Szubjektívben: Gustav Mahler

Mahler, Gusztáv, német zenész, szül. a csehországi Kalistban 1860. jún. 7.
A bécsi konzervatóriumon tanult, német színpadokon karnagy lett, 1888 őszétől 1891 tavaszáig a m. kir. operaház igazgatója volt, azóta Pollini hamburgi igazgató karnagya. Magyarul ő hozatta színre először a többek közt Wagner Rikárd Nibelung gyűrűjét és Mascagni Parasztbecsületét. Nem közönséges tehetségről tanúskodik óriási méretű C-moll szimfóniája. Kiegészítette és színpadra alkalmazta Weber K. M. A három pinto c. hátrahagyott víg dalművét, mely 1888. került színre a bécsi udv. operában. 1896. válni készül Hamburgtól. - írja a Pallasz Nagy Enciklopédiája 1897-ben. Mahler ekkor 37 éves volt.

Vissza az időben

Valamikor 1889-ben Budapesten…

Igaz, az alábbi fotó pár évtizeddel későbbről való, de ennyi idő alatt a környék kinézete lényegben nem sokat változott. Talán egy-két üzlet bezárt, helyére új nyílt, esetleg valamelyik házat már befejezték. Egyébként az Oktogonon állunk, a Teréz körút irányában.


Ha elnézünk a kandeláberen túlra, látunk egy kis tornyocskát (a kandeláber csúcsától kissé balra). Ez a Teréz körút 7. Az épület a mai napig áll, és a tornyocska is ugyan úgy megvan a sarkán. Akkoriban viszont ennek a háznak különleges lakója volt. A Magyar Királyi Operaház igazgatója és vezető karmestere, aki nem volt más, mint Gustav Mahler. 

Most pedig egy kis képzelet: legyen délelőtt olyan 10 óra tájban. Nyüzsög a forgalom a Körúton. Emberek mennek a dolgukra, már elkezdődött a délelőtt a kávéházakban is, például a közeli Abbáziában. A nagy bérház ajtaján pedig kilép valaki. Az átlagosnál alacsonyabb férfi, markáns, szögletes arcvonásokkal, karakteres orral, amin rövidlátása miatt csíptetőt hord és kissé kócos sötét hajjal. Még a járása sem szokványos. Tempója gyors, járása – annak ellenére, hogy zeneszerző – egyáltalán nem ritmusos. Sosem lép kettőt egymás után ugyan abban a taktusban. Olyan, mint egy tornádó. Kilép a házból és elindul az Andrássy út irányába, majd az Opera felé. Talán próbára, talán hivatali ügyeiben eljárni.

A fentebb aposztrofált jelenet talán megtörtént, talán nem. Minden esetre érdekes elképzelni, és belegondolni abba, hogy mi, 2016-ban ugyan azon a környéken sétálunk el – többen közülünk nap mint nap –, mint ahol 128 éve a történelem egyik legnagyobb komponistája.

Egy szálat tehát már tudunk, amivel Mahlert Budapesthez köthetjük. De van még egy, ami nem kevésbé lényeges, mint egy vezető karmesteri pozíció. Itt mutatták be első szimfóniáját, a Titánt, 1889. november 20-án a Vigadóban.


A korabeli kritika igen rossz véleménnyel volt a műről. Túl grandiózusnak, hangosnak, rendszertelennek tartották. Leírások szerint voltak, akik kifütyülték a bemutatót! A fogadtatása mindenesetre igen vegyes volt. Mindemellett túlságosan újszerű volt az akkoriban a Monarchia területén uralkodó közízlésnek.

Mahler a titán, Mahler Titánja


De mit is gondolnak manapság erről a szimfóniáról és szerzőjéről?

Napjainkra Mahler igen előkelő helyet foglal el a zeneszerzők hosszú sorában, szimfóniáit a zeneirodalom csúcsalkotásainak tartják, és a hajdani pesti vezető karmesternek, akit oly’ megalázóan távolítottak el posztjáról (kollégáitól egy faliújságra tűzött papírlapon búcsúzott, mivel kitiltották az opera épületéből) olyan tisztelői vannak, mint a néhai Leonard Bernstein, Bruno Walter, vagy az idén 65. születésnapját ünneplő Fischer Iván.

De ha már ennyi szót ejtettem erről a műről, akkor igazán ideje lenne meghallgatni és elképzelni ezt a Titánt, akit Mahler zenébe öntött. És nem is egy akármilyen felvételről – mert ha már homár…–, hanem az általam az egyik legjobbnak tartottról, maestro Claudio Abbado vezényletével.


Természet. Először is ez jut az ember eszébe, ha meghallja a Titán első tételét. Vagy, ha nem a természet, akkor egy hozzá szorosan kötődő dolog, a genezis. Maga a tétel eleje teljesen homályos hangfoszlányok elegye. Olyan, mint egy ködben úszó erdő, amiben –klarinét képében – van egy kakukk, ami néha-néha megszólal.

Minden valószínűtlen és sejtelmes, de mindezek mögött van egy fajta stabilitás. Ebben a szinte éteri közegben pedig megjelenik a Titánunk kürtök és trombitafutamok kíséretében. Rövid időre elkomorítják a hangulatot a mélyvonósok szólamai, mert a Titán egy hatalmas, erős valami – de a kakukk ugyan úgy énekel, mintha mindennek az ellentétét érzékeltetné. „Ő nem fél egy ilyen hatalmas teremtménytől.”

…aztán elkezdődik a világ egyik legtündéribb muzsikája.

Egy csodálatos dallam csellókon, amit hárfák kísérnek. Átütnek a nap első, langyos sugarai a párafelhőkön és ködpamacsokon. Az egész erdő egy gyönyörű kertté változik. Majd hirtelen egy tisztáson találjuk magunkat és végre feltűnik az eddig rejtőzködő Titán, aki egyáltalán nem kelti egy ijesztő lény benyomását.

Az emberi és természetközeli dallam, ami itt megszólal, Mahler egy korábbi dala, a Ging heut’ Morgen übers Feld. (a Das klagende Lied-ből.)

Viszont ez az idill nem fog túl sokáig tartani. Megint elkomorul minden, csak a bátor kakukkunk hallatja a hangját. Néhány légies, szférikus kürtszólam, és visszatér a reggeli melódia és a Titán. Innentől a tétel végéig csak sodorja az embert a zene.

Az egészben van valami természetes lelki egyensúly, amit a rézfúvós/mélyvonós kontrasztok tartanak fenn. Picit olyan, mintha a Titán bujkálna előlünk.

Viszont ez a párolgó egyensúly ne tévesszen meg senkit. Ez az egész egy kifinomult crescendo, ami közben a Titán, mintha fenyegetően nézne ránk az egyik bokor mélyéről.

Majd ez kiteljesedve, egy hatalmas fortissimoval, a talaj remegésének közepette ott áll előttünk a Titán! Hatalmas teste fürdik a napfényben, mi pedig eltörpülünk mellette.

Önkényesség. Ez lenne az a szó, amellyel a második tételt jellemezni tudnám. Nyers mélyvonós szólammal kezdődik. Erőteljes, de semmiképpen sem brutális, pont, mint az első tétel Titánja. Ez is kontrasztos. Megfigyelhetünk egy önkényes jellemet, ami próbál alkalmazkodni a világhoz, de a végére mégis ösztönei kerekednek felül.

Mahler, mint a Titán. Harmadik tétel. Jellegzetes Mahleri motívum, a gyászinduló, ami a későbbi szimfóniáiban is rendszeresen visszatér. (Pl.: az V. szimfónia első tétele.) Ettől a tételtől kezdve, nem a Titán van jelen, hanem Mahler. Az ő küzdelmeit, az ő életének korai tragédiáit látjuk. Gyászinduló, talán Mahler kisdedkorban elhunyt testvéreiért, majd egy népies motívum. Abszurd? Nem igazán. A gyermek Gustav Mahler zenébe menekült az otthon nyomasztó légköre elől. A vidám népdal-téma láttatja velünk a kis Mahlert, ahogy harmonikájával kísér egy a városkán átvonuló rezesbandát. Mahler ebben a tételben rengeteget utal önmagára zeneileg.

Legvégül pedig: kiteljesedés. Mahler és a benne lakozó Titán, vagy Mahler a Titán kiteljesedése. Grandiózus tétel, amely a sötétségből tart a fény felé és rengeteg érzelmi dimenzión repíti át a hallgatót. Meglátjuk, milyen is a mi Mahlerünk. Az előző tételek visszatérő motívumai által átfogó képet kapunk egy ember jelleméről, amit, mint zeneszerző hatalmas lezárásba ültetett, hogy mindenki tudja:

“Én vagyok Gustav Mahler!”

Kis személyes…


Sokak szerint Mahler zenéje túl vontatott, hosszadalmas. Lehet, hogy igazuk van. Lehet, hogy Mahler túl kevés a mai kor felfokozott ingereinek, és emiatt nem jut el úgy az emberekhez. Ez a hosszadalmasság viszont nem zeneszerzői ömlengés, próbálkozás az önkifejezésre! Mahler hosszadalmassága egy folyamat, aminek a végén a világ legcsodálatosabb zenéjét és legtisztább érzelmeit kapjuk. Nem szaporítom tovább. Beszéljen helyettem Mahler zenéje.

Békési Botond
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése