„A címke nem te vagy” - interjú Sánta Lászlóval

Sánta László élete maga a színház. Megnézhettük őt A Szépség és a Szörnyeteg bolond Lefou-jaként az Operettszínházban, a Vámpírok bálja Alfrédjaként a Magyar Színházban, de volt már szellem, farkasok nevelte vadember, detektív és színházi ügyelőként is színpadra lépett már. Jelenleg főként a Madách Színházban láthatjuk, ahol olyan nagysikerű darabokban játszik, mint a Mamma Mia! és a Macskák, de nyáron színpadra áll a Szegedi Szabadtéri Játékokon A nyomorultakban is. Szerepeiről, terveiről beszélgettünk.

Tavaly mutattátok be a Mamma mia! musicalt a Szegeden, az idei évadban pedig a Madách Színházban futott. Mennyiben más ezt kőszínházban játszani, mint szabadtérin?

Abból a nézőpontból feltétlenül különbözik a kettő, hogy a szabadtéri színpad sokkal monumentálisabb, tehát szélesebb koreográfiát igényel. Jobban meg kell húzni bizonyos lépéseket, de ez igaz az egész kifejezésrendszerre is. Tehát az, ami – hogy túlozzak – egy stúdiószínpadon megél, az a Szegedi Szabadtérin biztos, hogy nem, hiszen az ötödik sorból már nem lehet úgy látni a mimikát, a gesztusokat, így aztán mindent fel kell nagyítani.

Sky karaktere árnyaltabb lett-e a bemutatóhoz viszonyítva?

Sok szemszögből magabiztosabb lettem én is, és maga a karakter is. Amikor már úgy vagy képes felmenni a színpadra, hogy minden részlet a kisujjadban van, tehát nincs necces jelenet vagy szövegrész, amire egy kicsit jobban odafigyelsz, és emiatt nem vagy százötven százalékig felszabadult, az mindenképpen megérződik. De ez nem csak rám érvényes, mindenki belelazult ebbe a dologba, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen jókedvű előadást, mint a Mamma mia!, ami tele van viccekkel és tök jó dalokkal, nagyon-nagyon szeretjük játszani.


A fináléban a nézők is felmehetnek a színpadra, és egy óriási, felszabadult táncolás lesz az egészből. Ez szerinted miért fontos része az előadásnak, mi a véleményed erről a megoldásról?

Először is, ez abszolút rendhagyó, ilyen még nem volt. Mindenképpen felkönnyíti a nézőket, lendületet, plusz energiát ad az egész előadásnak. Azok számára, akikben kevesebb görcs van, és fel mernek jönni, ez óriási élmény lehet, hiszen a Madách Színház színpadán táncolhatnak a darab főszereplőivel. Ezért már önmagában megéri, emellett pedig nagyon vicces is. Egyfajta euforikus hangulat uralkodik ilyenkor és biztos, hogy ezt még emlegetni fogják otthon – és nemcsak a közönség, hanem mi is.

A Mamma mia! mellett még A nyomorultakat is viszitek Szegedre. Ez egy modernebb feldolgozás lesz vagy hagyományőrző?

Úgy gondolom, hogy egy roppantul friss felfogásban lesz elkészítve az előadás, és ez igaz nemcsak a szereposztásra, – mert ugye vannak benne nagyon fiatal, tettre kész emberek, mint Tóth Andrea, Borbély Richárd vagy akár Solti Ádám, akiket a tv-ből már jól ismerhetnek a nézők – hanem a rendezésre és különösen a koreográfiákra is. A nyomorultakat hajlamosak úgy színpadra vinni, hogy rengeteg dal és jelenet ún. táblában van, tehát állnak a színészek és énekelnek. Ez ilyen formában is bőven megélhet, hiszen a darab mondanivalója rendkívül erős, tiszta és lelkesítő. Ezt a musicalt 10 évvel ezelőtt láttam a Madách Színházban, és azt éreztem, hogy igen, csináljunk forradalmat, menjünk, változtassuk meg a világot! Azt gondolom, hogy ez akkor is átjön, ha az emberek csak elmondják, de ha ruganyos lábú, lendületes fiatalokat látsz, akik puskákat ragadnak, jönnek-mennek és táncolnak a színpadon, akkor az talán több, mint ami eddig látható volt.

Már javában folyik a készülődés a bemutatóra. Mennyivel másabb egy próbafolyamat, amikor Szegedre készültök?

Általában a próbaidőszak elején a Madách színházas változatot kezdjük próbálni, hogy legyen egy képünk az egészről, aztán három-négy héttel a Szegedre költözés előtt már csak a szabadtéri verzióval foglalkozunk. Ismerjük a körülményeket, a méreteket, így ahhoz képest próbáljuk az egyébként még nem is százszázalékosan kész táncokat, jeleneteket igazítani. Majd három héttel a szegedi bemutató előtt lemegyünk a helyszínre, és mindezt ott is kipróbáljuk, mert ennek elég nagy tétje van. Öt-hatezer ember látja előadásonként, így nem lehet hibázni. Magát a hangulatot tekintve pedig, eleve Szegeden játszani nagyszerű érzés. Jó pár évvel ezelőtt, legeslegelőször a Szentivánéji álommal voltam a Szabadtérin, és ez hatalmas élmény volt. Aztán a Hair című musical következett, abban csak kis feladatom volt, de azt is ugyanúgy élveztem: autóval kellett felmennem a színpadra, ez pedig külön kihívást jelentett. Majd elég sok idő eltelt, mire jött a Mamma mia!, ami szinte euforikus érzés volt. A föld fölött két centivel jártam a boldogságtól.

Idén a Madách Színház bemutatta az első operettjét is. Mit gondolsz erről az előadásról?

Szerintem állati jó húzás volt bemutatni a Fekete Pétert. A Madách Színház közönsége hozzá van szokva a vígjátékokhoz, a könnyed, vidám előadásokhoz, de a kisoperettekhez kevésbé. Emellett Puskás Tamás rendező úr hozott egy nagyszerű ötletet és felfogást. Nagyon jó volt a társasággal próbálni. Rengeteget nevettünk, már a próbaidőszakban érezhető volt, hogy ez igazán vicces lesz. Maga a darab pedig iszonyatosan jól van megírva, azok a sanzonok, amelyek benne vannak, engem is megérintenek, pedig még csak harmincegynehány éves vagyok. Hát még a szüleim korabeli embereket, akik ebben nőttek fel! Nekik ezek voltak a nagy slágerek, szóval azt gondolom, hogy ez nemcsak egy remek előadás lett, hanem egy kiváló elképzelés is volt ebben a rendezésben bemutatni.

Említettük már a musicaleket, a kisoperettet. Prózában esetleg gondolkozol hosszabb távon?
Nagyon nagy szívfájdalmam, hogy nem játszhatok prózai előadásban, mert egyszerűen kimarad az életemből. Annyi zenés produkcióban szerepelek, hála istennek persze, hiszen nagyon szeretem, hogy nincs rá idő. Vidéken, még annak idején, Békéscsabán, tanulókoromban, aztán később Veszprémben is volt alkalmam jó pár prózai előadásban részt venni, és ez egy kicsit hiányzik.

Az eddigi szerepeid közöl melyek voltak a legmeghatározóbbak?

A Mamma mia!-t nagyon szeretem, hisz egy életvidám, belevaló, lelkes fiatalembert kell hoznom ebben az előadásban, és ez nagyon közel áll a saját személyiségemhez, így viszonylag könnyen megy. Roppant nagy energiát kell leadni a színpadon, és ezt élvezem. Ám mégis a Rebecca c. musicalben, Ben -t szeretném kiemelni. Annak ellenére, hogy ez csupán egy kis epizód szerep, nagyon kedves feladat volt számomra. Elképesztően nehéz dolog volt ezt megfogni és színpadra tenni, hiszen egy sérült emberről van szó, aki tanúja volt egy tragikus balesetnek. A szerep szépsége, hogy nem lehet igazán eldönteni, hogy csak tetteti magát, mert egyszerűen fél, és ilyen módon próbálja védeni magát, vagy valóban beteg, és a természetének részévé vált az élettől való rettegés. Szóval annak ellenére, hogy szám szerint nyolc mondata van az egész figurának, nagyon veszélyesnek tartottam volna, kvázi félvállról venni és rutinból megoldani, mert esetleg ez sértő is lehet. Biztos vagyok benne, hogy számtalan olyan ember ült be a nézőtérre, akinek van a rokoni társaságában vagy az ismerősei között olyan autista, aki külsőségeiben hasonlóan viselkedik, mint ahogyan Ben. Én pedig nem akartam, hogy felszínt kapargató megoldásokat alkalmazzunk, ezért kifejezetten nehéz utat választottunk Béres Attilával, a rendezővel. A bemutató után, mikor már nem ezzel foglalkoztam minden nap, akkor előadás előtt három-négy órával éreztem, hogy nem merem megengedni magamnak a jókedvet, a föl-le csapongást. A saját testem elkezdett ráállni erre a dologra, és visszaszorította legkisebb érzelmi kilengéseket is, tartalékolva az energiát az esti előadásra. De játszottam Mágnás Miskát is, A dzsungel könyvét évekig, a Képzelt riportot a mai napig, pedig már tíz éve mutattuk be a Pannon Várszínházzal... ezek is mind szép emlékek. Azt kell mondanom, hogy mindegyikben megtalálom azt, hogy miért is szeretem csinálni. Van egy gondolatom: hogyha én szeretem, ha engem érdekel a saját dolgom, és megvan az a szál, ami a szerephez köt, akkor a nézőt is érdekelni fogja, és remélhetőleg szereti majd. Ha engem nem foglalkoztat, csak bemegyek és megcsinálom, azaz nem vagyok jelen, akkor a közönséget is kevéssé érdekli.

Van még esetleg olyan karakter, amit nagyon szeretnél eljátszani, de eddig még nem volt rá alkalmad?

Mindig is nagy álmom volt, hogy Rómeó lehessek. Nem egy zenés, hanem egy klasszikus előadásban, egy viszonylag klasszikus rendezésben, de mai fordításban. A drámát számtalanszor elolvastam és úgy vélem, hogy Rómeó figurája rendkívül bonyolult játéklehetőséget rejt magában. Láttam egy-két olyan verziót, ahol a dolog egyszerűbb végénél fogták meg a munkát, a férfi főszereplőt csak egy szerelmes, élettel sodródó karakterként ábrázolták, miközben mélyen hiszem, hogy ez az egyik legbonyolultabb feladat. Igen, az egyik pillanatban felszabadult, vidám srác, akit nem érdekel tulajdonképpen semmi, övé az egész világ, keresi az igazit, majd belép egy nő az életébe, ami már önmagában is sorsfordító. Így egyszer csak megérzi, hogy megtalált valamit, ami segít létezni, a nő útmutató lehet az élet tengerén. Aztán kiderül, hogy a szerelme egy halálos ellenség, ami egy olyan erős alapprobléma, amivel iszonyatosan nehéz megbirkózni, de mégis, a szerelem erejével túl jutnak ezen, aztán jön a gyilkosság, ami normál esetben szétszakítaná a párjától, de mégsem így történik, fel kell dolgoznia a szerelme állítólagos öngyilkosságát, majd fájdalmában végez magával... Ezt én nagyon-nagyon összetettnek, sokrétűnek érzem, és ettől egy jó kihívás, én pedig szeretem a kihívásokat.


Amellett, hogy rengeteg darabban játszol, még blogot is vezetsz. Miért tartod ezt fontosnak?

Magát az írást tartom fontosnak. Azt, hogy ez emberekhez kerül és elolvassák, a mai napig nehezen tudom feldolgozni, bármilyen furcsa. Más szóval annak, hogy én írok valamit, aztán bemegyek a színházba és a saját kollégáim vállon veregetnek, hogy ez igen, elképesztően örülök, de nem tudok vele mit kezdeni. Talán azért van ez bennem, mert mikor elkerültem a szüleimtől és főiskolás lettem, nagyon elveszett kisfiú voltam. De tényleg! Az egyik tanárom azt javasolta, hogy a bennem lévő feszültségeket próbáljam írásban megfogalmazni, így kiadni magamból, és ez baromira bejött. Tételezzük fel, hogy dühös vagy, és fogod magad, elkezded leírni és a lehető legátgondolatlanabbul átadod egy papíron keresztül az érzéseidet, majd végigolvasod, és felteszed a kérdést: Mi is volt igazán a probléma? Én hiszem, hogy ez gyógyító jellegű, mert így mélyebben foglalkozol konfliktusokkal, és nem csak az van, hogy azért van rossz napod, mert valaki olyat mondott, ami nem tetszett, tehát nemcsak a felszínt kapargatod, hanem igyekszel megtalálni a probléma gyökerét. Talán észre is veszed, hogy neked milyen és mekkora részed van egy-egy összezördülésben, és az írás segítségével egyszer csak megvilágosulsz. Egyébként nagyon érdekes kérdéskör az, hogy felvállaljuk a saját munkánkat, legyen az akár az írás, akár a hivatásunk. Én például évekig nem tudtam azt mondani magamról, hogy színész vagyok, pedig jó már jó pár fő- és címszerepet eljátszottam az ország több pontján. Ha megkérdezték, mivel foglalkozom, mindig azt feleltem, hogy színházban dolgozom. Erre persze jött a reflektálás: Jó, de pontosan milyen körben? Táncosként? És ekkor mondtam, hogy nem-nem, színészként. De azt, hogy a színész címként magamra ragasszam, nem mertem sokáig. Na de hát, ez csak egy címke. A címke nem te vagy.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése