„A világ önmagát ismétli” - interjú Maday Gáborral

Büchner Woyzeck című darabját különös homály lengi körül, hiszen az író elhunyt, mielőtt még befejezhette volna művét – de mintha ez a tragikus mozzanat paradox módon jelezné is, hogy a történetnek soha nincs vége. A sokszorosan egymásra épült jelentésrétegek fokozatosan mutatnak rá a világ szüntelen kálváriájára: a kisember dolgozik, harcol azért, hogy életben maradhasson, és mivel nem dönthet a saját sorsáról, lassan, egészen észrevétlenül kivetkőzik magából. Maday Gáborral, aki az Anyaszínház előadásában öltötte magára az elnyomott borbély szerepét, egy elme megbomlásáról, a kivezető utakról és a sorsszerűségről beszélgettünk.

Hogyan vélekedsz Büchner groteszk alakokkal teli darabjáról?

A szituáció, ami elénk tárul, rendkívül végletes, ahogyan a karakterek személyisége és élettörténete is. Nem tudom, hogy ezek a figurák valójában tényleg olyannyira elrajzoltak-e, vagy egyszerűen Woyzeck elcsigázottságán keresztül látjuk őket annak. Én színészileg csupán a saját szemszögemből vizsgáltam a helyzetet, így nehezen ítélhetem meg azt, mi az igazság. Woyzecké mindenesetre ez a groteszkség.

Büchner darabját már sokan, sokféleképpen színre vitték, és mindannyiszor egy kissé másképpen. Milyen a te Woyzecked?

Pontosan olyan, amilyen én lennék az ő helyzetében, lelkiállapotában, küzdelmében. Ha ennyire elgyötört volnék, ilyen kínok, terhek rakódnának rám, valószínűleg hasonló fantazmagóriákat szülne az elmém. Minden előadás előtt, amikor elkezdek készülni a szerepre, felkészítem magam fizikálisan és mentálisan is erre a kálváriára, tehát semmiképpen sem simulékonyan és frissen érkezem meg, mert ez a váltás nem megy egyik percről a másikra, ha igazán jól és őszintén akarjuk csinálni.


Mi volt a legnehezebb a karakterformálásban?

Alapjában véve is ez a legösszetettebb karakter, amivel valaha dolgom volt. Ahhoz, hogy hiteles legyen, rendkívül mélyre kell ásni, és éppen ez adja a legfőbb nehézséget, hiszen különböző emlékeket, történeteket kell felkarcolgatnom magamban. A színpadon ugyanis minden egyes pillanatban felhasználok egy-egy momentumot az életemből, olyan szinten, hogy az az előadás után sem hagy nyugodni sokáig. Ezt a bonyolultságot aztán ellenpontozza a töredékesség, hiszen a kihagyott részek a saját fantáziánkra vannak bízva, ami persze automatikusan meglódul. Ha pedig kellően gazdag az élmény- és érzelemvilág, amivel rendelkezünk, akkor egy idő után a karakter saját maga játssza el a szerepet.

Woyzeck élettörténete mennyire lehet sorsszerű?

Az én olvasatomban teljesen az. Elindul az ő története, láthatunk különböző hatalmi viszonyokat felmutató jeleneteket, és egy flashback révén eljutunk odáig, hogy visszaidézi azt az írást, amelyet a Bibliában olvasott. Anya nélkül nőtt fel, ezért az egyetlen, amibe fogódzni tudott, az ez a szent könyv, és ebben talál igazolást, hogy minden szenvedés, ami érte, az azért történt, hogy beteljesítse a küldetését és nemesebb legyen általa. A saját szemében voltaképpen felmagasztosul. Azt gondolja, azért született erre a világra, hogy amennyire lehetséges, Marie-t tisztán megőrizze, és ennek érdekében el kell pusztítania a rendet. Erre a küldetéstudatra utal a darabban többször is elhangzó „csak tovább, Woyzeck, csak tovább” megszólalás is.

Ha Marie meggyilkolása egyenlő Woyzeck sorsának beteljesítésével, lehetetlen más kiút a konfliktusból?

Egy szappanoperában úgy alakulna, hogy beköltözik egy új szomszéd, akivel Woyzeck boldog párkapcsolatban önmagára talál. Ez viszont egy tragikus történet egy megbomlott elméről, aki hisz a saját igazában. Ő csupán úgy képes megőrizni Marie emlékét, hogy meggyilkolja, mielőtt még romlottabbá és züllöttebbé válna. Egyedül a gyermek az, aki ebben a szennyessé vált világban a tisztaságot jelképezi, akiben megvan az az utolsó szikra, amiben lehet még hinni. Ahhoz pedig, hogy megmentse a romlástól, ki kell szakítania a roncsolódott értékek közül. 


Az előzményekről keveset, vagy szinte semmit nem tudunk. Szerinted milyen lehetett Marie és Woyzeck kapcsolata?

Minden bizonnyal ez egy egyoldalú szerelem lehetett. Marie kompromisszumot kötött saját magával, és megelégedett azzal, hogy van egy férfi, aki jó ember, aki el tudja tartani, aki tulajdonképpen nem is olyan csúnya. A nő részéről semmiképpen sem beszélhetünk lángoló érzésekről, ez pedig rányomta a bélyegét az egész kapcsolatra, és magára Woyzeckre is.

Az egyik legérdekesebb mondat a Kapitány úr szájából hangzik el, mégpedig az, hogy Woyzeck túl sokat gondolkodik, hiszen keresi a válaszokat. Mit gondolsz, létezhet az, hogy valaki tényleg annyira sokat gondolkodjon, hogy ezzel kilépjen a normálisnak bélyegzett világból?

Erről egy remek idézet jutott szembe, amely arról szól, hogy két farkas van az életben, az egyik a gyűlölet, a másik a szeretet. Az, hogy melyik fog felnőni, egyedül attól függ, hogy melyiket táplálod és hogyan. Bármelyikük megbetegíthet és jobbá is tehet, mert a gondolatoknak hihetetlen erejük van. Arról pedig, hogy milyen a normális világ, kevés fogalmunk lehet. Egyikünket sem sok választ el az esztelenségtől. Egészen könnyen átlépünk a szabványos viselkedési normákon, elvégre a határok veszélyesen elmosódottak.

Woyzeck tökéletes eszközembernek tűnik, hiszen mindenki képes érvényesíti rajta az akaratát. Miből fakadhat ez az eredendő alárendeltség?

A mindenkinek kiszolgáltatott kisemberségéből. Woyzeck nagyon hasonlít Svejkhez, csak másképpen éli meg a történeteket. Svejk képes rajtuk nevetni, Woyzeck azonban a kísérletekből tartja el a családját. Hazugág, hogy mindenkinek van választása, és találhat új munkahelyet. Ahogyan az sem igaz, hogy az emberek képesek úgy leélni őszinte szerelemmel egymás mellett az életüket, hogy megkötik őket a különböző érdekek. Az efféle helyzetekből születhetnek kis, csöndes és óriási tragédiák is.

Az első kérdésem a groteszk világképhez kapcsolódott, most visszacsatolnék oda egy pillanatra, ugyanis a torzult víziók mellett jelen van naturalista, realista vonal is. Melyik könnyebb színészileg, mennyire más a kettőt eljátszani? 

Az én Woyzeckem folyamatosan transzban van, a vélt vagy valós képek szüntelenül pörögnek a fejében. A naturalista színfoltok, mint például a borotválás, teljesen mellékesek. Az a fontos, amit közben a Kapitány úr mond, és a gondolatok, amelyek ennek hatására megfogalmazódnak Woyzeckben, vagy amikor eszébe jut egy biblia idézet, és a kisemberből prófétává, sőt messiássá lép át a saját tudatában.

Láttál más Woyzeck előadásokat?

Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt volt szerencsém egy Zsótér-rendezéshez Miskolcon, azóta teljes egészében nem láttam a darabot, csak bizonyos részleteket. Erre persze nem vagyok büszke, de nem hiszem, hogy jobban alakítanám attól a karaktert, hogy megnézem a különböző feldolgozásokat. Ezeket az óriási tanulmányokat, amikkel a színészek dicsekednek, például, hogy elmentek sérült embereket látogatni a szerep érdekében, egyszerre tartom humorosnak és abszurdnak. Ha önmagában nem találja meg a figurát, akkor baj van. Egyszer, amikor megkérdezték Gerard Depardieu-től, hogyan készült Columbus szerepére, azt felelte, hogy sehogy. Onnantól kezdve, hogy ráadják a jelmezt, ő Columbus. Nekem sem kell elmennem például taxizni ahhoz, hogy hitelesen megformáljak egy taxisofőrt.

Szerinted ki lehet Woyzeck a mai ember számára?

Egyértelműen az elnyomás alatt élők, akikből a tömeggyilkosok, az öngyilkos merénylők lesznek. Azok, akik képtelenek megtalálni az életükben az önigazolást, mert szüntelenül bántják őket, és segítséget már nem is remélnek. Sajnos mindig lesznek ilyen emberek, a világ önmagát ismétli, éppen ezért ez a darab soha nem fogja érvényét veszíteni.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése