k2 menni Amerika – véget ért az első Hungary Live Festival


2018. június 18 - 28. között először rendezték meg New Yorkban a Hungary Live Festivalt, melynek programjában színházi előadások, koncertek, szakmai beszélgetések, közönségtalálkozók és színházi workshop is szerepeltek.


A fesztivál szervezői úgy vélik, hogy céljaik megvalósultak, hiszen fontos és egyedülálló kezdeményezésként elsőként valósult meg egy ekkora volumenű magyar színházi fesztivál New Yorkban. A magyar színháznak fontos, hogy külföldön, így New Yorkban is megmutassa magát, hiszen szerintük ma Magyarországon nagyon magas, értékes és kreatív színházi munka folyik, amire csak büszkének lehet lenni. A fesztivál öt napja alatt nem csak a New Yorkban élő magyarok, hanem nagyon sok amerikai is kíváncsi volt az előadásokra. A fesztivál egyik fő célkitűzése az volt, hogy olyanoknak is bemutassák a kortárs magyar színházkultúrát, akiknek semmilyen magyar kötődése sincs.



A első HLF programjában három magyar ősbemutatót láthattak az érdeklődők: A Dohány utcai seriff, a Holdkő és a Kutató kezek című produkciókat. A Dohány utcai seriff először Washingtonban vendégszerepelt, ezt követően pedig a New York-i Abrons Arts Centerben. A New York-i előadást követő közönségtalálkozón Mohácsi János rendező, Kovács Márton zeneszerző és az alkotók-színészek beszéltek a kritikusok és a nézők által egyaránt elismeréssel fogadott előadás keletkezési körülményeiről. A történelem mint téma régóta foglalkoztatja a rendezőt, aki nem egy előre gyártott recept mentén, hanem alkotótársaival közösen gondolkodva hozta létre a megrázó előadást. A teljes sötétségben játszódó előadás legnagyobb színészi kihívása, egyben a legfontosabb rendezői instrukció az elhangzó, felkavaró szövegeknek a játszóktól való eltávolítása: annak megtanulása és közvetítése, hogyan lehet az elmondhatatlanról pátosz nélkül beszélni. A közönségtalálkozón kiderült, hogy a különböző korosztályú és hátterű nézők hasonlóan reagálnak a zsidó viccekből, dalokból és holokauszttúlélők visszaemlékezéseiből szőtt sűrű anyagra, mely a HLF keretében Washingtonban és New Yorkban hangzott el először teljes egészében angol nyelven. 

Magyar és amerikai színházi szakemberek is részt vettek azon a panelbeszélgetésen, melyet a közönségtalálkozóhoz hasonlóan szintén Jászay Tamás kritikus, egyetemi oktató, a Színházi Kritikusok Céhének tagja moderált. Philip Himberg, a Sundance Institute színházi programjának vezetője a drámafejlesztés Amerikában jól bevált módszereiről, Annie Saunders független színházi rendező, színésznő, a Wilderness nevű társulat vezetője többek között a projekt alapú színházi gondolkodás anyagi és esztétikai hátteréről beszélt. A Budapesten többször járt, a magyar színházat jól ismerő Linda Chapman és James Nicola, a neves off-Broadway színház, a New York Theatre Workshop vezetői az amerikai kőszínházi gondolkodásról, szponzorációról és évadtervezésről beszéltek a résztvevőknek. A találkozón az amerikai és magyar tapasztalatok kiegészítették, átfedték és ellenpontozták egymást, ugyanakkor az egyértelművé vált, hogy bár az óceán két oldalán élünk, mégis van mondanivalónk egymásnak szakmai ügyekben.



A Szakértők Zenekar (népszámosak, helyi vállalkozás, avagy ki vagyok én...) június 23-án New Yorkban, az East Village-i Nublu Club-ban adott koncertet amerikai vendégmuzsikusokkal: Jessica Lurie szaxofonos, fuvolista és zeneszerzővel és Matt Dariau fúvóssal. Már a próbákon kiderült, hogy nagyon hasonló zenei nyelvet beszélnek a Szakértőkkel, a koncerten pedig úgy tűnt, mintha már évek óta együtt muzsikálnának. Június 24-én a legendás Ellen Stewart által alapított La Mama Theatre-ben léptek föl a Szakértők. Konrád György Kutató kézben hamu és csontdarabkák című írásából, még 2014-ben Alföldi Róberttel közösen készített előadásukat játszották angol nyelven, melyben ezúttal Boncz Ádám működött közre. A közönség mind magyar, mind amerikai része őszintén csodálkozott rá Konrád György szövegére, de még inkább a szöveg és a zene természetes találkozására, szövevényes viszonyára, és nem utolsó sorban az ebből megszülető színházra. 

„Azon kívül, hogy részt vehettem a fesztivál szervezésében, még az a megtiszteltetés is ért, hogy én mondhattam el Konrád György gondolatait a Kutató kezek című koncert-színházi előadásban. Nagyon fontosnak tarottam, hogy itt New Yorkban is hallják Konrád gondolatait, amik ma Amerikában is húsbavágóan aktuálisak. A Kutató kezek egyedülálló, érzékeny, mély, de ezzel együtt nehéz szöveg, főleg úgy, hogy nem az anyanyelvemen, hanem angolul kellett olvasnom a közel másfél órányi szöveget. Miután fesztiválról beszélünk, feszített volt a tempó, csak egy próbánk volt a zenekarral, ami nagyon kevés idő arra, hogy összecsiszolódjunk. Óriási segítség volt számomra Kovács Márton és a Szakértők zenekar nyitottsága, valamint Mohácsi János útmutatása, aki az egész fesztivál alatt pótolhatatlan segítség volt. Mindenki elképesztő szeretettel fogadott, és feltétlen támogatásuknak köszönhetően úgy érzem, nagy sikerű este született. "- mondja Boncz Ádám, a New Yorkban élő fiatal magyar színművész.

Formán Bálint, a Bánfalvi Eszter Kvartett (BEKVART) egyik alapítója és A Dohány utcai seriff egyik művésze azt emeli ki, hogy az utazás során alkalmuk egy új BEKVART klipet is forgatni: „Az út természetesen fantasztikus volt, és kalandokkal teli, reméljük, ennek egy részét sikerül majd visszaadnunk ebben a klipben. Egy kiváló helyen játszhattunk, a Nublu Club-ban, ami egy igen hangulatos klub, a színpad kialakításának köszönhetően pedig olyan színpadképpel álltunk fel, mint még soha”. A fesztivál programjában Levko Esztella egy nemzetközi csapatnak tartott kétnapos fizikai színházi workshopot az Abrons Art Centerben. Az ismert színművész-táncművész úgy véli, hogy a rövid idő alatt egymásra tudtak hangolódni a résztvevőkkel és a módszer alapjait is sikerült megismertetni velük. „Színészként és tanárként is fontosnak tartom, hogy nyitott műhely, workshop keretein belül bevonjam a kreatív munkába a színház iránt érdeklődő fiatalokat. Ezt tartom a színházi alkotók közötti egyik legközvetlenebb interakciónak. A fesztivál szervezése során az volt a célunk Boros Annával, Erdélyi Adriennel, Lukácsi Erikával, valamint Boncz Ádámmal, hogy az amerikai közönséget is bevonzzuk a programokra. Ezért kifejezetten örültem, hogy a kint elő magyarok mellett több amerikai résztvevője is volt a workshopnak”- mondja a Londonban és Moszkvában is tanult alkotó.



Benkó Bence, a k2 Színház egyik alapítója és alkotója elmondta, hogy a sikeres előadások mellett megismerkedtek a gyakorlati nehézségekkel is. Ez azonban természetes velejárója egy első alkalommal megrendezett fesztiválnak, és mivel elhivatott, lelkes és ádáz szervezőcsapat áll az egész ötlet mögött, biztos benne, hogy a fesztivál következő kiadására elhárul minden akadály. „Nagyon izgultunk a Holdkő című előadásunk előtt, de eljutottunk a bemutatóig, és mondhatom, hogy sikerrel abszolváltuk a feladatot. Legnagyobb örömünkre zsúfolásig megtelt az Abrons Arts Center színházterme. Az előadást jól fogadta a közönség, fontos, pozitív visszajelzéseket kaptunk tőlük. Például az egyik helyi ültetőtől, aki nem csupán végignézte a másfél órás előadást, de egyenesen lenyűgözte a magyar nyelvű, magyarokról szóló színházi esemény. Mindannyian fontosnak tartottuk, hogy ezeket a sztorikat visszavigyük oda, ahol keletkeztek.” – mondja Benkó Bence, utalva arra, hogy az előadás az 1956 után az Egyesült Államokba emigrált magyarok visszaemlékezéseiből született, melyeket két éve, New Yorkban gyűjtöttek a k2 alkotói, majd Závada Péter írt belőlük számukra darabot. 

A Hungary Live Festival programjában összesen két színházi előadás, két koncert, egy koncertszínház, egy workshop, két szakmai beszélgetés szerepelt. New Yorkban három helyszín látta vendégül a magyar alkotókat: a Nublu Club mellett a La Mama Theatre és az Abrons Arts Center. Mindegyik program teltházzal futott, az össznézőszám meghaladta az ötszáz főt. A szervezők úgy tervezik, hogy 2020 őszén második alkalommal rendezik meg a Hungary Live Festivalt. 

A Hungary Live Festival támogatói:

Orlai Produkciós Iroda, NKA, Előadóművészi Jogvédő Iroda, EMIH, Thália Színház, Summa Artium, Emberi Erőforrások Minisztériuma, Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program, Magyarország New York-i Főkonzulátusa, Hybrid, TMU, LOT, Pilvax Productions, Abrons Arts Center – New York. Washingtoni Magyar Nagykövetség, Heimann Családi Birtok, FÜGE, Icentre, Molnár Rajec Erzsébet, Lammel Gábor.

Jászay Tamás beszámolója a fesztiválról: 

http://www.revizoronline.com/hu/cikk/7381/a-hungary-live-festival-moge/



Visszajátszott méltóság

Rohanó, kapkodó, önző világunkban jól esik, ha néha megpihenhetünk és elgondolkodhatunk. Nyugodtan, higgadtan, csendben. Mindenfajta külső zajok vagy belső hangok nélkül. Ha pedig a gondolatainkat képesek vagyunk megosztani egymással egy beszélgetés, egy párbeszéd keretében, az a leginkább jóleső érzés mindannyiunk számára. Az interakció okozta öröm és felszabadultság. Nem vizsgáljuk egymáson a különbségeket, hanem meghallgatjuk egymást. Hiszen mindenki véleménye egyaránt számít. Hiszen mindannyiunk személyes története valahol, valahogyan visszaköszön és/vagy tükröződik a másikéban. 



A Társadalmi Párbeszéd Színházat (TPSz) vezető Vitakultúra Egyesület csapata megalakulásuk óta azon fáradozik, hogy a kényesebb vagy hétköznapibb fogalmakról, témákról gondolkodjanak együtt, a közönséggel. Céljuk, hogy mindenki véleményét egyaránt meghallgassák – ennek mentén pedig sikerüljön úgy alkotni egy viszonylag közös nézőpontot, hogy közben mindannyian szubjektív tapasztalatot szerzünk és egyéni módon éljük át az eseményeket. Jelen esetben fogyatékkal élők és nem fogyatékkal élők vannak együtt, egy helyen, ám különböző élményekkel és eltérő módon megélt élményekkel. Az idei évben, április 10-én a 25 éves KézenFogva Alapítvánnyal karöltve megrendezett fórumukon a méltóság kérdésköréről beszélgettünk a társulati tagok, a moderátorok és végül – de nem utolsó sorban – a playback színházi forma segítségével. 

A rendezvény helyszíneként szolgáló Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér nagytermét nagyjából megtöltötték a budapesti és vidéki intézményektől (Down Alapítvány, Mátrai Szeretetszolgálat, Evangélikus Szervezet stb.) érkezett pedagógusok, fejlesztők, (szellemi vagy testi) fogyatékkal élő és nem fogyatékkal élő fiatalok, továbbá egy-két (érintett) szülő. Rózsa Dániel, a Vitakultúra Egyesület elnöke köszöntője, majd a kezdő, közösségépítő kérdések után a körülbelül hat órás esemény két irányítója, a TPSz két alapító tagja, Somogyi Bea és Donáth Attila bevezette a közönséget a playback színházi forma rejtelmeibe. Leírva egyszerű a műfaj: alapvetően a társulat személyes hangulatokat, érzéseket, élményeket, történeteket játszik vissza. E visszajátszásokhoz legtöbbször a közönség egy-egy tagjától szereznek ihletet és inspirációt oly módon, hogy egy-egy témával kapcsolatban, az adott játékvezető által megfogalmazott kérdések mentén gondolatokat és érzéseket oszt meg a nézők egyike a társulattal. Később, egy pár perces jelenetben ezek a benyomások válnak láthatóvá és/vagy hallhatóvá a társulat tagjainak köszöngetően. Hiszen a kimondott szavaink is csak pár percig tartanak. Ezekben a jelenetekben egyszerre vannak jelen a színészek személyes interpretációi és a néző által megfogalmazott mondatok, érzések. 

A bemelegítés, valamint a „közös tükrünkről” való tapasztalat megszerzése után hosszabb beszélgetés és eszmecsere zajlott le a közönség tagjai és a meghívott vendégek között. E vendégek mindegyike érintett volt valamilyen módon a mindennapi emberi méltóság megadása, megszerzése, megtartása és megléte kapcsán. Amíg Csángó Dániel, inkluzív kutató arról beszélt, hogyan és miként kellett egy baleset következtében kerekesszékkel újrakezdenie mindent, és hogyan tudta „megtanulni”, magáévá tenni az egyenrangúság érzését, addig egy szülő nagyobbik, autista gyerekének az oktatásban való elhelyezésével, annak nehézségeivel és akadályaival kapcsolatban osztotta meg olykor fájdalmas és szívszorító tapasztalatait. Kovács Éva, a KézenFogva Alapítvány szakmai vezetője a motiváció létéről és/vagy nemlétéről, a jó segítségnyújtás igényéről és a kategorizálás helyességéről gondolkozott hangosan, majd a többiekkel együtt a szellemi és/vagy testi fogyatékkal élők álláslehetőségeit, a munkaerőpiacon lévő „értéküket”, munkaképességüket boncolgatta a közönséggel történő beszélgetés során. Különbözőek voltak az irányok, ám a forrás egy volt: hogyan és miként tudunk ma méltósággal élni, és mit jelent egy vak egy Down-kóros vagy (látszólag) ép embernek a kifejezés: emberi méltóság? 

A NemAdomFel Bár Budapest első olyan helye, amelyet fogyatékossággal élő emberek alapítottak, és amelyben maguk a fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű emberek készítik és szolgálják fel az ételeket és italokat, és közreműködnek a programok szervezésében és lebonyolításában is. Az általuk felszolgált hideg, svédasztalos ebéd után a négy, előzőleg közösen kiválasztott irány/témakör szerint egy-egy vezető segítségével kiscsoportokba rendeződtünk. Miután egy kerekasztal-beszélgetés során általunk megfogalmazott szempontokat a folyamatvezetők listába szedték a közönség segítségével, a teremben létrejött „kiscsoportok” valamelyikéhez kellett csatlakoznunk. A megalakult témacsoportok – vagyis a Motiváció, a Miért pont én?, a Hiteles társadalmi párbeszéd és a Hogyan segítsük egymást? – tagjai a megadott fogalmat/ kérdéskört a társművészetek valamelyikével (rajz, zene, színházi jelenet) vagy a szó erejével, beszélgetéssel dolgozták fel. Felmerültek új kifejezési formák, elfojtott érzelmek bukkantak felszínre, eddig végig sem gondolt cselekedetek és szavak láttak napvilágot, valamint új szakszavakkal lettünk gazdagabbak. A beszélgetések és a kiscsoportos foglalkozások során rengeteg impulzus, élmény ért minket, amelyek révén új gondolatok, érzések, nézőpontok alakultak ki bennünk. Ennek az érzékenyítési folyamatnak szép lezáró motívuma volt az újabb playback színházas „rész”– azaz: előadás, ahol már hosszabb, részletesebben elmesélt történeteket játszott vissza a társulat. Érdekes volt kimondott szavainkat, érzelmeinket, az eseménnyel kapcsolatos elvárásainkat azonnal viszont látni a színpadon mozdulatokban, hangokban, formációkban. A zenei aláfestésnek köszönhetően, valamint Csángó Dani folyamatos tolmácsolása közben a látássérült vendégek is részesei lehettek az élménynek. 



A rendezvény Maróti Dénes hétköznapi tárgyak ihlette installációiból rendezett kiállítással végződött, amely a délután folyamán közösen és együtt megsütött tortánkon maga volt a hab és a meggy egyben. A különböző személyiségek személyre szabott keddi délutánja volt ez a Mit mondasz? – Méltóság c. rendezvény. Nehéz és nehezen megfogalmazható, talán még ma is tabunak számító témák merültek fel az emberi létről, a tartásról, a küzdésről, a különböző módon megélt helyzetekről, megnevezésekről és címkékről, helyes segítségnyújtásról és egymás megértéséről. Sokszor nem akarunk erre időt szánni, ám a TPSz, a KézenFogva és a Vitakultúra a fórumon lehetőséget teremtettek arra, hogy beszélgessünk. Ezekről a témákról, a méltóságról, de akár sok minden másról is. Időt teremtettek arra, hogy leüljünk, és meghallgassuk egymást. Hogy mindenki egyformán oszthassa meg véleményét, és leljen meghallgatásra. Figyelemmel, hallgatással, koncentrációval és folyamatos reflexióval ily módon képes megvalósulni „élőben” a (magyar) társadalom párbeszédének színháza, amelyben egyszerre vagyunk nézők és játszók, résztvevők és alkotók.

Németh Fruzsina Lilla

A groteszkség a dolgok sava-borsa



Május 24-én tartotta legújabb bemutatóját a Forte Társulat a Szkénében. Az öngyilkos groteszk humora mögött egy egész társadalmi réteg tragédiája húzódik meg, és hiába telt el lassan száz év a darab megírása óta, ez a tragédia nagyon is ismerős számunkra. Az előadás főszereplőjével, Fehér Lászlóval beszélgettünk.

Milyen volt az első találkozásod Erdman drámájával? 

Az öngyilkost Földeáki Nóri javasolta Horváth Csabának, én korábban nem ismertem, de nagyon meglepődtem, hogy vígjátékot fogunk csinálni. Ilyen még nem volt, viszonylag távol is áll tőlünk ez a műfaj, de nagyon örültem, mert mindannyian régóta áhítoztunk már egy vérbeli komédiára. 

Azért azt muszáj leszögeznünk, hogy ez nem egy tipikus komédia. 

Fekete komédia, persze, de akkor is megvannak benne a „kötelező” fordulatok. Picit poros egyébként a darab, ezért nehéz volt a vele való munka, de úgy érzem, hogy sikerült jó megoldásokat találunk. 



Azon túl, hogy nagyon vágytatok már egy komédiára, nem volt bennetek kétség vagy félelem az elvárásokat és a közönséget illetően? 

Mindenkiben volt egy kis félsz, hogy ennek most miként is kezdjünk neki, mit fognak vajon reagálni a nézők, de ez igazából természetes. A komédia műfaja különösen megkívánja a visszacsatolást, mert bár mi nézzük egymást folyamatosan, de amikor már milliószor halljuk ugyanazt a poént, erősen megkérdőjeleződik, hogy vicces-e egyáltalán vagy csak mi nevetünk rajta. Aztán a bemutatón már nagyon megnyugodtunk, mert láttuk, hogy igen, működik az előadás, úgyhogy nem lőhettünk nagyon mellé. Bennem volt még egy személyes félelem is, hiszen ez az első főszerepem a társulatnál. Örültem és meg is ijedtem ettől a lehetőségtől, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy meg tudom majd csinálni, hogy készen állok rá. De aztán Horváth Csaba megnyugtatott, én pedig teljes mértékig megbízom benne, úgyhogy végül is hamar elhessegette az aggályaimat. 

És mennyire volt más ez a próbafolyamat? Befolyásolta ezt a műfajjal való ismerkedés? 

Gyakorlatilag ugyanúgy próbáltunk, mint eddig: Csaba kérte, hogy hozzunk ötleteket, mi inspiráltuk őt, és ő is minket. Egy-egy javaslat képes láncreakciót elindítani, ami mindig nagyon jó együttgondolkodáshoz vezet. Itt főként az utolsó hét volt gyümölcsöző, pedig ekkor rengeteg minden megkérdőjeleződött, de ezek a kétségek aztán összerántották a csapatot. Toltuk egymást, bennünk volt, hogy csak azért is megcsináljuk, tényleg hihetetlenül inspirálóan hatott ez az egész. 

Mi volt a legnagyobb feladat a próbák során? 

Talán a ritmusra kellett a legjobban figyelnünk. Pontosabban arra, hogy ne pörgessük túl az egészet. Csaba sokszor mondta, hogy nyugodjak meg, vegyek vissza, mert higgyem el, úgy szolgálom a tempót, ha nem akarom szolgálni. Ettől jön majd meg a mögöttes tartalom, ami működtetni tudja az egész előadást, hiszen így fog ténylegesen, nem közhelyes poénokkal megszületni egy-egy szituáció. 

A figurádat, Podszekalnyikovot azonnal magadénak érezted vagy itt is voltak azért kérdőjelek? 


Tapogatóztam, mint minden szerepben, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez a figura csak egy egyszerű kisember. Egy teljesen átlagos valaki, akihez bejön néhány értelmiségi, és elhitetik vele, hogy jót cselekszik azzal, ha öngyilkos lesz. Ráadásul ez nem is elsősorban a saját, hanem az egész társadalom javára válik. Azt hiszem, hogy ez egy olyan egyszerű alap, amiből jól ki lehetett indulni, hiszen Podszekalnyikov egyszerűen csak arra vágyik, mint a legtöbben: egy jobb életre. 

És mit gondolsz, valódi fizikai éhség, evéskényszer az, amitől ő szenved, vagy olyan ez, mint Moszkva a Három nővérben? 

Ez valódi fizikai éhség, de persze fedi az ő nyomorult életét: idegből keresi az ételt, mert szégyelli, hogy más nyakán él, hogy a saját felesége tartja el. Férfiúi büszkeség ez, ami benne van mindenkiben. Ebből jön az egész kürtös játék is, hogy megtanul egy könyvből 12 óra alatt zenélni. Mindannyian tudjuk, hogy ez lehetetlen, de pont ez a lényege a figurának: ő elhiszi, hogy meg tudja csinálni. Csak aztán elkezdi olvasni ezt a könyvet, és számára is kiderül, hogy képtelenség. Az ilyen csalódások halmazából próbál úgy kikerülni, hogy másba kapaszkodik: jönnek sorra az emberek, akik kézen fogják, tolják maguk előtt, irányítják a cselekedeteit. Szomorú, de nagyon csúnyán megvezetik, mert roppant törékeny személyiség, és úgy hiszi, az a könnyebb, ha engedi magát befolyásolni. 

Hogy látod, az ő megvezethetősége pusztán a saját természetéből fakad vagy a környezete teszi ilyenné? 

Az egésznek a társadalmi problémák ágyaznak meg, egészen pontosan a munkanélküliség. Podszekalnyikovot folyamatosan azzal piszkálja a környezete, hogy nem dolgozik. De ez nem azért van, mert ő nem akar, pusztán nincs rá lehetősége. Az anyós egyfolytában mondja a magáét, a feleség pedig tudat alatt ejt el egy-egy olyan mondatot, ami arcon csapja ezt a kisembert. Így jutunk el odáig, hogy már teljesen elborul az agya és összezúz mindent maga körül. 



Azt mondtad az egyik első interjúban, hogy igyekszel nem szerepet játszani, mert mindenkiben megvan az, ami az adott szerephez szükséges. Ebben az esetben mit kell ezen érteni? Hogyan kelt életre a figura? 

Abban biztos vagyok, hogy ez a már sokszor emlegetett törékeny, figyelem után áhítozó kisemberség mindenkiben benne van. Bennem is, ezzel a szereppel például meg akarom mutatni, hogy elbírok egy ekkora súlyt a vállamon, mondhatnám, hogy vágyom a figyelemre. Aztán erre a közös pontra jönnek rá a sablonok, amiket gondolattal, mögöttes tartalommal kell megtölteni, és akkor már nem hatnak közhelyesnek. Amit nem kíván meg az anyag, azt egyébként azonnal le is dobja magáról, úgyhogy nem lehet hazudni. 

Azt érzed egyébként, hogy maga a karakter visszahat a saját gondolkodásodra? 

Persze, nagyon jó tanulási folyamat volt ez, mert azt a fajta nyugalmat, amit a monológok megkívántak, végre a magamévá tudtam tenni. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell folyamatosan szétpukkannom és 15 percen keresztül 130% fokos lángon égni, sokkal jobb, ha lassabban rajzolom meg az ívet. Ebben egyébként rengeteg segítséget kaptam mindenkitől, úgyhogy tényleg iszonyatosan hálás vagyok ezért a munkáért. 

Bár Az öngyilkos egészen más fokon ég, de azért mondhatjuk, hogy hasonló humora van, mint a Vaterlandnak, úgyhogy – visszacsatolva a beszélgetés elejére – talán még sem áll tőletek olyan távol ez az alapanyag. 

Igen, mindkettő nagyon groteszk szöveg. Ha az ember rendesen belegondol, akkor észreveheti, hogy a groteszk tulajdonképpen mindenhol ott van egy picikét. Bernhard szövegeiben a legteljesebb mértékig, Az öngyilkosban meg aztán végképp. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a groteszkség a dolgok sava-borsa, ez az, amibe mindig bele lehet kapaszkodni. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba

Egyre közelebb a csillagokhoz


Idén a nyári évad nyitófesztiváljaként látogathatjuk meg a Y.EAST fesztivált, melyet 3. alkalommal rendeznek meg a Zsámbéki Színházi Bázison. 

Y.EAST 2018 – Nemzetközi Színházi Fesztivál
Zsámbéki Színházi Bázis
2018. június 21–24.


Négy nap alatt 13 színházi előadás, ebből három új bemutató és 4 db 48 óra alatt elkészülő magyarországi ősbemutató lesz, 6 koncert, DJ-k, szabadtéri filmvetítések, különböző workshopok és kézműveskedés, rövidfilmvetítések, csillagvizsgáló, gyerekprogramok, sportprogramok, Foci VB vetítés, csehországi sörök és magyar borok, sátortábor és persze a lehető legjobb hangulat ezen a különleges, természetvédelmi területen, „közelebb a csillagokhoz”.




Az idei harmadik fesztiválra már hat országból érkeznek a fellépők. (HU; SK; CZ; SI; PL; SRB) A színházi programban kortárs dráma, szerzői színház, gyermekelőadás, felolvasószínház és egy különleges projekt is helyet kapott, amelyben neves társulatok alkotói mérik össze tudásukat a közönség örömére (Kompánia; Utolsó vonal; FAQ társulat; Másik oldal): 48 óra alatt egy addig számukra ismeretlen kortárs drámából készítenek előadást, hogy megnyerjék a fődíjat. 

A légvédelmi bázison évente egyszer, a Y.EAST fesztivál idején megengedett a sátorozás is, melyet a fesztivál szervezői ingyen biztosítanak a természetvédelmi területen. A háromnapos bérlet csupán 10.000 forint, de a napijegy is csak 3.000 forintba kerül. A fesztiválon visszaváltható poharak és szelektív hulladékgyűjtők várják a látogatókat.

Sekély partszakasz

A Kutyaharapás színlapja mindent azonnal megígér, amit egy színházi előadástól csak elvárhatunk: remek színészek, biztos kezű rendező és a kortárs magyar valósággal igencsak bizalmi viszonyban lévő drámaíró. Ráadásként itt van még Tarantino is, aki jó előre felskiccelte a történéseket – tisztességes vállalkozás ez, semmi kétség. 

Tisztességes, idézőjelesen persze, hiszen mégiscsak bankrablásról van szó, még ha csak félsikerű is. Maradt ugyanis Tarantino első nagyjátékfilmje, a Kutyaszórítóban alaptörténete, megspékelve magyar popkulturális utalások tömkelegével és természetesen egy nagy adag össztársadalmi cinizmussal is. Tény: Székely Csaba egy percig nem fogta vissza magát, valódi ámokfutás ez a szöveg, az már más kérdés, hogy vajon ez segítette-e vagy sokkal inkább gátolta a drámai cselekmény kibontakozását.



Már az rendkívül sokat elmond az adaptáció alaptermészetéről, hogy a gengszterbanda tagjait nem színek, hanem nemzetiségek jelölik: van itt Szerb, Cigány, Zsidó, Román és Ukrán is, ráadásul mindegyikükhöz igen élénk jellemfestő attribútumok társulnak, így ha nem is ismerjük az eredeti kultfilmet, azonnal nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel – spicli van a házban. Ennek a alaphangulatnak természetesen Varga-Járó Ilona díszlete is kiválóan aládolgozik: a karakterek többnyire egy rácsos, rideg pincében mozognak, amely ugyanakkor tetszés szerint alakul át temetővé, plakátokkal teleragasztott utcává vagy éppen Dzsóbácsi irodájává. Egy bizonyos: akárhol is vagyunk, mindenhonnan kikacsint ránk a kis magyar valóság. 

Mi pedig nevetve üdvözöljük, ahogyan azon is kellemesen elmosolygunk, hogy a realitás rendszerint átfordul a halálközeli állapot kábulatába, ugyanis a flashbackekkel aktívan operáló történetet a bankrablás során lövést kapott Szerb (Nagypál Gábor) víziói strukturálják. A tévéképernyőn időről időre megjelenik Pálmai Anna, a Dead Line Airlines légiutas-kísérője (ha úgy tetszik: halálangyala), aki szándékosan túlzó mimikájával kommentálja az eseményeket és konferálja fel az egyes emlékképeket – paródia ez a legjavából, ám a szellemes alapötlet ellenére a megoldás nem tud a dramaturgiai mentőkötél szerepénél többet betölteni, így egy idő után még az oly imponáló groteszkség is lekopik róla. 

Ez a fajta túlhasználtság nem egyedi az előadáson belül, sőt mondhatnánk, hogy ez a Kutyaharapás valódi betegsége. Székely Csaba ugyanis véresen komolyan vette a film szövegének alaptónusát, amely rekordokat döntött a maga 252 fuckjával, így a „mocskosszájú gengszterdráma” műfajmegjelölésből nem a dráma, hanem a mocskos száj került előtérbe. Ez azonban maximálisan megfosztja a dialógusokat a másodlagos tartalomtól: bár Tarantino filmjében is azonnal rendelkezésre áll a szövegrészek egyszerű, primer értelmezése, ugyanakkor minden mondat mögött megbújik a ’90-es évek Amerikájának életérzése és a fogyasztói társadalommal szembeni cinizmus, addig itt a Székely Csaba által megrakott tétek szépen lassan elúsznak, mert a káromkodások végtelenek tűnő egymásra licitálása korai – és nem egyszer nehéz – szülésre kényszeríti a drámai dialógusokat. A nagyotmondás az elsődleges, a nyelv megrögzött csúcsra járatása, ám épp ez az oka annak, hogy maga a cselekmény egészen egyszerűen devalválódik: a szórakoztatás központi szerepe eltompítja a feszültséget, így fájóan nem csattannak azok a pofonok, amiknek márpedig csattanniuk kellene.





Ebből kifolyólag a helyszín is csupán annyit tud jelezni, hogy itt vagyunk Magyarországon, ám arról nem igazán esik szó, hogy mi is van körülöttünk pontosan. Elhangzik ugyan nem egyszer Soros György neve is, ahogyan egy-két másik miniszter is megkapja a magáét, ám ezen aktuálpolitkai utalások nagy része nem szervesül a történethez, ez a fajta reflektálatlanság pedig nem színezi, hanem gyengíti az előadást. Kétségtelen hát, hogy a Kutyaharapás innentől voltaképpen a színészi játékon áll vagy bukik – és minden hiba ellenére mégiscsak azt kell mondanunk, hogy áll, még ha remegő lábakon is. 

Többnyire karikatúrára hajazó alakításokat látunk ugyan, ám ezek jó része olyan virtuóz, hogy képesek vagyunk szemet hunyni a klisék felett is. Kaszás Gergő túlmozgásos, hektikus Cigánya már önmagában olyan bravúrjáték, amiért érdemes volt megszületnie az előadásnak, Nagypál Gábor pedig bőséges színészi eszköztárának hála ugyancsak képes összetett figurává emelni a Szerbet – voltaképpen ő az egyetlen, aki nem csupán a felszínt kapargatja, bár nagy mélységek megmutatására neki sincs sok lehetősége. Vele ellentétben Mucsi Zoltán nem aknázza ki maximálisan a lehetőségeit, játéka folyamatosan az erőtlenség és a kirobbanó energikusság két végpontja között mozog. Fodor Tamás sem tud több lenni jópofa szélhámosnál, ám ez ebben a világban több mint elegendő, a fiát alakító Bercsényi Péter játéka pedig kivételesen meggyőző és árnyalt. Az Ukránt megformáló Király Attila többnyire az alapkarakterével fakadó megállíthatatlan erőből dolgozik, méghozzá igen érzékletesen, Katona László teszetoszasága és értetlensége szintén mesteri, ahogyan az epizódszerepekben feltűnő Kovács Krisztián és Kardos Róbert is mindent megtesz, hogy pozitív oldalra billentse az előadás mérlegét.



És ott van persze Szikszai Rémusz is mint Zsidó, ám ezúttal elsősorban rendezői érdemei domborodnak ki. A nyilvánvaló örömjáték közepette ugyanis professzionális karmesterként irányítja a szálakat, miközben a messzemenőkig kiaknázza a tér és a szöveg adta lehetőségeket: pörgős, szimultán jelenetek, gyors váltások, folyamatos ide-oda pingpong – egyszóval megteremtődik a káosz tökéletes ritmusjátéka. Ebbe a szeszélyes hullámzásába pedig örömmel vetjük bele magunkat, visz a lendület, még akkor is, ha csak érinteni tudjuk a Ká-Európa felszínén úszkáló mocskot. A sajnálatos valójában az, hogy ez az alkotógárda képes volna arra is, hogy nyakig megmártózzon mindebben, éppen ezért a színészi remeklések ellenére is kissé olyan utóíze van mindennek, mintha még csak most tanultunk volna meg úszni. A bójánál tovább nem megyünk. Majd legközelebb jöhet a mélyvíz. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba

A tánc maga a szabadság

„A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról.” – a GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Décsi Zsófiával folytatjuk. 

Mikor „jegyezted el” magad a tánccal? 

Nem tudnék erre pontos választ adni. 11 évesen kezdtem el táncolni teljesen hobbi szinten, aztán egyre fontosabb szerepet töltött be az életemben. Aztán azon kaptam magam, hogy a továbbtanulási papíromon csak a Magyar Táncművészeti Egyetem szerepel, mint opció. Mindig voltak és vannak hullámvölgyek, de innentől már egyértelművé vált mi a legfontosabb az életemben. 

Melyik stílusban érzed magad leginkább otthon? 

Az Urban Dance stílusok azok, amikben én igazán megtaláltam magam. Ez egy gyűjtőnév, mely magában foglal meglehetősen sok stílust, mint például a Hiphop, House, Vogue, Waacking és még sorolhatnám. Ezek közül nem szívesen emelnék már ki, mert valahogy minden „korszakomban” mást érzek a legközelebbinek. Mind improvizációs alapokkal, önkifejező szándékkal születtek és ez az a szabadság, ami nekem maga a tánc. 

Ha alkotsz, akkor önmagad kifejezése a fontosabb, vagy az, hogy valamit közölj a világról? 

Ez attól függ mit alkotok. Ha van egy konkrét feladat, akkor a közlés a cél. Hogy megtaláljam azokat a csatornákat, utakat, amiken keresztül eljuthat az üzenet a befogadóhoz. Viszont például egy szólóban, vagy egy olyan koreográfiában, ami „csak úgy” készül általában azt érzem, hogy a bennem feszülő érzéseket kell kifejezésre juttatnom. 

És mikor fordultál a tanítás felé? Ebben mennyire tudod kiélni a művészi szabadságot? 

19 éves voltam, mikor tanítani kezdtem. Amíg egy csoportnál az alapok elsajátításának fázisában tartunk, addig koreográfiai szinten kevéssé tudom megélni a kiteljesedést. Azonban, minél haladóbb egy csoport mind fizikailag, mind szellemileg, annál jobban elengedhetem a fantáziám. 

A munkáiddal inkább egy saját egységes nyelvet igyekszel kialakítani, vagy a változatosságra törekszel? 

Mivel a saját nyelvem se tudnám határozottan definiálni, inkább azt mondanám, a változatosságra törekszem. Szeretek különböző műfajokban alkotni. Azonban vannak mozdulatok, vagy néha csak apró gesztusok, amik egy olyan személynek, aki már ismer szinte egyből lelepleznek. 

A GlobART-nál színészekkel és táncosokkal vegyesen foglalkozol, hogyan sikerül kialakítani a közös nyelvet a próbafolyamat során? 

Nem éreztem ezt soha nehézségnek. Jobban át kell gondolni a koreográfiát, hogy olyan is meg tudja csinálni, akinek nem ez a szakterülete és annak is kihívás legyen, akinek viszont igen. Na meg, hogy mindemellett egy látványos színpadi összképet kapjon a néző. Viszont ezenkívül, hogy otthon talán kicsit többet kell foglalkoznom a tánc összeállításával technikai szempontból, a továbbiak nem okoznak gondot. 

Miként zajlanak egy-egy próba előkészületei? Hogy dolgozol össze a rendezővel és a zeneszerzővel? 

Nagyon fontos az összmunka. Az Oidipusz király című előadás volt az első, ahol koreográfusként dolgoztam. Összeültünk mind és jelenetről jelenetre átbeszéltük, hogy mi az, amit láttatni, kifejezni szeretnénk. Aztán mindenki kicsit ment a saját útján, dolgozott a saját részén és megint összeértek a szálak. Majd a rendező irányításával végül összecsiszolódott minden egy kerek egésszé . 

Koreografálás előtt kielemzed a történetet vagy inkább az ösztöneidre hallgatsz? 

Figyelembe veszem a történetet, de jobb szeretek ösztönből koreografálni. Szerintem az üzenet is jobban átmegy egy belső, mély érzésből indíttatott tánccal, mint egy minden mozzanatában szinte kizárólag tudatosan megkonstruált mozdulatsorral. Inkább legyen lelkileg kifejező, mint mozdulataival túl direkten közölni vágyó egy tánc. 

Mit gondolsz, mivel tud többet adni egy testtel megfogalmazott jelenet, mint a tradicionális színház? 

A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról. Ha jól használják, egy iszonyatosan erős közvetítő. Viszont ehhez az kell, hogy aki táncol, tényleg teljes lényével átélje, amit épp ki szeretne fejezni, mert ha nem így van, teste egy pillanat alatt elárulja. Úgyhogy nem mondom, hogy egyszerű vele dolgozni, de mindenképp megéri. 

A MajdNEM-ben te vagy Vivien alteregója. Színészként is ugyanolyan magabiztosan érzed magad a színpadon, mint táncosként? 

Táncosként alakítom Vivien alteregóját, azonban az nagy újdonság volt számomra, hogy valakinek a bőrébe kell bújjak. Persze, egy táncos mindig valamilyen karakterben kell, hogy megjelenjen, de azért az mégsem ugyanaz, mintha elő kellene adni egy teljes személyiséget mélységekkel, átszellemüléssel. Akárhányszor játsszuk, mindig úgy érzem, találok újat és újat benne. Ezt a részét már talán kezdem megszokni a dolognak, azonban amikor az Oidipusz-ban meg kellett szólalnom a színpadon, azért eléggé izgultam. 


Mi volt számodra az eddigi legfontosabb, legizgalmasabb munkád a GlobART-nál? 

A MajdNEM a kedvencem még mindig. Talán azért is, mert ez volt az első, így eléggé meghatározó. Annyira új volt maga a feladat és az egész koncepció, elképesztően izgalmasnak találtam. 

Megváltozott valamiben a gondolkodásmódod azóta, hogy egy színházi társulattal dolgozol? 

Eddig se voltam egy egyhelyben toporgós ember, azonban itt még jobban törekszem arra, hogy időről időre folyamatosan kilépjek a komfortzónámból. Legyen az egy tréning vagy egy előadás, úgy érzem egyre kevésbé hagyom magam ülni a kényelmes, már jól megszokott helyzetekben.

Lana Del Rey a Szigeten

A friss lemezével érkező Lana Del Rey bejelentésével teljessé vált a SzigetNagyszínpadának headliner sávja. „Minden idők egyik legjobb Sziget fesztiváljára készülünk” – mondta Kádár Tamás, a Sziget főszervezője, hozzátéve, hogy a fesztivál történetében eddig még nem fordult elő, hogy már március közepén lekötötték az összes főműsoridős fellépőt a Nagyszínpadra, ráadásul egy ennyire aktuális és stílusában sokszínű sztár-sort felvonultatva. 



Megérkezett tehát az idei Sziget utolsó nagyszínpados headlinere is: tavaly megjelent ötödik nagylemezét és legnagyobb slágereit hozza el Lana Del Rey, generációjának egyik legnagyobb tehetsége. Az amerikai dalszerző-énekesnő melankolikus popzenéjével 2011-ben robbant be a köztudatba. Fellép a Szigeten az egyik legkülönlegesebb svéd előadó, Fever Ray, aki a testvérével alapított The Knife mellett 2009-ben mutatkozott be szólóelőadóként, második lemeze pedig tavaly jelent meg. Két multi-instrumentalista énekes-dalszerző is visszatér a Szigetre, különleges popzenéjét hozza el Børns, míg folkos-bluesos dalait Asaf Avidan. A holland elektronikus zenei élet nagyágyúja, Don Diablo is érkezik, de az indie-elektropop műfajban alkotó fiatal norvég tehetség, Aurora is látható lesz a Szigeten. Áprilisban megjelenő új lemezét hozza el Új-Zéland talán legizgalmasabb zenekara, az Unknown Mortal Orchestra. Az elektronikus zenei felhozatalt erősíti Zhu, a német DJ-producer, Tujamo, a Damian Lazarus & The Ancient Moons, Jan Blomqvist és SG Lewis. 

Mint ismeretes, a most bejelentett világsztár mellett a Nagyszínpad fő fellépői közt ott van az Arctic Monkeys, Dua Lipa, a Gorillaz, Kendrick Lamar, Kygo és a Mumford & Sons is. Az egyik „legerősebb” Sziget line up várhatóan több teltházas napot is hoz majd, rohamtempóban fogynak a jegyek, érdemes a programot böngészni és beszerezni a jegyeket időben. 


Love Revolution a Sziget programjaiban


Bár az egész Sziget egy „nagy Love Revolution” számos programhelyszín külön fókuszál a kiemelt üzenetekre. Álljon itt néhány ezek közül, a teljesség igénye nélkül: Az Afro-Latin-Reggae Falu helyszínen például ONE HOUR – ONE LOVE címmel naponta kezdődnek beszélgetések, melyek témái - egyebek mellett - az ökoszisztéma megóvása, a környezettudatos fogyasztás és életmód, mit tehetünk a klímaváltozás ellen, de vizsgálják a rasszizmus és tolerancia, nacionalizmus és multikulturalizmus, migráció és integráció kérdéseit is. Az egyik leglátványosabb program a Szigeten a Nagy Utcaszínház. Idén a Wired Aerial Theatre angol társulat AS THE WORLD TIPPED című előadását láthatjuk, ami egy valódi „katasztrófafilm” a levegőben, mely a környezettudatosság fontosságára hívja fel a figyelmet. A Sétáló utcaszínházak közt érkezik a Kamchàtka társulat, előadásuk az emberi jogokkal is foglalkozik. Az idén első alkalommal megrendezésre kerülő Élőszobor Bajnokságon azok a jelentkezők élvezhettek előnyt, akik pályázata a Love Revolution koncepciójához kapcsolódik. 

Az ArtZone helyszínén újrahasznosított anyagokból készülnek tárgyak, felhívva a figyelmet a környezettudatos életmódra és az ökológiai lábnyom csökkentésére. A Szigethatárokon átívelő rendkívül népszerű Mission: Szitizen játéksorozata is a Love Revolution üzeneteire épül. A Mission: Love Revolution játékban a résztvevők olyan ügyekkel töltik el a közös időt, mint az emberi jogok védelme, a világbéke vagy a környezetvédelem. Nem véletlen, hogy a játék a Föld Napján indul. A Civil Sziget pályázati elbírálásának is a legfőbb kritériuma, hogy a pályázók megvalósítandó programja illeszkedjen a Sziget által idén meghirdetett Love Revolution koncepcióhoz. „Olyan eszméknek szeretnénk teret adni és olyan ügyeket akarunk támogatni, melyek előbbre viszik a világot és jobb hellyé teszik a Földet. Hiszünk abban, hogy közösen képesek vagyunk elérni, hogy háborúk és nukleáris fenyegetés helyett békében éljünk, hogy senkit nem rekeszthetnek ki, nem sérthetnek meg a bőrszíne, vallása vagy nemi identitása miatt, hogy a fenntartható fejlődés és a környezetünk megóvása a mindennapjaink része kell legyen, valamint annak elismerését, hogy a származástól függetlenül mindenkit megilletnek az emberi jogok”- írták a pályázatban. 
Art of Love Revolution 

Idén 5. alkalommal hirdették meg szervezők az Art of Freedom művészeti pályázatot, melyben arra kérték a legkreatívabb Szitizeneket, hogy tervezzenek olyan feltűnő, elgondolkodtató, kiemelkedő, lenyűgöző, mulattató, megkerülhetetlen alkotást - szobrot, installációt, dekorációs elemet vagy funkcionális tárgyat -, amely pozitív üzenetével és vizuális erejével hirdeti a szeretet forradalmát és tovább színesíti a Sziget Love Revolution üzenetét. Az idei évben tehát a Love Revolution kampány keretében elsősorban olyan elképzeléseknek ad teret a Sziget, amelyek társadalmi célú üzenetet hordoznak, vagy fenntarthatósági elveket figyelembe véve készülnek el: lesznek újrafelhasznált anyagokból alkotások - pl. hulladékanyagból szőtt hatalmas szőnyeg vagy sörösrekesz installáció - és lesz olyan is, amelyik utazásra invitálja a fesztiválozókat egy önismereti labirintusban, vagy lélekerősítő üzenetekkel inspirálja őket világító fényfeliratokkal egy fakoronán. 

Izrael állam fennállásának 70. évfordulója alkalmából a Sziget és Izrael Állam Nagykövetsége együttműködési megállapodást írt alá, mely keretén belül a fesztivál ideje alatt számos meghívott izraeli művész és egyéb kísérőprogramok segítségével igyekeznek bemutatni az izraeli kultúra sokszínűségét. 

„Izrael idén ünnepli függetlenségének 70. évfordulóját. Az elmúlt hét évtizedben az egyik legfontosabb eredményünk az izraeli kultúra sokfélesége és szépsége, amely egy vibráló, fiatal és élénk társadalmat képvisel, ahol kelet találkozik a nyugattal, dél csatlakozik északhoz, a dallamok, a hangok és a színek valós mozaikjában. Örömmel tölt el az együttműködésünk a Sziget Fesztivállal, amely gazdagságot hoz a szeretet, a fiatalság és a boldogság egy szigetére. Az együttműködés a Szigettel visszatükröződése a jó kapcsolatoknak és a folyamatban lévő kulturális csereprogramoknak Magyarország és Izrael között”- mondta Yossi Amrani, Izrael Állam nagykövete. 

Szemezgetés az együttműködés keretében megvalósuló programokból: Az izraeli zene iránt érdeklődők kitombolhatják magukat Borgore és Asaf Avidan koncertjén a Mastercard Színpad by A38 színpadnál, megismerhetik a tradicionálisabb ritmusokat a Világzenei Színpad Jewish Monkeys koncertjén és felfedezhetik legújabb kedvencüket az Ibis támogatásával megvalósuló Európa Színpad Omer Netzer, The Paz Band, Sol Monk & Jenny Penkin, vagy akár az izraeli Europe Talent Contest nyertesének fellépésén. A Karaván Sátorban fellép a tadzsikisztáni zsidó kisebbséget képviselő Alaev Family, valamint az érdeklődők megtekinthetik az életüket bemutató dokumentumfilmet is. Illetve, ha már a filmeknél tartunk, nem maradhat ki a felsorolásból a 2017-es Cakemaker című film, melyet a Magic Mirror filmprogramjának részeként vetítenek le. 
Roy Assaf: Girls and Boys


A Színház- és Táncsátorban az egyre nagyobb nemzetközi hírnévnek örvendő Roy Assaf két koreográfiáját mutatják be, Girls and Boys címmel, mely az egyes nemek sajátosságaira fókuszál. Az előadások között lazításként – és mindenkinek, aki szeretne megfiatalodni akár csak egy kis időre is –, ajánlják az OGE Group Forever Young! fényinstallációját, ahol saját grimaszaikat vetíthetik egy óriás csecsemő arcára. 

Egy másik fontos eseményről, Nelson Mandela születésének 100. évfordulójáról is megemlékeznek idén a Szigeten. A Dél-afrikai Köztársaságot és kultúráját az Európa Színpad presented by Ibis Színpadon a hazájában sztárnak számító Moonchild Sanelly, az Afro-Latin-Reggae Falu színpadán az ország egyik vezető előadóművészeti társulata, az Ubuhle be Afrika, a Music Box színpadán a Sean Koch Trio, a legújabb programhelyszínen, a Karaván Sátorban pedig a dél-afrikai bantu zenét játszó Bantu Continua Uhuru Conciousness népszerűsíti.

Az őszinte párbeszéd fejlődésünk alapja


A Styx 2.0 projekt nem mást tűz ki céljául, minthogy közönségét rövid időre belehelyezze abba a kiszolgáltatott létállapotba, amelyet az embercsempészet aktív működése hív életre. Nézőiket interaktív utazásra viszik egy minibusszal, amely modellálni igyekszik a menedékkérő emberek feszültséggel és rettegéssel teli útját. A performansz megálmodójával, a Ziggurat Project egyik tagjával, Lakos Fannival beszélgettünk. 

Hogyan alakult ki benned a Styx 2.0. koncepciója? 

A Styx 2.0-át Linz mellett mutattuk be egy “one to one” Performance fesztivál keretein belül. Amikor megtudtam, hogy egy kompon játszunk majd a Dunán, ami átvisz egyik partról a másikra, ráadásul egyszerre csak egy néző lesz bent a kisbuszunkban, akkor rögtön a határátkelésre asszociáltam. Úgy gondoltam, bele kell merülnünk az aktuális problémákba, de nem feltétlenül a politikába. Engem az emberi történetek érdekelnek. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit jelent nálam, ha kirekesztett vagyok, és ha olyan helyre érkezem, ahol idegennek érzem magam. Ez nagyon erős élmény még a gyerekkoromból, hét éves koromban kiköltöztünk Németországba, és úgy érkeztem oda, hogy nem tudtam németül. Amíg meg nem tanultam a nyelvet, addig az osztálytársaim teljesen kiközösítettek, volt aki többször meg is vert, én voltam a büdös magyar. Ez persze nem összehasonlítható a menekültkérdéssel, csak szerettem volna megtalálni a saját életemben egyfajta párhuzamot, hogy én is megéltem, milyen, amikor mutogatnak az emberre. Miközben alakult a Styx 2.0 koncepciója, rengeteg videót néztem arról, hogyan érkeznek a menekültek, hogyan sodor holttestek partra a tenger, úgyhogy sokszor sokkos állapotba kerültem. De azt hiszem ez kellett, hogy kicsit jobban megértsem azt, ami körülöttünk történik, és azt is szerettem volna ennél a produkciónál, hogy a nézők is picit belekerüljenek egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe, ahol átélhetik a saját bőrükön ezt a bizonytalanságot és káoszt, ami az idegenségérzetből és a meg nem értettségből fakad. 



Milyen volt a projekt nemzetközi fogadtatása? 

Nagyon érdekes, mert meglepő módon sokkal több idős nézőnk volt, mint, amire itthon egy ilyen kísérleti előadásnál szokva vagyunk. Mi nem láthatjuk az arcukat, és ez fordítva is igaz, hiszen sapka van a fejükön, így abszolút arra tudunk reagálni, amit a nézők gesztusaiból és a testtartásából, a kézfejükből kiolvashatunk. A visszajelzések pedig egyöntetűen pozitívak voltak, még a fesztiválszervezők részéről is, pedig ők eleinte elég zárkózottan álltak a projektünkhöz. De miután beültek hozzánk a kisbuszba, ugyanazt mondták, mint a többiek: életükben nem volt még ennyire testközeli színházi élményük, mégis biztonságban érezték magukat. Volt, aki a szívéhez kapott, volt, aki annyira jött velünk, hogy ő maga is kúszni-mászni kezdett, és volt olyan is, aki végigzokogta. Valójában nem volt két teljesen egyforma reakció, az biztos, hogy mindenkit nagyon mélyen megérint ez az intenzív élmény. 

Hogyan lehet egy ilyen intim, nézőfüggő produkciót bepróbálni? 

Én elég furcsán dolgozom, mert ha megkapok egy munkát, akkor egy-két hónapig gondolkodom rajta és megfigyelem az embereket, itt pedig annak is utánaolvastam, hogy stresszhelyzetben milyen reakciók jöhetnek elő az emberből. Azt tudtam, hogy mi a pontos ív, amit végig szeretnénk vinni az a performansz során, így nagyjából már fel tudtuk mérni, hogy a közönség miként fogja fogadni a különböző hatásokat és effekteket. Az pedig, hogy elvesszük egy kis időre a nézők látását, sokkal bizonytalanabbá és kiszámíthatóbbá teszi őket, ugyanakkor bizonyos szempontból nyitottabbá is válnak, hiszen jóval erősebben kell támaszkodniuk a többi érzékszervükre. 

Mi volt a legváratlanabb reakció, amit tapasztaltatok? 

Volt egy nézőnk, aki végigröhögte az egészet és sokat beszélt hozzánk, emiatt biztosak voltunk abban, hogy nem sikerült eljuttatnunk hozzá semmit, teljesen kívül maradt, de aztán odajött hozzánk, és mondta, hogy ő stresszhelyzetben mindig nevet és soha sem volt még ilyen intenzív színházi élménye. Az is nagyon meglepő egyébként, hogy még senki sem akart korábban kiszállni, én biztosan megtettem volna, nézőként kevésbé kedvelem az ilyen típusú előadásokat. Csinálni sokkal jobb. 

Miért éppen Styx 2.0 lett a projekt címe? 

A Styx folyón kelnek át a holtak: ha kifizetik a révész bérét, átjut a lelkük. A Földközi-tengeren nem csupán a pénzen múlik ez, hanem a szerencsén is, és nagyon foglalkoztatott az a gondolat, hogy kinek lehet esélye átjutni. A 2.0.-át pedig azért illesztettük a címbe, mert ez most, a jelenben történik, és fontosnak találtuk ez is hangsúlyozni. 

Mennyiben kíván tőled más tudatállapotot egy ilyen performansz, mint egy hagyományos előadás? 

Ez a helyzet teljesen más, mert hárman vagyunk a kamionban, és karmesterként kell levezényelnem az egészet. Mutogatok a táncosoknak, miközben folyamatosan ugrálok a karakterem és a rendezői pozícióm között, úgyhogy nagyon intenzív, koncentrált állapotot igényel. 

És milyen állapotban vagy, miután egy este alatt tízszer is lejátsszátok? 

A Styx 2.0 agyilag, testileg és lelkileg is nagyon fárasztó. A bemutató óta hónapokat kellett kihagynunk, és amikor próbaképpen lejátszottunk hármat, azt hittem, belehalok. Érdekes, hogy minél tovább csinálja az ember, annál jobban belekerül valamiféle mantraszerű hisztériába, amit lehetetlen kontrollálni. Linzben két este egymás után körülbelül tizennégy, illetve tizennégy nézővel csináltuk meg, és volt, hogy a tizedik ember után mindhárman (Sarlós Flóra Eszter, Bot Ádám és én) olyan sírógörcsöt kaptunk, hogy nem tudtuk folytatni. Kellett öt perc szünet, mert mindaz a szeretet, pánik, félelem és feszültség, amit a néző kienged magából, rajtunk folyik át. Bár egy színésznek tudnia kell elengedni a karakterét, a táncosok teljesen másképp dolgoznak, számukra ez iszonyatosan nehéz, ezért most már mindig adok nekik egy-két gyakorlatot, ami segíthet ebben. Erre szükség is volt, Flóra ugyanis a bemutató után egy héttel felhívott, hogy még mindig ezzel álmodik, ezt pedig meg kell tanulnunk kezelni. 

Milyen gyakorlatokat kell itt elképzelni? 

Most Michael Chekhov technikáját alkalmaztam, ami nagyon felületesen megfogalmazva, arról szól, hogy egyszerűen vizualizálsz egy személyt – jelen esetben magadat –, a lehető legrészletesebben elképzeled, hogy hogyan néz ki, milyen állapotban van, milyen gondolatok foglalkoztatják, majd amikor ez megvan, akkor egyszerűen belelépsz és azzá alakulsz, így kilépve a karakterből, amivel dolgoztál. 

Mit gondolsz, egy ilyen testközeli performansz természetszerűleg hatásosabb, mint egy hagyományos előadás, vagy nem lehet ilyen következtetéseket levonni? 

Nem hiszem, hogy a hatás pusztán a távolságtól függne. Sőt, sokszor tapasztalom azt, hogy a néző sokkal inkább biztonságban érzi magát és ezáltal befogadóbbá válik a hagyományosabb, frontális előadásokon, vannak kifejezetten olyanok is, akik azért ülnek a hátsó sorokba, mert ott tudják elengedni magukat. Tehát a hatás szerintem attól függ, hogy milyen eszközöket használunk a színpadon, és hogy mi, színészek mennyire tudunk megnyílni játék közben. Kamaradaraboknál ez persze könnyen megy, egy operánál, nagyszínpadon már kevésbé... Itt a Styx-nél evidencia a bevonás, hiszen abszolút testközeli az élmény, de tiszteletben kell tartanunk a határokat, és rendkívül finoman, szenzitíven kell bánnunk a nézőkkel. 

Egymáson kipróbáltátok a performanszt? Voltál te is néző? 

Igen, amikor már megvolt, hogy pontosan mit szeretnénk, egymáson gyakoroltuk, teszteltük dolgokat. Volt, hogy úgy ültem be, hogy teljesen elengedtem magam, de utána mindig végiggondoltam az egészet rendezőként is, hogy vajon miből lehetne több, miből kevesebb. És hát persze muszáj volt bizonyos reakciókat tudatosan is kipróbálnom, hogy a lehető legtöbb eshetőségre fel tudjunk készülni. 

Rendezés közben tudtál bizonyos előzményekhez nyúlni? Volt már nagyon erős performansz-élményed? 

Szabó Veronika, Queendom című előadása még hasonlóan provokatív, erős előadás azok közül, amiben játszom. A legnagyobb része ugyanúgy nonverbális, akárcsak a Styx-nek, de a tematikája illetve előadás szerkezete természetesen teljesen más. Nyolcan vagyunk benne nők, és a genderkérdést próbáljuk valamiféleképpen megközelíteni, különösen azt, hogy a férfiak miként tekintenek a nőre, és hogy ebből a nők hogyan csinálnak maguknak egy idealisztikus képet, aminek minden áron meg akarnak felelni. Ugyan ebben az előadásban is sokszor van kontaktus a nézővel – még ha nem is mindig fizikai –, de mégiscsak egy teljesen megszokott színházi közegben vagyunk. Ettől függetlenül nagyon erősen hatott rám ez projekt, és markánsan közrejátszott abban is, hogy ilyen bátran kezdtem el gondolkodni azon, mit is lehet megcsinálni a közönséggel. 

És hogy látod, hol húzódnak a határok? 

Ha a néző nem érzi magát biztonságban, onnantól már nem szabad tovább menni. Lehet az, hogy nem tetszik neki, akár fel is háboríthatja az előadás, de onnantól kezdve, hogy visszamenekül, befalazza magát, és azt érzi, hogy nem akar itt lenni, már nem tud működni. Annyi hasonló szituáció van kint az utcán, a hetes buszon, a villamoson! Mindenütt védekezünk, és a színháznak, még ha valami komplex, nehéz dologról is beszél, nem szabad azt éreztetnie, hogy a néző hibás valamiért. Elgondolkodtatni nagyon fontos, fájhat is ez a reveláció, de én nem szeretem azt, amikor ki van monda, hogy rossz vagy elítélendő vagyok. 


Magyarországon egyébként milyen közönségréteget tud bevonzani a performansz műfaja? 

Nagyon nehéz eljuttatni nem szakmabeliekhez, illetve olyan színházba járókhoz, akik a független szférában kevésbé mozognak otthonosan. Én éppen azért szeretem, hogy a Ziggurat Project helyspecifikus és kimegyünk az utcára, a múzeumkertbe, sőt tulajdonképpen bárhova, mert így tényleg több emberhez el tudunk jutni. Az utcaszínházi forma is azért csodálatos, mert nem vár el semmit a nézőtől: közbeszólhat, továbbmehet, fotózhat, miközben a színész egy pillanatra sem lustulhat el. Sőt azt is gondolom, hogy a színésznek nem kell úgy biztonságban lennie,mint a nézőnek, mert nagyon fontos, hogy folyamatosan készenlétben álljon. Egy független projektet már csak azért is nehéz eljuttatni nagy tömegekhez, mert a magyar nézők nem elég bátrak. Nagyon szeretnek a háttérben maradni. Külföldön sokkal nyíltabban reagálnak egy-egy helyzetre, néha azt érzem, hogy itthon még nevetni sem mernek, csak, ha egyértelműen kitett egy poén, pedig a nézői impulzusok elengedhetetlenek ahhoz, hogy a színház a tényleges kommunikáció színterévé váljon. 

Mi kellene ahhoz, hogy bátrabbak legyenek a nézők? 

Ez önbizalom kérdése. Azt hiszem, hogy az embereknek általában véve mindenben bátrabbnak kellene lenniük, és nem szabadna félretenni a konfliktusokat. Valahogy úgy vagyunk szocializálódva, hogy elnyomjuk az érzéseinket, nem adunk nekik hangot, csak mikor már torzult formában kirobban belőlünk, pedig ezt nagyon fontos lenne meglépnünk, mert a tiszta, higgadt érzelmek, gondolatok kinyilvánítása nélkül nem indulhat meg egy őszinte párbeszéd, ami a fejlődésünk egyik alapja. 


 Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
A portrét Marosi Viktor, az előadásfotókat Erich Goldmann készítette


„Beleszerettem a hasamba, elvtársak!” – Az öngyilkos a Szkénében


2018. május 24-én tartja az évad utolsó bemutatóját a Szkéné Színház. Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című darabja kerül műsorra a Forte Társulat előadásában, melyet május 27-én és június 20-án is láthatnak a nézők. 

Borzasztó következményei lehetnek, ha az ember életben akar maradni. Elég csak a hoppon maradt gyászoló tömegre gondolni. Lelketlenség. A szláv kultúra elemi tapasztalata sűrűsödik össze a múlt század húszas éveinek abszurd színdarabjában, Nyikolaj Erdman komédiájában. „Beleszerettem a hasamba, elvtársak!” Mint egy felkiáltójel, úgy áll szemben az állástalan kispolgár a történelemmel. De mi sem rémisztőbb ennek a kis túlzással chaplini figurának, Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikovnak az élethelyzeteiben, mint az önzetlenségből, mások javára elkövetett öngyilkosságtól való félelem. 

A Forte Társulat bemutatója nem arról beszél, hogy mi minden lehet a világon, hanem arról, ami van. Akárcsak Bulgakov, mikor a szovjethatalom humanizmusára és nagylelkűségére hivatkozva azt írja Sztálinnak, hogy élve el van temetve. 


szereplők: 

Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Fehér László, Földeáki Nóra, Hevesi László e.h., Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Ökrös Csaba, Pallag Márton

dramaturg: Rácz Attila
zene: Ökrös Csaba
jelmez: Benedek Mari
fény: Payer Ferenc
produkciós vezető: Kudron Anna
rendezőasszisztens: Stangl Franciska
rendező: Horváth Csaba

Átlépni a műfaji határokat


A Ziggurat Projectet három fiatal táncművész hozta lérte 2013-ban, azóta pedig számos külföldi meghívást és projektet tudhatnak a hátuk mögött. Ugyan esetükben – a számos vendégművész révén – egységes formanyelvről nem beszélhetünk, ám ha jegyet váltunk egy-egy projektjükre, akkor biztosak lehetünk benne, hogy olyan összművészeti, térérzékeny előadást fogunk látni, amely nem fél élesen reflektálni a világ történéseire. A terrorveszély kérdéskörét fókuszba helyező Anxiety kapcsán a társulat egyik alapítójával, Sarlós Flóra Eszterrel és Munkácsy Eszterrel beszélgettünk. Az előadás ebben a színházi évadban már csak külföldön, a starsbourgi European Youth Eventen lesz látható. 

Kezdjük talán a legelején: miért éppen Ziggurat Project? 

S.F.E.: Amikor elkezdtünk kísérletezni azzal, hogy színházon kívüli térben csináljunk valamiféle mozgásközpontú performanszt, akkor elsőként a Nemzeti Színház és a Müpa közötti Zikkurat adta a helyet az erősen improvizatív, nyári projektünknek, ami egyébként nagyjából össze is hozta a jelenlegi társaságot. Emellett nagyon érdekesnek és társulati munkánkra is megfeleltethetőnek találtuk, hogy ez az építmény különös, lépcsőzetesen felfelé törekvő formáján túl valójában egy szentély, tehát a formán túl a tartalom és a funkcionalitás ugyanolyan fontos 

Pontosan milyen céllal alakult meg a társulat? 

S.F.E.: Az egyik központi törekvés tényleg az volt, hogy színházi tereken kívül mozogjunk, mert az a tapasztaltuk, hogy színházba nagyon nehezen jön be a közönség. A másik fő csapásirány az összművészetiség pontosabban az interdiszciplinaritás, aminek A Maradék c. előadásunk volt az alapja. Ez a performansz táncosok, zenészek, vizuális művészek szoros együttműködésével állt össze, és az nagyon fontos, hogy nálunk egyik művészeti ág sem szolgálja ki a másikat, teljes összhangban léteznek egymás mellett. 



Azt mennyire érzitek kötelességeteknek, hogy a performanszaitokkal társadalmi problémákra fókuszáljatok? Mi alapján jelölitek ki a témákat? 

M. E.: Az Anxiety esetében én kerestem meg a társulatot. Valójában engem elsősorban zenei szempontból vonzott az egész, mert úgy éreztem, hogy valami többet is ki tudnék hozni magamból, mint egy zenekar énekeseként. Így amikor megvásároltam a loopert azonnal megkerestem Flórát, és felvetettem, hogy csinálhatnánk együtt egy összművészeti projektet. Először egy duóra gondoltam, aztán elkezdtünk beszélgetni, és egyik ötlet hozta a másikat. Bekerültem ebbe a társaságba, és mindenki nagyon inspirálóan hatott rám, így engem is egyre jobban elkezdtek érdekelni a társadalmi témák. 

S.F.E.: Itt valójában az történt, hogy én két évig Párizsban tanultam, ahol nagyon a levegőben volt a terrorkérdés, és különösen érdekes volt összehasonlítani az ottani állapotokat a magyarországi helyzettel. Mi abszolút nem szerettünk volna a migránsüggyel foglalkozni, a terrorizmusra akartuk kihegyezni a performanszt, pontosabban arra, hogy ez mennyire reális vagy nem reális probléma itthon. Ugyanakkor a "7 Paths 1 Way" Erasmus+ program keretében három hetet Franciaországban tölthettünk, táncórákat tartottunk egy menekültcsoportnak, workshopokon vettünk részt, és dolgoztunk is velük egy előadáson, aminek szintén Eszti szerezte a zenéjét. Nem lehetett hát kikerülni ezt a témát, hiszen mindannyiunk számára nagyon meghatározó volt ez a személyes tapasztalás, amire valójában egyáltalán nem voltunk felkészülve lelkileg. 

Eszti, te hogy érzed, mi többet tudtál kihozni magadból a performanszok során? 

M.E.: Egyrészt zeneileg tudok fejlődni, hiszen itt egyetlen hang sincs csupán önmagáért, figyelnem kell a táncosokra, a dramaturgi instrukciókra, a fényekre, hiszen ez mind együtt adja ki az összképet. És persze itt konkrét célunk is van, úgyhogy ez jóval komplexebb és izgalmasabb feladatot jelent nekem, mint a korábbi munkáim. 

Mondtátok, hogy az Anxiety-vel arra a kérdésre kerestétek a választ, hogy van-e realitása itthon a terrortól való rettegésnek. Mire jutottatok? 

S.F.E.: Különböző válaszokat találtunk a kérdésre. Nem mindenben értünk egyet, de a végén abban állapodtunk meg, hogy talán jobb és igazabb is így, mintha egyetlen dolgot állítanánk. Teljesen máshonnan is jöttünk, amikor elkezdtük feldolgozni ezt a témát, nekem Párizshoz képest például megmosolyogtató volt az itthoni félelem, miközben a média olyan dolgokat hív elő, ami gerjeszti a rettegést. Az is nagyon nagy kérdés itt, hogy átkelő ország vagyunk-e, hogy mennyire azonosítjuk a menekülteket a terroristákkal, hogy miként is lehet szűrni a határon, és még sorolhatnánk. Ezekben a kérdésekben abszolút megoszlanak a vélemények. De nem is baj, mert valósabb az, ha nincs egy mindenek felett álló közös nevező. 

És mik a visszajelzések? Mennyire fogékony erre a performatív nyelvre a közönség? 

M. E.: Általában sokkolóan hat a nézőkre, de nagyon el is gondolkodtatja őket. Különösen izgalmas például az, hogy az emberek hányféleképpen tudják értelmezni a látottakat. Szinte mindenkinek más jön le egy-egy jelenetből, de az biztos, hogy mindenki mélyre megy. 

S.F.E.: Ki kell emelnem, hogy ebben az előadásban rengeteg önkritika van a részünkről is, ugyanis ma a terrorizmustól való félelmet általában az alapkultúrával azonosítjuk. De mit tudunk az alapkultúráról? Beugrik a hastánc, az orientális tánc, megpróbálunk belehelyezkedni abba, hogy milyen az, amikor egy szétlőtt szellemvárosban minden rezdülést figyelnünk kell, igyekszünk felvenni valamiféle katonai viselkedésformát is, tehát olyan érzetekhez és képekhez nyúlunk, amit a való életben nem ismerünk. Ennek ellenére persze gondolunk róla valamit, ami nyilvánvalóan nem azonos az igazsággal, és ezt hihetetlenül fontos tudatosítani. 



Hogy kell elképzelni a felkészülést, a próbafolyamatot? Műhelymunka ez? 

S.F.E.: Az Anxietyn Esztivel ketten kezdünk el dolgozni, aztán bekerültek a táncosok, a koreográfiát én irányítottam, a zenét pedig Eszti. Amikor már nagyjából kezdett összeállni a projekt, akkor megkértük Czakó Mátét, aki fizikai rendező szakot végzett, hogy működjön közre dramaturgként. Nagyon sokat jelentett az ő segítsége, hiszen én is táncoltam, így egyikünk sem tudta kívülről szemlélni az egészet. 

Önmagatokról tanultok valamit egy-egy performansz létrehozása közben? 

M.E: Az Anxietyben főként magamnak bizonyítottam, hogy képes vagyok olyan dolgokra is, amilyenekre korábban még csak gondolni sem mertem. Amikor elkezdtem használni a loopert, akkor döbbentem rá, hogy mennyire nehéz is ezt jól működtetni, úgyhogy rengeteget kellett tanulnom, bele is telt egy évbe, mire elkészült a projekt. De az biztos, hogy megérte minden ráfordított perc. 

Általában milyen állapotban vagytok az előadás után? 

M.E.: Őszintén szólva az Anxiety után én mindig nagyon kimerült vagyok, mert tényleg egy olyan projektről van szó, amire előtte napokat kell készülni. Nem vagyok hozzá szokva ehhez, ahogyan a hosszas technikai beállásokra sem, de mindig nagyon inspirált leszek, amikor a Ziggurattal dolgozom. 

A mostani trafós performanszotok, a Légszükséglet is hasonló kihívások elé állít titeket, mint az Anxiety? Ez is egy hosszabb próbafolyamatot követelt meg magának? 

S.F.E.: A Légszükséglet megalapozása egy három hónapos alkotói-kutatói munka volt a Visegrádi Alap előadóművészeti rezidenciáján Kassán, de még csak most kezdtünk el intenzívebben próbálni rá. A projekt az Imre Zoltán Program keretében valósul meg, de alapvetően ez egy másik csapat, nem csak zigguratosokkal dolgozunk együtt. Én sem táncosként, hanem koreográfusként működöm, ráadásul ez egy nemzetközi projekt, két szlovák táncos és két cseh médiaművész is csatlakozott hozzánk. 

És mi a Légszükséglet központi kérdése? 

S.F.E.: Ez az előadás nem lesz olyan frontális, mint Anxiety, megvariáljuk a Trafó terét, és arra koncentrálunk, hogy szenzoriális tapasztalássá váljon. A médiaművészek fénnyel, illetve interaktív technológiával dolgoznak, és arra törekszünk együtt, hogy a merülés témájából kiindulva egy érzékeket aktivizáló élményt tudjunk nyújtani a színek, a hő, az érintés és a hangok segítségével. 



Van olyan erős performansz-élményetek, amihez tudtok nyúlni egy-egy projekt létrehozásánál? 

S.F.E.: Én alapvetően rengeteg előadást nézek, de nem tudnék olyan irányt mondani, amit kimondottan követnénk. Az biztos, hogy nagyon érdekel a mozgásnak az a rétege, amelyet koreográfia installációnak hívunk, és aminek szerves részé válnak a digitális technika eszközei. Az Anxietyben ez most kevésbé volt kihangsúlyozva, de aktívan foglalkozom ezzel a témával, ebben kutattam az egyetemen is. Magyarországon ennek még egyáltalán nincs divatja, de mi igyekszünk errefelé is nyitni. Vannak olyan koreográfusok is, akik inspirálóan hatnak rám, ilyen például Wayne McGregor, aki ugyan kortárs balett alapú, rendkívül technikás mozgásvilágot képvisel, de folyamatosan együttműködik kutatókkal, mérnökökkel, azaz teljesen más területekről érkező emberekkel, ezért minden munkája nagyon izgalmas. Alapvetően azt tudnám mondani, hogy nincs kimondott példaképem, mert eléggé szerteágazó az érdeklődési köröm, viszont az biztos, hogy olyan művészeket szeretek követni, akik átlépnek műfaji határokat - és erre törekszünk mi magunk is. 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Fischer Iván újra rendez: Falstaff!

Fergeteges Falstaff-előadással ajándékozta meg a Müpa közönségét Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Telitalálat volt az énekesgárda, a zenészek szerepeltetése, a jelmezek, és még bőven sorolhatnánk tovább. 


Ugyan itt tenném hozzá, hogy az előadás nem csak fergeteges volt, hanem meglepetésekkel is teli, a Müpa nagytermének színpadát varázslat lepte el. Fischer Iván rendezése visszahozta azt, amitől vígopera egy vígopera (még ha a Verdi oeuvre-ben egyedüli is). Itt nem lehetett komolykodva ülni a székben, nevetni kellett! 


Kezdjük talán onnan, hogy ez az opera Verdi életművében is kivételes helyet foglal el. Idős korában írta meg egyetlen vígoperájaként, amikor már ünnepelt és sokszorosan elismert zeneszerző volt, és nem kellett megfelelnie senkinek. Az egész darabból látszik, hogy a saját kedvteléséből készült, és ez a derű és humor az előadásnak is fontos részét képezte. 


Érdekesség képen: zeneszerző és librettista (Arrigo Boito) együttműködését – mondhatnám, akár szimbiózisát – dicséri ez a vidáman, és kijelenthetjük, büszkén csillogó kő egy életmű koronáján. Pedig az alkotó páros nem volt ám mindig jóban! A csak nem halálos ellenségeket Verdi kiadója, Ricordi békítette ki. Milyen jól tette! 



Fischer Iván és Marco Gandini rendezése mulatságos, de szerethető figuraként jelenítette meg Sir John Falstaffot. A régi kor lovagja ő, aki ragaszkodik a saját elveihez, és nem érti, hogy a környezete miért nem ért egyet vele. Ami nagyon szimpatikus benne, hogy nem bosszankodik sokáig a sérelmein – pedig lenne rá oka –, hanem humorral és iróniával felül tud emelkedni a gondjain. Nicola Alaimo mind megjelenésében, színészi játékában és nem utolsósorban énektudásában kifogástalanul alakította Falstaffot, jobbat el sem lehetne képzelni erre a szerepre. 


Dekadens, potrohos borissza. John Falstaff lovag (!). Fischer legutóbbi rendezése, Mozart Don Giovannija is egy hasonló jellemű főszereplővel operál. Igaz Sir John egy sokkalta szerethetőbb karakter és a nőügyeiről sem vezetnek noteszt a szárnysegédek. Énekesi és színészi teljesítményben jelen esetben sem volt hiány. Ismét egy erős gárdát kaptunk. Külön kiemelném, hogy Fischer – ahogyan az igényes ismertetőben is olvashattuk – kiemelt figyelmet fordított az énekesek olasz nyelvtudására, elvégre egy olasz operát hibátlan olaszságú énekesekkel hallgatni még is csak más.


A rendezésben számos jól működő megoldást láthattunk. Nagyszerű ötlet volt Fischer és a zenészek bevonása a cselekménybe, hiszen így nem csak zeneileg vették ki részüket az előadásból. A zenekar tagjai közül például többen beszálltak Falstaff keresésébe Ford házában, később pedig erdei tündérekké és manókká alakultak át és énekeltek is. Fischert pedig egy alkalommal csaplárosnak szólította Falstaff, ami megint nem egy szokványos jelenet volt. 



Egy pillanatra sem alakult ki üresjárat a színpadon, rendkívül látványgazdag volt a produkció, amihez nagyban hozzájárultak a jelmezek is. Anna Biagotti munkái impozánsan hatottak, és kitűnően illettek az egyes karakterekhez. Falstaff ünneplőruhája például egyszerre volt egyedi, túldíszített és némiképp mulatságos is, viszont az biztos, hogy nem lehet elfelejteni a látványát. A nők ruhái pedig egytől egyig esztétikusak voltak, főleg a nimfa- és a tündérjelmezek. 



Erről a részről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Tényleg. Az énekesek, a zenekar és Fischer Iván annyira közel hozták a darabot a közönséghez, amennyire csak lehet. Akár az első néhány széksort is beültethették volna a színpadi forgatagba. Mi némiképpen távolabbról szemléltük az előadást, de így is ugyan az volt az érzésünk – nekem legalább is biztosan -, hogy benne vagyunk a darabba. 


Üresjáratot nem nagyon lehetett találni. Konvencionális megoldást meg végképp nem. Az egész darab gördülékenyen haladt és mindenki aktív résztvevője volt a színpadon. A díszlet (inkább színpadkép) a maga egyszerűségében kitűnő volt, színt pedig az igényes és karakteres jelmezek vittek a darabba. 


Falstaff igazi dandyként tündökölt hatalmas csokornyakkendőjével és kockás öltönyével, aminek láttán Beau Brummel is örömkönnyeket hullatott volna. Alice, Meg és Mrs. Quickly pedig igazi csinibabaként tündököltek negyvenes éveket idéző kosztümjükben. Nem utolsó sorban pedig a zenekar erdei manóvá változása is csodásan nézett ki, nem beszélve a kalapokra szerelt égősorokról. 



Az énekeseket nemcsak hangi, hanem színészi produkciójuk alapján is dicsérhetjük. Láthatóan jókedvvel formálták meg a karakterüket, de nem estek túlzásba sem a jellemábrázolással. A windsori nők csapata (Alice – Eva Mei, Meg Page – Laura Polverelli, Mrs. Quickly – Yvonne Naef) nagyon szerethető volt, és olyan pillanat is akadt, amikor Fordnak (Tassis Christoyannis), a féltékeny férjnek szurkoltunk. 


A Fesztiválzenekar játéka és az Á la c’ARTe kórus közreműködése is meghatározó részét képezte az előadásnak. Olyan komplex élményt kaptunk, amit csak ritkán lehet tapasztalni. 

A komplex élmény kitűnően jellemzi Fischer rendezését. Mint korábban említettem, egy vígoperának ilyennek kell lennie. Visszatért ebbe a darabba az élet, az öröm és a nevetés, ami mindig őszinte volt.


Békési Botond és Tuska Borbála
Fotók: Horváth Judit