„A színház problémakereső” - interjú Mucsi Zoltánnal

A Nézőművészeti Kft. legújabb Szkéné-beli előadása, az EztRád szó szerint veszi feladatát: gúnyos mosollyal ránk ömleszti az összes népbutító tényezőt, ami körülvesz bennünket, hogy meglássuk, miben is vergődünk pontosan. Na, de hogyan tudunk védekezni? Miért nevetünk magunkon? Változtathatunk-e? Kérdéseinkre Mucsi Zoltán válaszolt.

Ahogy az EztRád is kimondja, rengeteg mocsok zúdul ránk a médiából. Ebből a hatalmas áradatból hogyan választottátok ki azokat az elemeket, amelyeket felhasználtatok az előadás során?

Leginkább az foglalkoztatott minket, hogy kinek milyen személyes élménye van ezzel a hírözönnel kapcsolatban, és ki miről beszélne szívesen. Természetesen rengeteg ötlet született, ezek közül sok nem illeszkedett a darab keretébe, de sikerült megtalálnunk a járható utat. Ezt a munkát főként Gyulay Eszter és Scherer Péter végezte, mi csak vittük azokat a gondolatainkat, amelyeket fontosnak tartottunk, és azok vagy átmentek a rostán, vagy nem, aztán a már majdnem kész szöveget kibővítettük improvizációkkal. Ilyen jellegű előadásunk egyébként több is van, például A fajok eredete (Szkéné Színház) vagy a Nézőművészeti Főiskola (Centrál Színház).

Te jobban szereted ezt a fajta színházcsinálást?

Ezt nem mondanám, de így is szoktunk dolgozni. Persze azért az általánosabb, amikor minden úgy hangzik el, ahogyan azt a szerző leírta. De mindkét módszernél az a jó, ha izgalom van mögötte, és érzi az ember, hogy erről most beszélni kell, hiszen csak így generál majd az előadás érzelmeket, és csak így tud elgondolkodtatni.


Az egymást követő gegeket főként túlzásokra, karikírozásra, olykor a gúnyra építettétek. Mit gondolsz, meddig lehet elmenni ebben? 

Tulajdonképpen bármeddig, ha nem egyetlen embert célzunk meg, és nem sértünk senkit, hanem egy többrétű dolgot hozunk létre. Az emberi sutaságot lehet és kell is ilyen erősen ábrázolni. Nyilván az EztRádban ezt még jobban felnagyítottuk, de az egész az alapvető társadalmi gyarlóságra és ostobaságra épül. Nem szabad, hogy valakit megbántsunk ezzel, és soha nem is ilyen céllal kezdünk bele a munkáinkba. 

A darabban megfogalmazódik a már említett információáradatnak a kritikája is. Ezzel párhuzamosan felmerül a kérdés: lehet-e egyáltalán védekezni ellene?

Persze vannak olyan dolgok, ami ellen nem lehet védekezni, mert nem rajtunk múlik – ilyen a terrorizmus. Azt viszont, hogy miként szelektálunk, válogatjuk ki a médiumokat, teljes mértékig mi határozzuk meg. Kétségtelen, hogy mindenki szelektál, mert olyan mennyiségű hírözönnel találjuk szembe magunkat nap mint nap, ami már feldolgozhatatlan. Ugyanakkor az is érdekes kérdés, hogy a válogatás után mit is szűrünk ki az egyes anyagokból, hiszen számos olyan alkotás létezik, amelynek több szintje van, és egyedül rajtunk múlik, hogy milyen rétegekre bontjuk. Teljes mértékig megérteni mindent azonban nem is tudnánk. Egyszerűen nem bírnánk ki sem szellemileg, sem érzelmileg, ezért úgy gondolom, hogy ösztönösen kialakul bennünk valamiféle védekező rendszer.

Az előadást a közönséggel való aktív játék jellemzi. Ennek az interaktivitásnak a célja az együttgondolkodás? 

Egyszerűen kibillentjük a nézőket a komfortzónából, és szerencsére a műfaj meg is engedi ezt a fajta mozgékonyságot. A megszólítás a vetélkedő folyamán a legerőteljesebb, és ez nem véletlen: ugyanúgy bevonja az embereket a játékba, ahogyan azt a televíziós műsorok teszik. A különbség annyi, hogy itt személyesen tesszük mindezt, nem pedig képernyőn keresztül, ezért sokkal intenzívebb.


Ebben a vetélkedőben is, ahogyan az egész darab folyamán, megtestesülnek a különböző sztereotípiák, ugyanakkor egyik sem kérdőjeleződik meg, holott egy színház általában éppen az előítéletek lebontására vállalkozik. Nálatok ez miért nem volt koncepció?

A lényeg az, hogy egy-egy jelenet elindítson valamit a nézőben, azaz hasson rá. Az már részletkérdés, hogy mi éppen megkérdőjelezünk valamit vagy sem. Vannak különböző fokai a megértésnek, de mindegyiknél az a fontos, hogy megérintsen, megrázzon téged az a kép, amit éppen látsz, megmozdítson szellemileg és érzelmileg egyaránt. Egyszerűen elengedhetetlen, hogy az előadás megcsapja az embert, mert így tud magával vinni valamit – hogy ki mit és mennyit, az már más kérdés. Ideális esetben napokig hordozod magadban azokat a problémákat, amelyek felvetődtek a darabban. 

A gondolatok nyíltsága miatt a néző végigneveti az előadást. Szerinted ez ténylegesen felszabadult nevetés vagy inkább egyfajta kínos vigyor, ami szinte ráfagy az arcra?

Sokféle jelenet van az előadásban, így sokféle nevetés is. Van, hogy egyszerűen az adott szituáció abszurditásán mosolyog az ember, máskor pedig ráismer magára vagy a mellette ülőre, és akkor már egészen másképpen reagálja le a helyzetet. Nem hiszem, hogy létezik kínos nevetés, arról van szó inkább, hogy azt tartjuk mulatságosnak, mennyire szörnyű ez az egész. Tehát ugyanúgy sírhatnánk is, de nem ezt tesszük, és ha már valamin szemtelenül röhögni tudunk, akkor ugyan nem oldottunk még meg semmit, de máris közelebb vagyunk a kulcshoz.

Az előadás színlapján olvastam, hogy sok humorral, zenével és annál több felkiáltó- és kérdőjellel operáló játékot terveztetek. A felkiáltójelek egyértelműek, de hol vannak a kérdések?

Ez a darab nem direktben tesz fel kérdéseket, nem is volna jó, ha megtenné. Itt minden nagyon erőteljesen a nézőre van bízva: arról fog kérdéseket gyártani önmagának, ami erősen felkavarta egy adott helyzetben. Nyilvánvalóan vannak olyan esetek, amikor nyíltan nemet kell mondani, de mi inkább arra törekedtünk, hogy megmutassunk valamit, ami az emberekben kérdő-és felkiáltójeleket termelnek. Nem akarjuk sem megmondani a tutit, sem leosztani a lapokat, hiszen már egyes jelenetekről sem mindenkinek ugyanaz a véleménye. Ha a közönséget valami megérinti a színházban, akkor elkezd majd rajta gondolkodni. Először valószínűleg tapogatózni próbál, hogy vajon mi is az oka annak, hogy ennyire mélyen hatott rá az adott részlet – már ez az egyszerű felvetés is elindíthat egy nagyon hosszú folyamatot. Néha pedig a felkiáltójel és a kérdőjel egyszerre és ugyanúgy érvényes tud lenni.

Azokban a darabokban, amelyekben szerepelsz, általában erőteljesen megjelenik valamiféle társadalmi karikatúra. Ezt a fajta színházat jobban szereted, mint az esztétizáló művészetet?

Számtalan ízlésvilág és ezzel párhuzamosan rengeteg színházcsináló létezik, ezért azt gondolom, hogy nincs olyan – általános értelemben véve –, hogy rossz színház. Mindegyik típuson és műfajon belül vannak szakmailag nagyszerűen megalkotott és kevésbé fajsúlyos előadások. Az viszont vitathatatlan, hogy a színház túlnyomórészt minden korban reflektált arra, ami éppen körülötte történt. Ha előveszünk egy klasszikust, akkor egészen biztos, hogy olyan súlyos és alapvető emberi problémákat dolgoz fel, ami ma ugyanúgy érvényes, mint több száz évvel ezelőtt. Merthogy vannak olyan dolgok, amelyek nem változnak sohasem: a csalás, a féltékenység, a hataloméhség, a másik megsemmisítése iránti vágy még mindig a társadalom rákfenéje – és ez bizonyos drámákban nagyon pontosan megfogalmazódik. Akkor van értelme elővenni egy klasszikust, ha hatással lehet a mára. Nem politikai oldalról, sokkal inkább az ember felől nézve. Az én meglátásom szerint abból nem lehet előadást csinálni, hogy „Jaj, de szép az élet!”, holott tudjuk, hogy gyönyörű tud lenni. Ebben én nem érzek akkora súlyt, ezért nem kell ilyen darabokat néznem. Nem véletlen az sem, hogy egyik drámaóriás sem írt kizárólag a napsütésről. A színház tehát igenis problémakereső, és ez nem baj. 

A klasszikusok felől nézve kicsit úgy tűnik, mintha nem is változnánk.

Az alapproblémáink megmaradnak, mert azzal folyamatosan küszködik az emberiség. Tocsog bennük, vergődik, és ez generációról generációra öröklődik. Ugyanakkor mégiscsak higgyünk abban, hogy valami változik, aztán van, amikor rosszabb, van, amikor jobb irányba történik mindez. Ha pedig valami elromlik, akkor arra együtt kell megoldásokat találnunk.

Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna



Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése