Csak a nevetés, ami előbbre visz

Ha elolvastuk a beharangozókat, biztosak lehettünk benne, hogy március 8-án színtiszta bohózatot láthatunk majd a Duna Palota színpadán. Ám Murray Schisgal Szerelem, ó! című komédiaként aposztrofált darabja groteszk humorba bugyolálva mutatta be az emberi kapcsolatok valóságszagú drámáját.

A történet cselekménye némileg közhelyes jelenettel indul: két barát találkozik, Miltből sikeres, nagyvilági ember vált, Harryt pedig önnön nyomora odáig süllyesztette, hogy véget akar vetni életének – de természetesen nem teszi meg, hiszen jön a régen látott pajtás, aki megmenti őt. Legalábbis az első pillanatban ezt hisszük, ám Milt talán csak taszított még egyet Harryn, azért, hogy önmagát menthesse. Mert hiába kérkedik selyem nyakkendőjével, akármilyen puha is az anyag, mégis fojtogatja őt valami. Nem boldog, hiszen ott van neki a házasság, a társadalom és az egyre nagyobb elvárások béklyója. Éppen ezért keveredik kalandba Lindával, mert legalább a szerelem szabadságát érezni akarja. Azonban ott van a felesége, a mindent túlelemző, Ellen, aki szintén nem találja a biztos pontot, amelybe kapaszkodhatna, s eleinte a válásra is keményen nemet mond.

És ezen a ponton felmerül a kérdés: melyik az az egyetlen járható ösvény, amely kivezet ezekből az összekuszálódott élethelyzetekből? A darabban többször is elhangzik: a szerelem. Mi más? A szerelem már évezredek óta a megváltás szimbóluma. Ennek ellenére mégsem érezzük ezt igazán érvényesnek, ha megfigyeljük a darabot, ugyanis azt végig valamiféle különös, magából kifordított érzelmi kálvária uralja. A karakterek folyamatosan úgy hiszik, hogy szerelmesek, pedig talán valójában azt sem tudják, mit is jelent ez pontosan. Csupán egy mentőöv kell nekik, egy társ, aki mellett elfelejthetik azt, hogy van az életnek egy borongósabb oldala is. Egyik elromlott kapcsolatból rohannak a másik halálra ítélt kötelékbe, s közben nem is gondolkodnak, minden egyetlen pillanat alatt fordul át.



Tragédia ez valójában, de olyannyira hétköznapi, hogy szinte észre sem vesszük, milyen mély lélektan és mennyi sorscsapás bújik meg a sorok között. Mi csak nevetünk és nevetünk, mert nem tehetünk mást, hiszen a saját élethelyzeteinket látjuk viszont a színpadon kisarkítva, túlszínezve, hogy mégse csapjon úgy arcul minket. Azonban van egy olyan momentum a darabban, amely a legkomiszabb görbe tükröt tartja felénk: a versengést, amelybe majd’ mindenki beszáll előbb vagy utóbb. Ez az örök életű küzdelem pedig nem másban áll, minthogy bebizonyítsuk a másiknak: az én életem rosszabb, én többet szenvedtem, velem kell együtt érezni, nem veled. És valóban, mintha a legtöbb ember csak a panaszkodásra és az önsajnálatra lenne beprogramozva, nem pedig arra, hogy valós megoldásokat találjon felnagyított problémáira.

A másik nagy és kegyetlen igazság, amit nem seperhetünk el magunk elől, Milt teljes valója, hiszen megtestesíti mindazt a felszínességet, amely a pénz hatalma plántál belénk. Azt, hogy egy drága öltönyben értékesebbek vagyunk, hogy a finom atléta nagyobb emberré tesz minket.


Mindez persze egy kedves, mosolyogtató történetbe van ágyazva, de mégsem hiszem, hogy megfelelne annak a közleménynek, mely szerint „Magyar Attila és Hajdu Steve a színpadon ünnepli a nőket”. Van a színpadon minden, csak ünnepély nincs, hiszen az összes sors újra és újra megtörik, a szereplők végig a híd szélén egyensúlyoznak, a kicsinyesség uralja a cselekményt. Azt pedig végképp nem állítanám, hogy ez egy nőnapi előadás, hiszen Ellen nem a nyugalmat hozó, szálakat kibogozó hős szerepében tündököl, hanem pontosan ugyanolyan elveszett, mint a többi karakter – s néhány ponton talán még jobban is. Mindemellett folyamatos hangsúlyt kap az, hogy Ellen egy férfi intelligenciájával rendelkezik, és azért valljuk be, ez nem feltétlenül bók a gyengébbik nemnek, sokkal inkább egy lefokozó tónust lelhetünk fel benne, mely szerint egy átlagos nő kevesebbet tud a férfiaknál.

Mindezektől eltekintve egy igazán élvezhető előadást láthatott a közönség. Hajdu Steve (Milt) már az első néhány perctől kezdve remekelt, Magyar Attilánál (Harry) – akinek nevéhez egyébként a rendezés is fűződik – eleinte érezhettünk némi bizonytalanságot, de hamarosan ő is megérkezett, s talán az ő karaktere volt az, amely a legtöbb poénnal szolgált, Gallusz Nikolett (Ellen) pedig váratlanul és kimagaslóan jó volt prózai szerepben. Az pedig, s talán végig ezt sulykolja belénk a darab, hogy az ember nevetni tudjon saját magán még a legkilátástalanabb helyzetekben is, elemi szükséget, s talán egyfajta megoldás is. 

Dézsi Fruzsina
Képek: dunapalota.hu
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése