Ezt ránk!

A Nézőművészeti Kft. minden szempontból teljesíti az EztRád ajánlójában leírtakat: valóban esztrádról van szó – vagy inkább a műfaj paródiájáról? –, ahogyan az is kétségtelen, hogy a nézőre végig ömlik a fricska, az ironikus poénáradat, a groteszk társadalomkritika. Igen, ezt ránk! Megérdemeljük.

Az előadás abban a pillanatban elkezdődik, amikor elfoglaljuk a helyünket: Kovács Krisztián a színpad közepén kamionsofőrt alakítva a lecsúszott ember primitívségének minden mélységét bemutatja. Úgy, hogy két perc után már meg is fájdul a rekeszizmunk – mert van min nevetni. A kérdés már csak az, hogy illik-e. 

Merthogy az EztRád egy cseppet sem finomkodik, és pont ez a legnagyobb érdeme: a takargató, elkendőző gesztusokat kirekesztették mind a rendezői koncepcióból, mind a színészek játékából. Nincs itt más, csak a mi szándékosan eltorzított magyar valóságunk. A legtöbbet emlegetett előítéleteink öltenek testet, és a végén már talán mi magunk sem tudjuk eldönteni, hogy a fergeteges dalszövegeken derülünk-e olyan jókat, vagy inkább saját gondolkodásunk határain.

A kemény, kritikus hangot a humor oldja, méghozzá kifogástalanul: bár rólunk van szó, egyetlen élesre hegyezett poén sem válik sértővé, pedig szó van itt mindenről: a CSOK-ról, a magyarok identitásáról, Pataky Attiláról, a korrupcióról, a női-férfi szerepekről, és persze a média manipulációjáról is. Ráadásul úgy, hogy a közönség folyamatos résztvevője, mondhatni főszereplője a darabnak. Az összekacsintások már-már olyan gyors ritmust diktálnak, hogy ha egy pillanatra nem figyelünk oda, elveszhetünk a gegek szövevényében – merthogy a szüntelen humorbombázás a fő dramaturgiai szervezőelv. Olyannyira, hogy mikor már azt hinnénk, egy kicsit kipihenhetjük magunkat, hiszen összekötő rész következik, Scherer Péter fellép a színre és a maga nemes egyszerűségével csal mosolyt az arcunkra – ő az, aki adatokkal próbál meg hitelesíteni vagy éppen görbe tükröt tartani elénk, miközben a többi szereplő bevezet minket az aktuálpolitika bugyraiba, kontúros képet adva ezzel korunk társadalmától kezdve a félrecsúszott ideológiákig.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a jelenetek nincsenek egyensúlyban egymással: egy-egy részleten – mint például a teleshopos figura színrelépésén – izzadtságszag érződik, ám a Játék határokkal című vetélkedő kitörölhetetlen emlék marad. Ritkán láthatunk színpadon ennyire erős és minden ízében eleven paródiát, pedig elemi szükséglet volna, hogy elszakadva a tévé és internet közvetítette mocsoktól, intelligens kontextusba ágyazva tudjunk neveti azokon a már-már a maga teljességében abszurd dolgokon, amelyek körülvesznek bennünket – elvégre a humor a túlélés egyetlen eszköze.


Igen, a túlélésé, mert ahogyan a díszlet óriási sakktáblája is ábrázolja, az életünkbe kiirthatatlanul beleszövődtek a játszmák, és szinte már ellen sem állunk: elfogadjuk, amit a média és a politika sulykol, és eszünkbe sem jut felszólalni a közszolgálat egyre korcsosuló volta ellen. Pedig már az rengeteget elmond, hogy az a nap fénypontja, amikor a kanapéra ledőlve nézhetjük a legújabb, mindenféle emberséget nélkülöző valóságshow-t. Ám, nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen annyi hazugság és mesterkéltség vesz körül minket, hogy a tévé közvetítette hírek és értékek már-már valóságosnak tűnhetnek – és talán ez az igazi, ki nem mondott tragédiája az egész előadásnak. 

Az EztRád-ban a szerepek – csakúgy, mint az életben – folyamatosan váltakoznak. Katona László az egyik percben még jódlizik, a következőben már a magyar bajuszverseny győztese, vagy éppen egy kocsmában ingadozik két nő között. Kovács Krisztián és Molnár Gusztáv alakítására ugyancsak nem lehet panasz, szinte páratlan természetességgel képesek lavírozni a figurák között. Parti Nórának azonban nem adatott meg ez a változatosság. Bár karakterei a társadalmi hierarchiában igen eltérő pozíciót foglalnak el, egy közös mégiscsak van bennük: a végtelen ostobaság. Az a fajta, amelyik nem tudatosul, amelyik mindent humorosnak talál és képtelen felismerni önnön szűklátókörűségét.


A legvirtuózabb szerepváltások egyértelműen Mucsi Zoltánhoz kötődnek, aki ugyanúgy hiteles tud lenni elveszett cigány kisfiúként, mint túlhájpolt showmanként. A darab csúcspontja is kétségtelenül az övé, amikor is egy nagypapa bőrébe bújik, aki két és fél éves kislánynak adja ki magát, csupán azért, hogy családja CSOK-ot igényelhessen. A színészi, a rendezői és az írói zsenialitás itt érik össze igazán, innentől kezdve pedig bármi is történik, már úgy megyünk ki a színházból, hogy tudjuk: az előadást még sokáig emlegetni fogjuk.

Az egyetlen, amit az EztRád alkotóinak szemére lehetne venni, az az egyoldalúság. A sztereotípiák ugyanis peregnek egymás után, ám a történet egyiket sem vonja kétségbe, így fel sem merül, hogy van egy olyan értelmiségi réteg, amely elhatárolódik mindettől, amely átlát mindazon a szörnyűségen, amelyet a nyakába akarnak önteni. Ám, meglehet, hogy ez is egy rendezői csavar: mi, nézők ellenpontozzuk a színpadon elénk táruló világot – azaz, mi magunk vagyunk az egyetlen mentőöv ebben az értelmet vesztett miliőben.

Dézsi Fruzsina
Fotók: Puskel Zsolt
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése