„A színészet nem egyéni sport” - interjú Rada Bálinttal

A Centrál Színház az idei évad első premierjeként a Broadway felett az eget tűzte műsorra, s ez a musical semmilyen tekintetben nem nevezhető szokványosnak - ez már a szlogenből is tisztán kitűnik. Az előadás kapcsán Rada Bálinttal készítettem interjút, aki bár még csak nem rég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, máris számos nagy sikernek örvendő darabban játszik.

Mindig tudtad, hogy egyszer színész leszel?

Az igazság az, hogy én már négyévesen elkezdtem színészkedni, majd amikor tízéves lettem, megtört ez a karrier, s utána csupán hobbiszinten foglalkoztam vele Földesi Margitnál, úgy tizennégy évig. Talán nem is a színészetre való felkészülést, hanem egy erős játékhoz való viszonyt, és magának a játéknak a szeretetét kaptam meg nála. Tehát valójában, persze kisebb szalmalángokkal, mindig is a színészettel szerettem volna foglalkozni.


Mi volt az első komoly szereped?

Véleményem szerint mindegyik szerep komoly, nem szeretnék ilyen szempontból különbséget tenni közöttük. Diplomás színészként az első szerepem a Centrál Színházban a Broadway felett az ég volt, de előtte ötödévben játszottam az Örkény Színház színpadán az osztályfőnökünk, Zsótér Sándor által rendezetett Meggyeskertben, s még ezelőtt is volt sok más munkám.

Hogyan szoktál készülni egy-egy előadásra?

Ez attól függ, hogy melyik mit is igényel pontosan. Hogyha zenés darab, akkor természetesen az ének és a mozgás is rendkívül fontos, együtt dolgozunk a koreográfussal és a korrepetitorral, ha pedig prózáról van szó, akkor egyszerűen csak olvasom a darabot, és talán, amit igazán megtanulhattam a mesteremtől, Zsótér tanár úrtól az az, hogy a szövegben rengeteg minden benne rejlik. Ami le van írva, az midig több, mint aminek látszik, és kemény feladat leásni a mélyére. Elgondolkodom, hogy a szerző miért úgy írta le, amit leírt, mi volt a szándéka, szóval ezt leginkább egy nyomozáshoz lehet hasonlítani. Én egyébként szeretek a próbafolyamatok elején egyedül lenni. Természetesen ez nem lehetséges teljesen, hiszen van egy rend, de roppantul sokat foglalkozom vele a színházon kívül is. Megismerkedem a történettel, elgondolkodom a figurán, ezt pedig sokkal jobb egyedül csinálni, hiszen még sok a kérdőjel. A próbákon aztán úgyis közösen munkálkodunk rajta és jövünk rá a dolog magvára. Az, hogy csapatban játszunk, nagyon értékes, hiszen a színészet nem egyéni sport. 

Milyen karaktereket szeretsz leginkább?

Annyit azért még nem játszottam, hogy képes legyek megmondani, mi az, amit mindennél jobban szeretek, de többnyire megtalálnak a buta szépfiú, vagy a bajban lévő, tépelődő értelmiségi karakterek, ez nyilvánvalóan függ az alkattól és a kortól is, amiben vagyok. De igazából szeretek mindent, főleg, hogyha van benne valami csibészség. Nincs az, hogy én kijelenteném, hogy csak a rosszfiús, vagy éppen a hősszerelmes szerepek érdekelnek. Nagyon jó, hogyha minden este más figurát vihetek színre, így nem lesz favágás a munka. A szerencsés színész fejben tart legalább tíz darabot, és azzal zsonglőrködik hétről hétre.


A Broadway felett az ég az ország legszarabb musicaljeként hirdeti magát. Neked mi a véleményed erről? 

Szerintem ez a marketing hihetetlenül nagyszerű, hiszen nem szokványos, hogy egy ilyen plakátot látunk az utcán, a villamosokon. A reklám koncepciója az egész stáb ötlete volt, mi színészek már csak találkoztunk ezzel a mondattal, de nagyon örültünk neki, mert ez valamiféle figyelemfelhívás, ami megragadja az embereket. Az, hogy a legszarabb musical kifejezés szlogenné vált, rendkívül hasznos volt, egyrészt, mert bevonzotta a nézőket, emellett pedig kicsit fel is mentett minket. A darab a rossz musicalszínháznak és musicaljátszásnak mutat egy görbe tükröt, ahol az a legfontosabb, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet kaszáljanak. Egy olyanfajta berendezkedésű színháznak mutatja meg az életét, ahol abszolút diktatúra van, öröklési jog működik, és egy ember áll a középpontban. Ilyen tekintetben jó, hogy a legszarabb musicalnek nevezzük magunkat, mert annyira azért olyan szinten nem énekelek és táncolok, mint egy musicalszínész. Mindenféleképpen a maximumot próbáljuk kihozni ebből az egészből, és szerintem sikerült is. Nem feltétlenül néhány mai budapesti színház paródiája akart lenni. Tagadhatatlan, hogy kicsit benne volt ez is, de személyeskedésről szó sincs, nem akartunk vele senkit bántani. Nem is a musicalnek szól ez, hanem ez valami más, ahol nyíltan lehet bénáskodni, mert egy színházba nyerünk bepillantást és annak minden fázisába, a próbától az ezerötszázadik előadásig.

A színházi világ karikatúrája mellett van még más üzenete a darabnak?

Ha megnézzük például a főszereplőt, Flipper Dittát, akit Szilágyi Csenge játszik, ott egy olyan lányról van szó, aki árva, teljesen egyedül áll a világban, és csak a musical szeretete az, ami örömet okoz neki. Rettentően komoly dolog az, ahogyan valaki fanatizálódik, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni az életével, nincsen jövőképe, és csak egyvalami fontos számára, ahhoz pedig tíz körömmel ragaszkodik. De vegyük Botos Éva karakterét, aki egy kiöregedésbe éppen belelépő színésznő, akinek van még pár jó évada, de már nagyon kell gondolkodnia a jövőjén. Itt is egy óriási tét van, előkerül a kapuzárási pánik, plusz van még ugye egy titok is, amit már régóta cipel magával. Az én figurám, Lónyai Rajmund, akinek fogalma sincs, hogy mi folyik körülötte. Ő ebbe bele lett nevelve, és itt is láthatunk egy nagy törést, amikor hirtelen rászakad minden és egyszer csak az egész gépezetet neki kell működtetnie. Ez azért is fontos, mert az ő esetében megfigyelhető egy súlyos szereptévesztés: azt gondolja magáról, hogy megcsinálhatja a Hamletet musicalben, és nem tudja beismerni, hogy valójában nincs hozzá tehetsége, se másmilyen képessége. Még csak nem is mondanám ügyesnek ezt a fiút, egyszerűen csak ott van, mert az igazgató fia. Ezek vannak tehát nálunk felnagyítva, így olyan utakat is bejárunk, amit egy hétköznapi ember nem. De ezért is csodálatos a színház, mert ott, ha nem teszünk fel mindent egy lapra, akkor a darab nem lesz érdekes.

Neked milyen a kapcsolatod a kiparodizált műfaj világával? A prózai vagy a zenés színház áll hozzád közelebb?

Mivel egy prózai társulathoz szerződtem, kevés lehetőség van az átjárásra, de nagyon szeretem a zenés darabokat is, mert énekelhetünk és táncolhatunk, ez pedig izgalmas és felszabadító. Lényegében mind a kettőben sok örömet látok, talán a musicaleket azért szoktuk jobban szeretni, mert azzal kevesebbet találkozunk. Ha valaki nem vidékre szerződik, ahol egyszerre kell játszania operettet, tragédiát, vígjátékot, gyerekdarabot, akkor ritkábban van lehetősége más műfajban kipróbálnia magát. Ezért is nagy a lelkesedés, ha zenével foglalkozhatunk, kottákkal bíbelődhetünk.

A musical látványvilága eléggé stilizált, lényegében csak a fények játéka marad meg a színpadi trükkök közül. Az előadást végig egyetlen zongora kíséri, a hat színész huszonegy szerepben mutatkozik meg. Neked mi a véleményed erről a dramaturgiáról és rendezői koncepcióról?

Ez egy remek ötlet, és ránk, színészekre nézve is igen hízelgő gesztus, hogy végeredményében üres színpadon játszhatunk, így mindent nekünk kell megteremtenünk. Nincs az, hogy egy hatalmas díszlet elvonja a figyelmet, hanem bemegy az ember és csak magára és a partnerére hagyatkozhat, illetve a nézőkre, hogy valamiféle interakció létrejön. Ez mindig egy kicsit nehéz is a színésznek, mert ő se tud hova menekülni, de nagyon jó, hogy nem lehet az apróságokban elveszni.


Melyik jeleneten dolgozatok a legtöbbet? Adódtak nehézségek a próbafolyamat során?

Ez egy szerencsés próbafolyamat volt, nem emlékszem semmi olyanra, amin nehezen lendültünk volna tovább. Talán a Lenni vagy nem lenni dal készült a legkésőbb, de mondhatni, ebben is szándék volt, mert szerettük volna előtte látni a darabot, hogy mihez képest lesz meg Hamlet, akit én rengetegszer emlegetek. Összességében három musical van a musicalben, a Róza és Mór, az Én, a legenda, és ugye a végén a Hamlet, ezért úgy voltunk vele, hogy várjuk meg a történet kikerekedését, és ahhoz viszonyítva találjuk ki, mi is lesz ez az őrület, amit ez a fiú képes megcsinálni, amikor már egyedül van. Máskülönben éppen a Hamlet-szám a szívem csücske, talán azért is, mert ehhez kötődöm a legjobban, és mindig örülök, amikor már elérkezünk a darabnak ennek a pontjára. Ez egy erőfitogtatás, nagy durranást akartunk belőle csinálni, mint mikor valaki ellövi az összes tűzijátékot és patront. De emellett Szilágyi Csengének is szeretem a Kell a musical dalát, illetve Botos Évának és Cserna Tóninak a Zalaszentgrótját, ami ugye egy Csárdáskirálynő-parafrázis.

A bemutatóhoz viszonyítva hogyan alakult még át a darab, milyenek voltak a visszajelzések?

A nézők sok mindent adhatnak hozzá, pláne egy ilyen zenés, szórakoztató előadáshoz, amelyben ezért mégis bizonyos pontokon nagyon durva dolgokról énekelnek. Pusztán a nevetések sokat adnak hozzá tempóban, áthangolják egy kicsit az egész darab dinamikáját. Itt is volt, hogy változtattunk bizonyos jeleneteken, néha adtunk még egy kis plusz lendületet, vagy nyugodtabbra vettük a ritmust, ezért igyekszünk figyelembe venni a közönség visszajelzéseit. Igazából az eleje az, amivel nehéz elkapni a nézőket, mert bejönnek a Broadway felett az égre a Centrál Színházba, a darab pedig úgy kezdődik, hogy feljön a függöny és a Pesti Broadway Színház Róza és Mór musicaljébe cseppennek, ami szintén egy színházban játszódik, ahová az első Bánk bán előadásra betörnek a forradalmárok. Egy szó mint száz, rögtön három színházban találják magukat, és itt szokott egy kicsi zavar lenni, de mindig hamar beadják a derekukat, s ez a szerzőtriónak az érdeme, hiszen nagyon frappáns mind a zene, mind a szöveg.

A Broadway felett az égen kívül több színműben is játszol a Centrál Színházban. Melyik volt számodra a legnehezebb?

Hosszban mindenképpen a Broadway, de mivel ez volt az évad első premiere, kaptunk egy kicsit több időt. Egyébként hat hét alatt készülnek el ezek a darabok, de itt még volt két hét ráadásunk, szóval ezzel tudunk a leginkább szöszölni. Ami munkában teljesen más volumenű, az a Leenane szépe, ami talán, mint színész, a legnehezebb volt számomra, mivel karakterében és világlátásban nagyon távol áll ez a fiú tőlem. De nem volt egyszerű a Jó emberek sem, ahol mégiscsak Básti Julival van tizenöt oldalnyi jelenetem, ahol ki kell őt rúgnom a munkahelyéről. Már az alapszituáció is elég súlyos, hiszen egy huszonéves embernek ki kell rúgnia egy ötvenes nőt, úgy, hogy tudja, mennyi baja van az életben: egy beteg kislányról egyedül gondoskodik, az albérletét nem tudja fizetni, semmi támasza nincs, a munkára is esélytelen. Igazából mindegyik nagyon nehéz azok közül, amelyek idén megtaláltak. A Broadway technikailag is az, mert a számok egymás után jönnek, és kiköpi az ember a tüdejét egy idő után, főként a próbán, ahol akár háromszor is megnézzük ugyanazt a jelenetet. Volt szerencsém beugrani is néhány darabba is, az Illatszertárba és a Függöny fel!-be, ezekben minden szempontból fontos szerepek találtak meg, teljedelemben is nagyok és kihívást is jelentenek. A beugrásoknál három-négy próba van csupán, utána már jön az előadás, tehát nincs idő az értetlenkedésre, a túlzott finomításra. Éppen ezért itt másfajta koncentráció szükséges, nem akadhatunk le apró problémákon, nem veszhetünk el a részletekben, gyorsan össze kell kötni a pontokat a fejben, hogy mégis hiteles legyen az alakítás. De bizonyára nagy baj lenne velem, hogyha csak olyan szerepekkel dolgoznék, amelyek nem okoznak nagyobb fejtörést.

Mivel számos darabban játszol, így a legtöbb estédet a színpadon töltöd. Mégis, ha eljutsz nézőként színházba, akkor milyen típusú előadásokat részesítesz előnyben?

Mindig azt nézem, ami a legizgalmasabb, vagy amihez a leginkább kötődöm. Mi, színészek nem azért ülünk be megnézni egy előadást, hogy kikapcsolódjunk és szórakozzunk, hanem mert játszik benne egy kollega, akit kedvelünk, vagy, mert éppen azzal a rendezővel fogunk dolgozni, aki az adott előadást is színpadra vitte. Annyira a munka része ez, hogy már nem tudjuk elválasztani, a szakmai érzék óhatatlanul bekapcsol. Így valahogy az a része elveszik, hogy nekünk ez egy független szórakozási hely. Ez a mi szaklapunk, hogy nézzük a másikat és érdeklődünk a munkája iránt.

Tehát benned is működik a természetes ösztön, hogy mindig figyelsz, mindenből tanulsz, és ezeket a tapasztalatokat a saját munkádra vonatkoztatod, hogy még előbbre léphess. Mi az a pont, amit ha elérnél, úgy éreznéd, hogy már nincs feljebb, megkaptál mindent, amit szerettél volna?

Ez elég közhelyesnek tűnő duma, hogy a színészet örök tanulás, de tényleg az! Pusztán az újabb és újabb szövegek megjegyzése miatt is, és remélem, soha nem lesz rá időm, hogy belekényelmesedjek a szakmába. Az idősebb színésztársakon sem láttam azt, hogy bármit is félvállról vennének, vagy bármire az lenne a válasz, hogy ő azt kisujjból kirázza, hanem mindenki becsülettel, rengeteg odafigyeléssel dolgozik, és a jó példa szerencsére ragályos. Én kvázi ebbe növök fel, és nagyszerű mindezt megtapasztalni. Az a veleje a munkának, hogy így állunk hozzá. Ha nem így állnánk, akkor megette a fene az egészet.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna, Szilágyi Lenke
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése