lehetne képzelni erre a szerepre. 


Dekadens, potrohos borissza. John Falstaff lovag (!). Fischer legutóbbi rendezése, Mozart Don Giovannija is egy hasonló jellemű főszereplővel operál. Igaz Sir John egy sokkalta szerethetőbb karakter és a nőügyeiről sem vezetnek noteszt a szárnysegédek. Énekesi és színészi teljesítményben jelen esetben sem volt hiány. Ismét egy erős gárdát kaptunk. Külön kiemelném, hogy Fischer – ahogyan az igényes ismertetőben is olvashattuk – kiemelt figyelmet fordított az énekesek olasz nyelvtudására, elvégre egy olasz operát hibátlan olaszságú énekesekkel hallgatni még is csak más.


A rendezésben számos jól működő megoldást láthattunk. Nagyszerű ötlet volt Fischer és a zenészek bevonása a cselekménybe, hiszen így nem csak zeneileg vették ki részüket az előadásból. A zenekar tagjai közül például többen beszálltak Falstaff keresésébe Ford házában, később pedig erdei tündérekké és manókká alakultak át és énekeltek is. Fischert pedig egy alkalommal csaplárosnak szólította Falstaff, ami megint nem egy szokványos jelenet volt. 



Egy pillanatra sem alakult ki üresjárat a színpadon, rendkívül látványgazdag volt a produkció, amihez nagyban hozzájárultak a jelmezek is. Anna Biagotti munkái impozánsan hatottak, és kitűnően illettek az egyes karakterekhez. Falstaff ünneplőruhája például egyszerre volt egyedi, túldíszített és némiképp mulatságos is, viszont az biztos, hogy nem lehet elfelejteni a látványát. A nők ruhái pedig egytől egyig esztétikusak voltak, főleg a nimfa- és a tündérjelmezek. 



Erről a részről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Tényleg. Az énekesek, a zenekar és Fischer Iván annyira közel hozták a darabot a közönséghez, amennyire csak lehet. Akár az első néhány széksort is beültethették volna a színpadi forgatagba. Mi némiképpen távolabbról szemléltük az előadást, de így is ugyan az volt az érzésünk – nekem legalább is biztosan -, hogy benne vagyunk a darabba. 


Üresjáratot nem nagyon lehetett találni. Konvencionális megoldást meg végképp nem. Az egész darab gördülékenyen haladt és mindenki aktív résztvevője volt a színpadon. A díszlet (inkább színpadkép) a maga egyszerűségében kitűnő volt, színt pedig az igényes és karakteres jelmezek vittek a darabba. 


Falstaff igazi dandyként tündökölt hatalmas csokornyakkendőjével és kockás öltönyével, aminek láttán Beau Brummel is örömkönnyeket hullatott volna. Alice, Meg és Mrs. Quickly pedig igazi csinibabaként tündököltek negyvenes éveket idéző kosztümjükben. Nem utolsó sorban pedig a zenekar erdei manóvá változása is csodásan nézett ki, nem beszélve a kalapokra szerelt égősorokról. 



Az énekeseket nemcsak hangi, hanem színészi produkciójuk alapján is dicsérhetjük. Láthatóan jókedvvel formálták meg a karakterüket, de nem estek túlzásba sem a jellemábrázolással. A windsori nők csapata (Alice – Eva Mei, Meg Page – Laura Polverelli, Mrs. Quickly – Yvonne Naef) nagyon szerethető volt, és olyan pillanat is akadt, amikor Fordnak (Tassis Christoyannis), a féltékeny férjnek szurkoltunk. 


A Fesztiválzenekar játéka és az Á la c’ARTe kórus közreműködése is meghatározó részét képezte az előadásnak. Olyan komplex élményt kaptunk, amit csak ritkán lehet tapasztalni. 

A komplex élmény kitűnően jellemzi Fischer rendezését. Mint korábban említettem, egy vígoperának ilyennek kell lennie. Visszatért ebbe a darabba az élet, az öröm és a nevetés, ami mindig őszinte volt.


Békési Botond és Tuska Borbála
Fotók: Horváth Judit

2018. április 18., szerda

Hogyan érdemes hozzányúlni?

By On április 18, 2018


Lars Vogt és a Royal Northern Sinfonia koncertje


Program:

Beethoven:
  • Prométheusz nyitány 
  • IV. (G-dúr) Zongoraverseny 
  • IV. (B-dúr) Szimfónia 

Ismét egyik kedvenc témámról,a „csak Beethoven” koncertről fogok írni. Az este másik főszereplője Beethoven mellett ezen a koncerten a karmesterként és zongoristaként is funkcionáló Lars Vogt, aki mindkét említett szerepben bemutatkozott. 

Kezdésnek a viharos-tüzes Prométheusz nyitányt hallhattuk. Már itt feltűnt egy apróság Vogt Beethoven-értelmezésében: a zenekar hangzásából hiányzott egy fajta homogenitás, a szólamok szebb, jobb összecsiszolása. Gyakran hallottam a zenéből kiragadott gesztusokat, ami hol jobban, hol rosszabbul vette ki magát. A nyitányban amúgy megvolt a rá jellemző energia és – szólhat akár Vogt mentségére (?) – a tempó megválasztása is jó volt. 

A pálca egy darab erejéig a backstage-ben maradt, ideje volt megismerkedni az este karmesterének zongoristai kvalitásaival is. A IV. zongoraverseny kezdő ütemei zeneileg érzékenyek. A szólista által legelőször megszólaltatott hangok erős hatást gyakorolnak a darab hangulatára. Ebben az esetben kitűnően működött a gesztusokra bontó interpretáció. „Töredékesen”, kevés pedállal szólalt meg a nyitó rész és a mű szép, arányos párbeszédben folytatódott, kellemes, könnyen befogadható zongorajátékkal. A ráadásnak is helye volt. Egy igazi különlegességgel, Janácek „Jó éjszakát” című csodálatos kis zongoradarabjával ajándékozott meg minket Vogt. 

Az estét megkoronázandó: IV. Szimfónia. Véleményem szerint egy méltatlanul keveset játszott „páros” Beethoven. Izgalmas, könnyed zene rengeteg meglepetéssel és humorral, ami hangulata miatt is jó választás volt a koncertre. A darab előadása során a Negyedik összes jellemzőjét hallhattuk: a Haydni humort, a játékosságot, az örömet, a könnyedséget. 

Az ezt követő zenekari ráadás – angol módra – Elgar Reggeli sanzon című műve kontrasztos, ám kellemes levezetése volt a Beethoveni energiáknak. 

Véleményem szerint a koncertről komolyabban kifogásolható dolgot nem nagyon tudok írni. A program koherens, kitűnően összeválogatott volt és a szólista/karmester – zenekar páros is szépen működött együtt. Első benyomásként Lars Vogt-ról lehet nem a legjobb volt ez a koncert, de a művész úrra minden képen érdemes odafigyelni.

Békési Botond

2018. április 5., csütörtök

A Holdat az égről

By On április 05, 2018

Bodó Viktor másfél év után visszatért a magyar színházi élet áramába, méghozzá nem is akárhogyan: a politika végtelen manipulativitására koncentráló káoszjátéka akkorát robban az Átrium Film-Színház színpadán, hogy öröm nézni a gomolygó por és füstfelhőket. 

Bodó Viktor, Gyabronka József, Molnár Piroska, Lázár Kati – csak néhány név a színlapról, ám ezek önmagukban is olyan erős hívószóként funkcionálnak, hogy egy magára adó színházba járónak szinte lehetetlen elmenni az előadás mellett. Must see projekt, mondhatnánk, és ez a három szó tökéletesen le is írja az alaphelyzetet. Igazi elit alakulat állt össze A Krakken-művelet megvalósítására, és mondjuk ki, hogy nem is hibázik senki. Óramű pontossággal működnek az effektek és a váltások, a színészek pedig olyan magas fokú érzékenységgel és intelligenciával reagálják le egymás – és persze a közönség – gesztusait, hogy biztosak lehetünk benne, Bodó Viktor laborjában kikeverték a totális harmónia és a tökéletes színészvezetés receptjét. Monumentális és eszelős színházi trip ez, már csak az a kérdés, hogy az atmoszféra roppant ereje működhet-e egyedüli kohéziós erőként. 



Nehéz erre a kérdésre választ találni, hiszen az előadás minden komponensét arra tervezték, hogy a szó jó értelmében rátelepedjen a nézőre: ahogy belépünk az Átrium színháztermébe, összeszorul a torok, görcsbe rándul a gyomor, a hideg borzongva szalad végig a háton. Schnábel Zita apokaliptikus terébe minden bele van kódolva, amit a hatalomról, az elnyomásról és a megtorláson alapuló rendszerekről tudni lehet. Lepusztult gyárépület, grandiózus oszlopok, rozsdamarta fémszerkezetek, gomolygó füst – Sarntröllország igazi 1984-es világot idéz elénk, és olyan életszaga van, hogy marni kezdi az orrunkat.  Az erózió kellős közepébe csakhamar megérkezik Recsord Rables, Honosország miniszerelnöke is (Gyabronka József), hogy képviselje szeretett országát Sarntrölli Kulturális Világkiállításon, azaz felavassa grandiózus, több tízmillió dollárba kerülő építményüket, a Holdat. Csakhogy már az elején akad egy-két probléma, aztán egyre több lesz belőlük, egyikből következik a másik, valódi hazugságlavina indul el, amely a végén maga alá temeti egész Honosországot. Merthogy a Hold-projekt, na, az tulajdonképpen nem más mint egy jó kis ürügy, méghozzá a sikkasztásra – és hogy itt eszeveszetten berregni kezd a kis magyar valóság vészjelzője, az már a mi sarunk is. Lehazudtuk a Holdat az égről. Pardon, lehazudták. Már a honosországi és santrölli különítmény. 

Mózsik Imre és Bodó Viktor története egy nem mindennapi környezetben ábrázolja a mindennapok abszurditását, méghozzá megejtő hitelességgel. Ehhez persze nagyban hozzájárul Tihanyi Ildi bravúros jelmeztára is, hiszen a színészek képesek komplett társadalomképet felfesteni általa: minden egyes ruhadarab önálló történetet kiált a nézők felé, már az első megszólalás előtt tudjuk ki lépett a színre, mi a múltja, és mi lehet a jövője. Ez a fajta kiszámíthatóság azonban a történetre vonatkozóan kevésbé hat jótékonyan, hiszen a cselekményvezetés a frappáns és a találékony regiszteréből többször is átcsúszik a zavarbajető kategóriába: a megjósolhatóság esztétikája el-eluralkodik a színpadon, ami önmagában természetesen nem problematikus, ám az egymásra licitáló technikai ziccerek egy idő után kevésnek bizonyulnak a feszültség és az izgalom fenntartásához. 



De körvonalazzuk kicsit pontosabban alapszituációt: Honosország miniszterelnöke, és kísérője, Dr. Roburt Pondor, államtitkár (Bálint András) éppen akkor érkeznek Sarntröllbe, amikor a babonás félelem látszólag minden maga alá gyűr. A munkások ijedten rezzennek össze minden váratlan mozdulatra és félhangos szóra, ugyanis feltámadt a Krakken, azaz a homokvihar, amely a tisztátlan cselekedetek büntetéseként csap le áldozataira. Ám Honosország képviselői számára mégsem ez a legnagyobb probléma: hamarosan érkezik ugyanis a hír, hogy már minden ország elkészült a kiállításra szánt projekttel, egyedül az ő standjukon trónol a tátongó üresség. A miniszterelnök a fennálló problémát egyre kisszerűbb, sőt valószerűtlenül nevetséges eszközökkel igyekszik megoldani, az újabb akadályokra adott reakcióit elnézve pedig már kételyeink sincsenek afelől, hogy miért tartunk ott, ahol. Szép lassan be is csatlakozik mindenki az alvilági életből, itt a maffia, itt vannak a bérgyilkosok, és persze a látszólag makulátlan hivatalnokok, a fejetlenség pedig egyre nagyobb. A káosz egy álomjelenetben csúcsosodik ki, amelyben Honosország vezetőjét kikötözik és megkorbácsolják, hogy aztán kínok közt megszülje a Holdat. Kap ezekben a jelenetekben mindenki: konzervatív, liberális, jobboldai, baloldai, vérbeli hazafi és szkeptikus világpolgár. 

Szédítő tempóban peregnek az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek, folyamatosan ingázunk a pszicho-thriller, a krimi és a komédia műfajai között, miközben megtanulunk eligazodni Sarntröll káoszában. Nem kis dolog ez, hiszen legalább a szereplők fele egy kitalált nyelvet, azaz a sarntröltt beszéli, méghozzá magától értetődő következetességgel. E nyelv megalkotása jelenti egyébként a legnagyobb írói truvájt, hiszen amellett, hogy egy teljesen új kódokból álló, ám rendszerszerűen pontosan leírható világot teremt, önmagában tökéletesen leképezi az általános kommunikációs aktusok természetét is, vagyis azt, hogy már alig-alig tudunk nem elbeszélni egymás mellett. 

A szövegben és magában az előadásban is lubickolnak a színészek. Csodálkozásra nincs okunk, jutalomjáték ez mindenkinek: különösen nagy energiákat mozgat Gyabronka József, aki együgyű naivitását és egocentrizmussal párosuló szükségszerű szolgálatkészségét is aprólékos szépséggel ábrázolja. Bálint András ugyancsak remekel, gesztusai, hangsúlyai tűpontosak, sőt olyannyira hitelesen hozza figuráját, hogy minden ordító jel ellenére is hajlandóak vagyunk elhinni neki a világ összes hazugságát. Fehér Balázs Benő életének egyik legjobbját hozza a szemtelenül provokatív, hányaveti tolmács szerepében, de ugyancsak tagadhatatlanul emlékezetes Molnár Piroska, Lázár Kati, Kurta Niké, Dékány Barnabás, Rainer-Micsinyei Nóra, Lecső Péter, Kovács Ádám, Lugosi György és Némedi Árpád minden színpadon töltött pillanata.



Mestermunka ez, annyi szent. Stílusbravúr. Bodó Viktor művészetének eleven palettája. Pikáns, az adott pillanat aktualitásából maximumot kipréselő előadás, amely gátlástalan humorral villantja fel a politikai élet összes visszásságát és anomáliáját. Ám ennek ellenére a nagy egész mégis pusztán összekacsintás marad, ennek egyik fő oka pedig az alapmotívumban keresendő: bár a Krakken által felvetett misztikus dimenzió jól kigondolt szimbolikát rejt magában, ez a vonal az előadás első egyharmada után szinte teljes egészében kiiktatódik. Pedig éppen ez, a babona ereje adhatná az előadás velejét, ám így, reflektálatlanul ugyanolyan gegként - sőt bizonyos perspektívából öncélú gegként - hat, akárcsak a szexuális töltetű álomjelenet vagy a kultikus Monty Pyton dal, az Always Look on the Bright Side dal közben végrehajtott holdraszállás. 

Ehhez hasonló, nagyszerűen működő és energiagazdag gegek szervezik az előadás egészét, nevetni nevetünk is, méghozzá úgy, hogy nem győzzük törölgeti a szemünket. Ám mégiscsak ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy oké, rendben, értjük a korrupciót, értjük a manipuláció totalitását, és azt is értjük, hogy ez még karnyújtásnyira sincs tőlünk, de mindeközben mégis elvesztünk valamit. Valamit, amitől ez több lehet egy üdítően társadalomközpontú szórakoztató előadásnál. Nincs univerzalitás, nincsenek komplexebb összefüggések, ahogyan árnyalatokból is fájóan keveset látunk – ilyen az, amikor az ötletek burjánzását nem rántja össze egy markáns koncepció, a felvillantott képek pedig precíz és utánozhatatlan rendezői vízióvá, ám nem egységben létező, kérdéseket felvető és önmagán túlmutatni képes történetté sűrűsödnek. Mondhatnánk, hogy kár érte, de ne legyünk feltétlenül telhetetlenek: Bodó Viktor itthon van. Most kacsintott nekünk, üdvözölt bennünket. Lehet, hogy a beszélgetés még csak most kezdődik. 

Fotók: Mészáros Csaba

2018. március 28., szerda

Hernádi Judit: Minden úgy van jól, ahogy van

By On március 28, 2018

A Psota Irén emlékére alapított díj idei kitüntetettjének színpadi sokszínűségéhez eddig sem fért kétség. Hernádi Juditnak mégis sikerült meglepnie mind a szakmát, mind a közönséget Emmi, a hatvanas takarítónő szerepével az Átrium A félelem megeszi a lelket című előadásában. 

Eddigi pályádon nem halmoztak el díjakkal. A Psota Irén-díj értékét nyilván növeli, hogy szakmai elismerés. 

A színésznek tudomásul kell vennie, hogy ha szabadúszó, akkor nincs, aki lobbizzon mellette. Az állami díjaknál vagy az van, hogy valaki nyomást gyakorol, és állandóan mondogatja, most már igazán kijár neki a díj, vagy olyan helyzet áll elő, mint a Saul fia alkotói esetében, hogy Oscart nyert a film. Annak idején úgy lettem érdemes művész, hogy Schwajda György lobbizott értem. A Psota-díjra minden színház jelölhetett színésznőt, engem az Átrium javasolt A félelem megeszi a lelket című előadásért. 



Nem nehéz kapcsolódási pontokat találni Psota Irén és közted modernségben, dívaságban, humorban, szókimondásban. 

Érdekes módon, amikor a színész pályára kerültem, számomra hízelgően mondogatták nekem, hogy egy Psota-féle út állhat előttem, beleértve a Yerma típusú drámai szerepeket is. Psotával egyszer vagy kétszer dolgoztunk együtt. Emlékszem, hogy egy televíziós műsorban még táncoltunk is Udvaros Dorottyával hármasban. Természetesen láttam őt színházban. Egyszer éreztem magamban annyi önbizalmat, hogy hátramenjek és gratuláljak neki. 

Pályakezdőként bátorított, hogy hasonló karakternek tartanak? 

Már akkor is tudtam, hogy a saját utamat szeretném bejárni. Roppant nagyképűen hangzik, de mindenkinek azt kívánom, hogy járja a maga útját. Senkit nem lehet másolni, csak figyelni, tanulni sok mindenkitől. 

Utólag nem bánod, hogy Brecht, Lorca – a drámai szerepek kimaradtak? 

Igazán nincsenek ilyen vágyaim, régen sem voltak. 

Emlékezetes alakításod volt a Játékszínben Schwajda Himnuszának Asszonya. Egyszerűségben, letisztultságban hasonló A félelem megeszi a lelket takarítónője. Nehéz volt eljutni ebben a szerepben a hétköznapiságig? 

Olyan szerepet nem tudok játszani, amiben nem találok valami azonosságot. Emmi hozzám hasonlóan nem fogadja el a készen kapott értékeléseket, a sztereotípiákat. A szíve vezérli, nyitott a világra. Nem gondolja azt, hogy nem mehet be egy olyan kocsmába, ahonnan arab zene szól. Érdekli az idegenség, kíváncsi rá, és maga dönti el, hogy elfogadja-e, vagy sem. Aztán persze nagyon szeretne megfelelni annak a világnak, amiben él. Amikor összejön Alival, az arab bevándorlóval, kicsit őrlődik a kapcsolat és a környezete között. 



Fassbindernél kevésbé szerethető figura, mint a ti előadásotokban, ezáltal nagyobb az ellentét a mostani közeg rendszerszintű idegengyűlölete és az asszony befogadó szeretete között… 

Kicsit másról is szól ez a történet a mai Magyarországon, mint a hetvenes évek befogadás felé nyitó német társadalmában. Emmi megpróbál belesimulni a társadalomba, amelyik látszólag kezet nyújt felé. De aztán ő is vét a fiú ellen, akit szeret. 

Milyen hatással volt rád a közös munka Alföldivel, a színpadi találkozás Bányai Kelemen Barnával? 

Barna olyan partner, akinek jó a szemébe nézni. Nem csak kiváló színész, de ráadásul nagyon jó ember is. Örültem, hogy Alföldi mert rám gondolni. A közönség nem ilyen típusú szerepeket vár tőlem. Attól is féltem, hogy kiröhögnek. Hiába vagyok elég idős ahhoz, hogy már sok mindent átélhettem, szoktam szorongani, hogy meg tudok-e felelni valaminek jól. A rákos nőkről szóló darabnál, a Happy Endingnél is hasonló félelmem volt a mondanivaló, a szerep súlya, a nem átlagos helyzet miatt. A nézőkben kezdetben nagy volt az ellenállás, hogy rákos emberek vicceseket mondanak, életről-halálról beszélnek. A félelem megeszi a lelketnél nagyon rövid volt a próbaidő. Robi ezt szereti, passzol az intenzív munkastílusához. Az első tíz napban adtam magamnak esélyt, de titokban megfogadtam, ha nem megy, szólok, mindenki jobban jár, ha valaki beugrik helyettem. Nekem mindig kell egy egérút, talán ezért sem szerződtem le sehová. 


Vajon ez a félelem kisebbrendűségi érzésből fakad? 

Hogyne. Tisztában vagyok vele, hogy felesleges, mégis előfordul. És ahogy mennek előre az évek, ez az érzés nem csökken, sőt. Most már attól is tartok, ha valamit nem tudok megjegyezni, hogy nem csak úgy elfelejtem, hanem agyi képesség hiányából fakad. 

Eltávolodsz a komika és a díva szerepkörtől? 

Elképzelhető. Máskor is elindultam ilyen úton. Manapság nem szerepelek a televízióban, és mint tudjuk, a tévé agyonnyomja a művészetet. De azt is szerettem és tudtam jól csinálni. Mindennek megvan a maga haszna meg az átka. Azt gondolom, hogy minden úgy van jól, ahogy van. 

Szentgyörgyi Rita
Fotókat készítette: Mészáros Csaba

A félelem megeszi a lelket előadás következő időpontjai:
Április 21., 23., 24.

2018. március 12., hétfő

Látogatóban

By On március 12, 2018

Izgalmas feladatra vállalkozott főszerkesztőnk, Békési Botond. A Semmelweis Egyetem amatőr zenekara mellé szegődött néhány hónapra, és figyelemmel kísérte a munkájukat. Beszámolójában egy interjút is olvashatunk a zenekar karmesterével, Dubóczky Gergellyel. 

Nem szokatlan dolog – tőlünk nyugatabbra egészen biztosan nem –, hogy egy felsőoktatási intézmény saját zenekarral rendelkezik. Ez egy zeneakadémiánál természetes, elvégre a felsőfokú zenei képzéshez hozzátartozik a zenekari játék. Nemrégiben azonban látogatást tettem egy egészen egyedülállónak mondható kezdeményezésnél. Lehet-e egy orvosi egyetemnek saját szimfonikus zenekara? Létezik, hogy orvosok, orvostanhallgatók hangszert fognak szike helyett? Igen. Ezúton szeretném bemutatni a Semmelweis Orvostudományi Egyetem zenekarát, a Medikus zenekart. 

Ennek a kis írásnak a gondolata még az idei szezon előtt fogalmazódott meg bennem. Elég sok írásom születik/született zenekarokról, elvégre egy koncert kritikájának megírásánál szinte mindig az adott zenekar munkája kerül reflektorfénybe. Kívülről tehát elég sok zenekart láttam, hallottam. Ebből következett a gondolat: miért ne mutathatnám meg valahogyan, milyen lehet belülről az, amit eddig csak kívülről szemléltem? 


Néhány üzenetváltás és kisebb-nagyobb szervezés után pedig kikötöttem a Medikus Zenekarnál, Dubóczky Gergely karmester jóvoltából. Róla korábban a Budapesti Fesztiválzenekar FIÚK sorozatával kapcsolatban már volt szerencsém írni és a Zeneakadémián adott koncertje előtt interjúzni is vele. Most újra ebben a szituációban találtam magamat, csak egy másik zenekarral kapcsolatban, más apropóból. Mielőtt tovább haladnánk ezzel a mini riporttal, néhány kérdést azért feltettem a zenekarral kapcsolatban: 

- Hogyan kezdődött a zenekar „pályafutása”, és hogyan kerültél Te a képbe? 

- A zenekar ötlete a hallgatóktól származik. Eleinte egy könyvtárban kezdtek próbálni, és egy év után kértek fel, hogy dolgozzunk közösen. Az első alkalmakkor az, hogy vezényelnek nekik, létidegenül hatott. A kezdeti felállás – volt kilenc fuvola és egy brácsa – zenekarrá formálódott, a kisebb darabokat komolyabbak követték, léptünk feljebb. 

- Mi tette a zenekart az egyetemen belül ismertté? 

- Egyik koncert követte a másikat, közben felkarolt minket Tulassay Tivadar – gyermekgyógyász, korábban a SOTE rektora –, és beemelte a zenekart az egyetem kulturális életébe. Így kezdtünk el a gólyabálokon zenélni, és készítettünk CD-t az Egészségtudományi Kar felkérésére is. 

- Milyen velük a közös munka? Beszélhetünk az esetükben egy jól összeszokott csapatról? 

- Rugalmasak, gyorsan tudunk együtt dolgozni, egy összecsiszolódott zenekar. A próbafolyamat viszont több időt vesz igénybe, amatőr zenekarról lévén szó. Lassan kezdünk játszani, olvassuk a kottát, aztán összeáll a darab. 

- Mi a helyzet az utánpótlással? 

- Az utánpótlás az egyetemen kívülről és belülről egyaránt érkezik. A hallgatók között terjed a zenekar híre. 

- Milyen hosszabb távú céljaitok vannak? 

- Hosszabb távon igyekszünk egy intézményt találni, ami a működés kereteit biztosítja, például a szervezés, a zenekar körüli mindennapi teendők koordinálása és az alapítvány működtetése. 

- Szerinted milyen pluszt adhat a zenekar tagjainak a közös zenélés? 

- Azt tartom optimálisnak, hogy az ember a szakmája mellett vegyen részt a kulturális életben. Ezáltal nyitottabbak lesznek, egyfajta jelenlétet ad, érzékenyít. „Elviselhetőbbé” teszi a mindennapokat, kapcsolatok alakulnak ki. 



Az első látogatásomra 2017. október 16-án került sor. Mondhatom, hogy izgatottan indultam neki az első „közös” próbának. Aznap a munka két programot ölelt fel. A közeledő gólyabálra a keringő és egy, a Magyar Nemzeti Múzeumban tartott koncert darabjai voltak a zenekar előtt. 

A keringőről nem sok szót tudok ejteni. Talán néhány vicces véleményezést, elvégre a darab kottáját csak vonósnégyes átiratban tudták az illetékesek. Hópihék, zenedoboz, vonósok, Disney…, de valahogyan összeállt a darab. 

A próba ezután fordult a komolyabb dolgok felé Händel concerto grossójával. A kedves felajánlásra, hogy álljak be a bőgő szólamba, mivel állítólag fél óra alatt megtanulnám – hozzátenném, hogy nem igazán volt kapcsolatom semmilyen vonós hangszerrel –, inkább nemet mondtam. 

Az eddig látott próbai tapasztalataimmal egybevetve a helyzetet, itt is egy szokványos zenekari próbáról tudok csak beszélni. A különbség a társaságon és a tempón volt. Amatőr zenekar lévén a Medikusnál kicsit türelmesebb, szájbarágósabb a munkafolyamat; Gergő módszereinek és az összeszokott tagoknak hála viszont kifejezetten hatékony. Valahogy csak összeáll a darab és egyáltalán nem rosszul! A kezdeti szögletesség pulzálássá változik, az első hegedű futamai egy kis módosítás után összecsiszolódnak. 

Itt térnék ki a próbafolyamat egy másik elemére. Egy-egy új darab betanulása szólampróbákkal kezdődik, majd vonóspróba, végül tutti, a teljes zenekar részvételével. A múzeumi koncert első ilyen alkalma október 30-án volt. Beethoven Másodikjának lassú tétele, Haydn könnyed hangvételű Le Matin-ja és a Händel concerto grossók. 

Ahogy leszűrtem, a novemberi koncert sikeres volt. Következett az új, hagyományosnak mondható projekt: a karácsonyi koncert. 


A Medikus zenekar karácsonyi koncertje évek óta hagyomány. 2016-ban a Belvárosi Ferences templomban Beethoven C-dúr miséjét és Bach egyik karácsonyi kantátáját játszották, mint megtudtam teltházzal és hatalmas sikerrel. A 2017-es programot Gabrieli két magnificatja, Bach IV. Brandenburgi versenye és Händel concerto grossók alkották. 

A próbafolyamat itt is hasonlóan zajlott, igaz, a fináléban egy kisebb csavarral. Ebben személyesen is érintett voltam, és az élmény kisebb sokként ért, de mindenképpen pozitív volt! Történt, hogy a zenekar két külön teremben próbált két különböző darabot. Egy karmester bármennyire is szuperembernek tűnik, nem tud egyszerre két helyen lenni. Ebből következőleg Bach egyik tételénél az „irányítás” rám testálódott. Nem először kerültem zenekar elé, de eluralkodott rajtam a lámpaláz, ennek ellenére valahogy igyekeztem a partitúrába bújva a háromnegyedes ütemet tartani. Örömmel adtam vissza a stafétát és folytattam a csendes anyaggyűjtést. A belém fektetett bizalmat pedig itt (is) szeretném külön megköszönni! 

A karácsonyi koncerten volt szerencsém a zenekart „teljes pompájában” hallani először. Az eredmény – csúnyán szólva kritikusi szemmel nézve – meggyőzött. Egy kategóriájában igenis potenciális zenekart hallhattam. 


Ezután vettem búcsút a zenekartól, és láttam neki ezen kis beszámoló megírásának. A velük töltött idő alatt egy nagyon kedves, vidám társaságot ismertem meg, akik mindezek mellett fantasztikusan zenélnek. Jelenleg az aktuálisan folyó projektjük a Zeneakadémián ősszel tartandó jótékonysági koncertjükre való felkészülés. Ősszel kiderül hogy fognak szólni!

Békési Botond

Lead: Tuska Borbála
Fotók: http://medikuszenekar.hu/