A fény felé

A Várj, míg sötét lesz valószínűleg egyike azon színpadi és filmes munkáknak, amelyek nem az írói bravúr miatt váltak népszerűvé, sokkal inkább a történet kínálta nagyszerű színészi lehetőségek végett – az Orlai Produkciós Iroda előadása pedig maximálisan ki is aknázta ezeket.

A történet voltaképpen igen egyszerű, és minden egyes momentuma azonnal kirajzolódik előttünk, méghozzá rendkívül kontúrosan. Nincs meg a krimikre jellemző misztikussá nagyított titokzatosság, hiszen a szemünk előtt bonyolódnak a szálak. És itt a kulcs: a mi szemünk előtt. Susy (Kovács Patrícia), a darab áldozata ugyanis egy balesetben elvesztette szeme világát. Ilyesformán úgy is gondolhatnánk, hogy a bűnbandának roppant könnyű dolga lesz, elvégre az ellenfél alapvetően hátrányos pozícióból indul. Már csak meg kell szerezni kábítószerrel megtömött a babát, egy vak nőtől nem lehet olyan nehéz.


Természetesen itt is bebizonyosodik, hogy mihelyst egyik érzékünket csapás éri, a többi rögvest felerősödik. Susy legfőképpen a hallásával igyekszik tájékozódni, ravasz észjárása pedig kiválóbb mankó a legélesebb látásnál is. A másodperc töredéke alatt képes felmérni helyzetét, és attól sem ódzkodik, hogy egy idegenre, vagy éppen a szomszéd kislányra bízza életét. Nem is igazán győzni akar, csak húzni az egyszer csigalassúsággal vánszorgó, máskor pedig szélsebesen vágtató időt, hátha megjön a segítség.

Különös módon mégsem ő a legérdekesebb karakter. Mike (Szabó Kimmel Tamás), akiről első pillantásra megmondjuk, hogy típusfigura, egyre árnyalódik a cselekmény előrehaladtával, és bár személyiségfejlődése magában foglal minden elképzelhető klisét, mégis legalább olyan izgalmas figyelni gesztusaira és kivetített gondolataira, mint Susy eszeveszett küzdelmére. Ő ugyanis az igazi csinos arcú, lecsúszott gengszter, akiben aligha vannak gátlások, ha a pénz kerül szóba, ám maradtak még benne olyan érzelmek, amelyek megakadályozzák, hogy elmerüljön a teljes mocsokban.

A rosszfiúk csapatát Rote (Nagy Dániel Viktor) és Carlino (Ficzere Béla) teszi teljessé. Carlinoban szemmel láthatólag megvan minden emberi kisszerűség, a fizikai ösztönök, a testi kiteljesedés utáni vágyak, az alávetettség elfogadása. Megteszi, amit mondanak neki, miért is ne tenné, amikor fizetnek érte. Az érdekközpontú filozófia azonban nem nála teljesedik ki, a bűnözés hierarchiájának csúcsán Rote-ot találjuk. Hideg logikájú gondolkodásának fókuszában a közismert „mindent vagy semmit” mottó áll, és mindent meg is tesz azért, hogy ne a semmi legyen a jussa. Mosolyogva, magától értetődően használja ki az őt körülvevő embereket, majd még kéjesebb gyönyörrel iktatja ki őket, ha már nem tud többet kisajtolni belőlük.


Ám a végén csak egy maradhat. Már csak az a kérdés, hogy kicsoda? Nem tudjuk. Pontosítva: tudjuk, mert mi magunk döntjük el – és ez Novák Eszter rendezésének legnagyszerűbb momentuma. Az egyre őrületesebb tempót felvevő darab – a dinamika egyébként konzekvensen követi Susy elméjének zakatolását, a nőnek ugyanis egyre gyorsabban kell gondolkodnia és cselekednie – végén ugyanis fényt látunk, már csak azt kell átgondolnunk, hogy ez annak a bizonyos alagútnak a végén van-e, vagy a megmentő zseblámpájának derengése szűrődik be az ajtónyíláson. A jelentésrétegek egymásra rakódásával mag a történet is megnemesül egy kicsit, kilép a sablonos krimi keretei közül, és végtelenül emberivé válik.

Kovács Patrícia az elején bizonytalanul indul, és bár karakterének szerves része az elesettség, mégis inkább azt érezhettük, hogy ekkor még nem talált rá igazán a szerepre. Ugyanakkor a történet előrehaladtával egyre inkább élni kezd a színpadon, míg a végén nem is tudunk mást figyelni rajta kívül. Színészi játéka kiteljesedik, mondhatni egyeduralkodóvá válik, az utolsó két-három jelenetre a többiek már csak statisztálnak ahhoz, hogy Susy tragikus hőssé emelkedhessen. Szabó Kimmel Tamás azonnal megtalálta a kulcsot: nemes egyszerűséggel nyúl hozzá a figurájához, szerepformálása végig kiegyensúlyozott és hiteles, nem próbálja meg túljátszani a rosszfiú karakterét. Horváth Virgil Susy férjének szerepében behozta az előadásba a lágy szálat, méghozzá úgy, hogy egy percig sem billen át a ló túloldalára, alakformálása egészen egyszerűen kedvesen megmosolyogtató. Nagy Dániel Viktor és Ficzere Béla is hozzák a kötelezőt, de se többet, se kevesebbet.

A díszlet, amely Walcz Gábor munkáját dicséri, elénk varázsolja a polgári miliőt, és máris kicsit olyan, mintha semmi baj nem történhetne azzal, aki ennyire hétköznapian él – majd hirtelen a legártatlanabbnak tűnő eszközök válnak leleplező vagy éppen gyilkos fegyverré. Ez a furcsa kontraszt csak növeli és növeli a feszültséget, az ötletes technikai megoldások pedig ugyancsak hozzájárulnak ahhoz, hogy lassacskán elpattanjon az a bizonyos húr. Bennünk? Susyban? Rote-ban? Mindenkiben. Mert ennek a kálváriának vége kell, hogy legyen, és már tudjuk, hogy mihelyst megszeretjük valamelyik karaktert, az a következő percben megszűnik létezni. Mi magunk is félünk, nemcsak a gyilkostól, hanem a kötődéstől is, mert a darab úgy játszik érzelmeinkkel, mint macska az egérrel. Erről a hullámvasútról pedig nem lehet olyan könnyen leszállni, a bizonyos fénysugár felvillanása után pedig még sokáig úgy érezhetjük, hogy csak pörgünk, forgunk, és képtelenek vagyunk megállni. 

Megpróbálhatunk ugyan dűlőre jutni, hogy melyik értelmezési lehetőség a valószínűbb, de újra és újra elbizonytalanodunk. Nincs nyilvánvaló válasz, csak egyszeri, illékony. Az élmény azonban, amit a Várj, míg sötét lesz adott, még sokáig munkálkodik bennünk.

Dézsi Fruzsina
Fotók: orlaiprodukcio.hu
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése