Ezen csak nevetni lehet?!

A Mohácsi testvérek Parti Nagy Lajossal és Kovács Mártonnal karöltve rendhagyó színházi előadást hoztak létre, mégpedig egy ízig-vérig posztmodern operettet. A Köd utánam minden mozzanata aktualitásokra épül, s ebből következik is a központi kérdés: Vajon lehet-e boldognak lenni Magyarországon? Egyértelmű választ azonban hiába várunk.

Az előadás kiindulópontja remekül eltalált, hiszen mi is mutathatná meg jobban a fényűző gazdagság és a mélyszegénység kontrasztját, mint egy operabál? Egy operabál, ahol mindenki egész vagyonokat érő ruhákban tündököl, ahol a szépség inkább elvárás, mint az önálló gondolkodás, és ahol a díszvendég egy szegény ember? Merthogy Magyarország van olyan szerencsés, hogy itt bárkiből lehet földönfutó – az már más kérdés, hogy a rászoruló kirakatfigurává, látványelemmé válik: a kiszolgáltatottsága tökéletes. Ugyanakkor a nincstelenség csak epizódszereplője az operabálnak, elvarratlan szálként lebeg, majd tűnik el hirtelen a szemünk elől, mintha nem is lenne szerves része a nagy egésznek.


Nem is kellene ezen csodálkoznunk, elvégre egy valamire való operettben a szerelmi játszmák állnak a középpontban, s abból találhatunk itt eleget. Antónia (Osváth Judit) és Kleopátra (Lénárdt Laura) az évszázadok óta uralkodó nőfelfogás megtestesítői: a boldogsághoz csak egy férfin keresztül vezethet az út, nincs is más cél, mint jó házasságot kötni. Ezeket a karaktereket ellenpontozta volna Berta (Kurta Niké), akiben marad még némi emberség, azonban a jelenetek nagy részében nem mutatkozik ő sem többnek, mint buta, makacs kislánynak, aki már csak dacból sem akar beilleszkedni a gazdagok világrendjébe. Ő Hamupipőke alteregója, ugyanakkor eszében sincs hozzámenni a herceghez, akinek karaktere szintén felszínes jellemvonássokkal van teletűzdelve.

Miközben az orosz főnemes kitartóan küzd Berta kegyeiért, Antónia és Kleopátra pedig a herceg figyelméért folytatott harcban egymást licitálják túl ostobaságukkal és sekélyességükkel. Belép természetesen a „békakirályfi” is, Kenedics Sándor, aki szintén lázad környezete ellen: önnön talpraesettségéből akar megélni, elhatárolódik a gyanús ügyletektől. Ugyanakkor még sem tudja igazán érvényesíteni akaratát, hiszen még saját identitásának kérdése sem tisztázott. Társai Ferinek nevezik, ő pedig egyre dühödtebben köpi oda, hogy ő Sanyi, ám egy különös varázslat hatására a csillagokat is leesküdné az égről, hogy sosem hívták másképpen, mint Feri.

És itt kell megjegyeznünk a (talán túlságosan is) realista történet nagy döccenőjét: az alkotók engedik beszivárogni a félreérthetetlenül valóságos és aktuális világba a meseszerűséget, a bűbájt, ami ugyan okoz némi kavarodást és ezzel párhuzamosan pár kellemes percet is, a darab struktúrája mégsem kívánja meg. A Hamupipőke-történet, illetve Sissi könnyeinek szépítő hatása több alkalommal elvonja a figyelmet a cselekmény lényegi részéről, s ilyesformán indokolatlannak tűnik a csodás elemek beemelése. A darab működött volna ezek nélkül is, s azt hiszem, még jobban is. A három rosszul hígított felvonásból lehetett volna két tömény és ütős is.


A hosszúság mellett a szereplők száma is gyenge pontja az előadásnak. A karakterek jelképes mivolta letagadhatatlan tény, hol tisztán, hol ironikusan tipizáltak, mindazonáltal, amikor egyszerre vannak a színpadon, szinte összeolvadnak, és alig lehet megkülönböztetni őket. Szellemes megszólalásaik, közéleti utalásaik olyan dózisban repkednek, hogy a néző úgy kapkodja a fejét, mintha egy teniszmeccset nézne. Egyszerűen nincs idő egy-egy poén feldolgozására, hiszen azonnal robban a következő bomba; emellett a szóviccek sokszor elcsépeltek, vagy már olyannyira kiszámíthatóak, hogy fájdalmasan felszisszen az ember. Természetesen ettől még a darab elvitathatatlanul jó humorú, csupán az adagolással vannak problémák.

Az élcelődéssel és az egymásra halmozott intertextualitással – a magyar irodalom gyöngyszemeitől kezdve a Kurázsi mamáig felvonult szinte minden klasszikus – jócskán megfűszerezett operett igazi ereje a tiszta társadalomrajzban rejlik. Olyan gondolatokat fog össze, amelyek bizonyára már sokakban felmerültek, s úgy tálalja, hogy meglássuk a valóság groteszk mivoltát. Az előadás érinti a magyar-orosz barátság kérdését, a határt elzáró drótkerítés problematikáját, az üzérkedéseket, felidézi a kommunizmus világát, a pénzvilág manipulatív voltát, a propagandaharcot, és megmutatja azt is, hogy valójában mindenki elárulja a másikat (nota bene: önmagát is). Nem kevésbé fontos a beskatulyázás motívuma sem, ugyanis abban a korban élünk, ahol az egyetlen irányadó az lehet, hogy megfeleljünk a mások által ránk ragasztott címkéknek. Így a cigánynak okvetlenül muzsikusnak kell lennie, s a tánctudás szintén alapkövetelmény.

A színészi játékot górcső alá véve egyértelmű, hogy Pogány Judit és Csuja Imre vitte a prímet, alakításuk parádés és mindenféle sallangtól mentes. A maguk természetességében elevenedtek meg karaktereik, s a legjobb poénok is nekik jutottak. (Képzeljük csak el, ahogyan Pogány Judit szelfibottal berohan a színpad közepére!) Debreczeny Csaba ugyancsak ösztönös könnyedséggel öltötte magára Ördögh szerepét, azonban ez nem mondható el Kurta Nikéről, aki Berta alakját olyannyira erőltetetten nemtörődömre rajzolta, hogy már-már képtelenség volt komolyan venni. Ficza István és Vajda Milán hozta a kötelezőt, Némedi Árpádnak voltak egészen kiváló pillanatai, Für Anikót azonban szövege nem engedte igazán kibontakozni – szemmel láthatólag kevés volt neki ez a szerep. Takács Nóra Diánának nem volt könnyű dolga – ő a tehetségkutatók leáldozott csillagait szimbolizálja – az első felvonásnál még érezhettünk szerepformálásában némi bizonytalanságot, de a darab közepére sikerült megérkeznie.


Ahogyan a szövegkönyv – amelyen néhány ugrásnál látszik, hogy bár nem eléggé, de máris meg lett nyirbálva –, a rendezés sem mondható még igazán kiforrottnak, bár minden pillanatban érthető, hogy mit akar közölni velünk. Az előadás tipikus, sokszor emlegetett magyar helyszínekkel játszik, ezek megjelenítése azonban rendkívül stilizált. Az operabál forgatagát világító kockák, a Balaton-partot csupán néhány napágy és az ehetetlen hekk, Ferihegyet pedig egyetlen kijelző tábla szimbolizálja. Ez a fajta leegyszerűsítés egyedül a második felvonásban – a balatoni résznél – nem zavaró, az első és a harmadik részben azonban úgy tűnik, mintha a szinte üres térben a szereplők nem találnák helyüket – bár ezt is értelmezhetjük egyfajta jelképként. A koreográfiára és a jelmezekre viszont nem panaszkodhatunk: korhoz, műfajhoz, egyéniséghez egyaránt nagyszerűen simult.

A Köd utánam voltaképpen remek posztmodern alapanyag, s ha sikerül lemetszeni vadhajtásait, az idei évad egyik legerősebb darabja lehet, hiszen kulcsfontosságú kérdésekről beszél, mégpedig tökéletes érzéketlenséggel, amely még súlyosabbá tesz egy-egy odavetett mondatot. A közönség pedig mosolyog, szórakozik, mert mi mást is tehetne ma? Ahogyan az előadás vége is kimondja: itt kell élnünk, mégpedig a megadott szabályok szerint. Nincs mese. Ezen pedig tényleg csak nevetni lehet.


Dézsi Fruzsina
Fotók: Gordon Eszter
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése