Grand Hotel - ahol a humor végtelen természetességgel áramlik

Számtalanszor hangoztatjuk, hogy a könyv mindig jobb, mint a film, vagy bármiféle feldolgozás. Ez persze az esetek nagy részében igaz is, de a Jókai Színház ezúttal rafináltan kikerülte még azt is, hogy egyáltalán felmerüljön az összehasonlítgatás.

Az első néhány perc után ugyanis teljesen belefeledkezünk a darabba, és eszünk ágában sincs párhuzamokat vonni Rejtő Jenő klasszikusával. Az adaptáció természetesen megtartja a cselekmény leglényegesebb elemeit: halálraítélt bubópestises, elkerülhetetlen vesztegzár, olykor inkompetensnek tűnő nyomozó, aki a történet végén csillantja meg zsenijét, és persze a kultikus figurává avanzsált lámpaernyős idegen sem maradhatott ki. Maud kisasszony Lénivé (Gubik Petra) kereszteltette magát, levetkőzte a hidegvérűség álarcát, és teljes egészében átadta magát a szerelemnek; több szereplő betegszabadságot vett ki a musical idejére, de érkeztek új, színes karakterek is, mint például Ursina Petrovna, a spirituális vénlány (Komáromi Anett).

Már önmagában Rejtő Jenő neve garancia a sikerre, de mit tehet egy színház, ha hangyányit sem akar kockáztatni? Nos, előkapja Hamvai Kornélt, Varró Dánielt és Szente Vajkot, akik őrületes dinamikájú darabot hoztak létre mind szöveg-, mind látványszinten. Egy pillanatra sincs leállás, a kegyetlen alkotók nem hagyják levegőhöz jutni a közönséget: humorbombák végtelenített sorozata robbantja fel a nézőteret. Pedig az alapszituáció mondhatni nélkülöz mindenféle komikumot: Decker tanár úr (Gulyás Attila) bubópestisben haldoklik, az egészségügyi tanácsos ennek következtében vesztegzárat rendel el, hiszen ki tudja, kit támadott még meg a gyógyíthatatlan kór? Ha a pestis nem is, a felszabadulás mámora átterjedt mindenkire, elvégre, addig kell élvezni az életet, amíg a gennyes csomók meg nem jelennek.


Nem mintha a pestis lenne az egyetlen probléma Jáva szigetén. A Grand Hotelben ugyanis mindenki lop, csal, hazudik, és előszeretettel öltözik szerzetesnek, hogy leplezze saját magát. A végzet asszonya szerepében tetszelgő Odett Defleur (Szorcsik Viktória) a hősszerelmes pincérrel (Csomós Lajos) karöltve meglopja Umberto Complimentit, a hobbiszinten sikkasztó szállodaigazgatót (Tomanek Gábor); a megfizethetetlen füzetnek, amely a banánoxid képteltét tartalmazza, folytonosan lába kél (mintha kleptomániások gyülekezetével lenne dolgunk), s a tarka fejetlenség kellős közepébe még egy rejtélyes gyilkosság is befurakodik. S mindeközben a vendégek egyre a szerelmet keresik, mintha az lenne az egyetlen lehetséges menekülési útvonal.

Az előadás olyannyira színes és mozgalmas, hogy néha-néha el is veszünk a forgatagában, s mintha időnként a szereplők kezéből is kicsúszna az irányítás. Tény, hogy az össze nem függőnek tűnő cselekményszálakat kissé nehéz követi, annyi különféle inger éri egyszerre a nézőt, de az időnként beékelt tömör, humoros összegzések kiválóan megoldják ezt a problémát. Az Elder felügyelőt alakító Tege Antal mint belső karmester vezényeli le a darabot, bogozza az alaposan összekuszálódott szálakat – mesteri munka. Ugyancsak profizmusáról tesz tanúbizonyságot a Vangold bőrébe bújó Mészáros Mihály, akinek játéka a darab utolsó percéig fesztelen marad, akár ontja magából a poénokat, akár egy hullát próbál elrejteni. Gubik Petra és Vadász Gábor párosa is nyerőnek bizonyult, kettősük szépen simult a musical vonalvezetésébe. Ugyan Gulyás Attila csak igen rövid ideig veheti birtokba a színpadot, nem szabad elfeledkeznünk róla, hiszen kissé tébolyult ártatlanságában és bűnösségében egyaránt zseniálisat alakít. A nagybetűs Nőt játszó Szorcsik Viktória rutinból oldotta meg szerepét, és ez olykor nyilvánvalóan kitűnt, de megbocsátjuk neki, ugyanis Csomós Lajossal karöltve mindig nyújt valami kedvesen megmosolyogtatót. Emellett fontos megemlíteni a hihetetlen energiával dolgozó tánckart is, amely szinte szünet nélkül kíséri végig a darabot.


Mira János remek díszlete számtalan lehetőséget kínál. Az alsó és felső szintre osztott színpad nemcsak látványos, hanem térbővítő funkciója is van, így a zenekar nem szorul az árokba: végig a közönség előtt játszik Gulyás Levente vezetésével, ez pedig igazán különleges hangulati töltetet ad az előadásnak. Az alsóbb térben a forgószínpad kerül középpontba, mely a legváltozatosabb helyszíneket tudja megidézni, minden szobának saját személyisége van, ahogyan a Papp Janó által tervezett jelmezeknek is.

Szente Vajk rendezése minden szempontból kiforrott. Az először lényegtelennek tűnő elemek is megkapják végül jelentőségüket, a humor teljes természetességgel folyik a darab véráramában, erőlködött viccelődésnek nyoma sincs, a színészek pedig a zenével együtt lélegeztek. A könnyedség azonban nem egyenlő a mondanivalótlansággal, az előadás orrunk alá dörgöli gyengeségeinket, mégpedig a kollektív gyengeséget, nem pedig az egyes szereplők személyiségben megjelenő kisstílűségeket. Tudniillik, az emberek teketória nélkül elsiklanak az örömhírek felett, csupán azt hallják meg, ami pánikot kelthet, csak azt teszik, amire szigorúan megkérték őket, hogy a világért se. Emellett a musicaljátszás paródiája is feltűnik – bár a kiszólások a vége felé haladva már-már zavaróak lehetnek –, a „Tyű…ó…ch…há’’…!!!” kórus lelkesen hangzik fel újra és újra, túlhangsúlyozva a színpadi szörnyülködést. A közönség tehát öniróniával fűszerezett társadalomkritikát, a társulat pedig magától értetődően dörgő vastapsot kap. Mindkét fél igazán elégedett lehet.

Dézsi Fruzsina 
Fotók: Jókai Színház
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése