Az átlagember tragédiája

Mi köze egy 20. századi amerikai utazóügynöknek a 21. század Magyarországához? A kérdésre a legtöbben azonnal rávágnánk: az égvilágon semmi. Az Örkény István Színház azonban nem így gondolja, és valószínűleg igaza is van.

Arthur Miller drámája nehéz falat: redukált jelen idejű cselekmény, intenzív mélylélektan, fokozatos megőrülés. Ehhez az egyébként sem problémamentes alaphoz adódik hozzá az először alig-alig feloldódó idegenségérzet: mit kezdjünk mi egy ügynök tragédiájával? Aztán persze Willy Loman (Gálffi László) kezdi lebontani a falakat, és megmutatja, hogy története nem idő, tér vagy munka függvénye. A dráma ugyanis a kilátástalanságról, az elveszettségről, az egymásra halmozódott hazugságokról, a reménybe kapaszkodásról mesél nekünk – és arról, milyen, ha elengedünk minden fogódzót, mert már nem tudunk tovább küzdeni. 


Willy valaha sikeres ügynök volt, legalábbis elmondása szerint. Ha a zsebét nem is tömte tele dollárokkal, szerették és várták az emberek, ez pedig talán máris több mint ami egy átlag polgárnak kijut az életben. Azonban munkamániája, maximalizmusa és autoriter hajlamai megátkozták a családját: addig volt csupán idill, amíg gyermekei és felesége (Kerekes Éva) bólogattak. Utóbbi mindig is ezt tette: engedelmesen és elnézően kuporgott a sarokban, és csupán akkor merészkedett elő, amikor Loman egója megsérülhetett. A fiúk, Biff (Molnár Áron), apa kedvence, az egykor nagyreményű sportember, és Happy (Ficza István), a folytonos szeretetéhségben vergődő öcs viszont lassacskán kibújt a kiskutya szerepből, ez pedig az apai elvek megtagadásához vezetett. Innen már csak egyetlen lépés volt a téboly első fázisa, Willy pedig mozdult is azonnal. Tekintélyének és hitelének elvesztése kihatott a valóság és képzelet minden szegmensére: napjait a múltban töltötte, jelene pedig egyre büdösebben kezdett rohadni. Állása megszűnt, pénzt csak kért, de nem tartalékolt, a visszafizetés pedig legalább olyan vad álom volt, mint Ben bácsi (Csuja Imre) személye.

A titokzatos Ben bácsi ugyanis a diadal, a nimbusz megtestesítője: gazdag, boldog, erős férfi. És hogy miként is sikerült ilyen nagyra törnie? A válasz egyszerre abszurd és mulatságos: bement a dzsungelbe, és mire átverekedte magát rajta, már mágnás lett belőle. Ugyanígy próbálja Lomen is átküzdeni magát az életen, ám – ahogyan a díszlet is kiválóan érzékelteti – az ő dzsungele a saját otthonában van. Kiút csak egy létezik. Legalábbis mindaddig, amíg fel nem ismeri, hogy Ben éppolyan illúzió, mint az, hogy még felérhet a csúcsra. Ám a megvilágosodás nem jön el. Marad az az egy.


A térhasználat tökéletesen leképezi Willy elméjét: a négy szék a családtagok egymáshoz való viszonyának minőségét jelképezik, rendezőelvként természetesen az apa személye lép működésbe. Kálmán Eszter díszlete ugyancsak kulcs a szereplők lélektanához: a három egyforma fal egymás mögé rendeződik, és bár tökéletes szimmetriában működnek, Loman számára labirintussá válik az otthon. Kaotikus rendszertelenséggé, amelyből négy ajtó vezet ki: minden családtag számára egy. Ahhoz pedig, hogy kinyílhasson három, be kell csukni egyet. 

Gálffi László mesterien ábrázolja Willy Loman lelkének minden rezdülését: olykor gyermekien gyámoltalan, máskor remeg a hangja a kitörő dühtől, egyetlen pillanat alatt vált az érzelmi skála végpontjai között. Csuja Imre a mesebeliség jelképe, kedves humorral mozog a színpadon – azaz Willy fejében –, játéka még ebben a furcsa valószerűtlenségben is hiteles tud lenni. Kerekes Éva nagyszerűen alakítja az elnyomott, de kitartó nőt, aki egyszerre próbál meg feleség és anya lenni, noha a kettő olykor egymást kizáró állapotnak tűnik, Molnár Áron és Ficza István jelenetei pedig akkor a legerősebbek, ha együtt vannak a színpadon – ilyenkor mindkettejük motivációi tisztán és élesen kirajzolódnak előttünk. Epres Attila és Patkós Márton párosa remekül mutat tükröt Lomanék számára, és Kerekes Viktória is hozza a tőle megszokott színvonalat.


Mácsai Pál rendezése nem akar sem modernizálni, sem aktuálpolitizálni, ami természetesen egyáltalán nem baj. Ugyanakkor lehet némi hiányérzetünk az előadás dinamizmusával kapcsolatban: az előadás első részében néhány jelenet erőtlen, statikus. De talán ez is csak eszköz arra, hogy a szövegre helyeződjön a hangsúly, és megértsük, hogy Az ügynök halálában voltaképpen nem is halál a tragédia. Sokkal inkább az, hogy mindenki kénytelen ráébredni saját kisszerűségére, és arra, hogy nem teremtetett sem hősnek, sem világklasszisnak. Átlagembernek lenni és ezt el is fogadni pedig talán a legkeményebb feladat. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: orkenyszinhaz.hu
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése