Hamlet, a mókamester

Móka és hangos kacagás a Pinceszínházban – avagy Hamlet Horgas Ádám rendezésében. A klasszikus drámaiság helyett a komikumra helyeződik a hangsúly, az előadás bravúrja pedig, hogy négy színész (Jaskó Bálint, Juhász Réka, Szirtes Balázs, Gerner Csaba) játszik minden szerepet. Ez a megoldás nemcsak a technikai megvalósításról szól, hanem a színészi teljesítményről is, ami egy percre sem bicsaklik meg, és már az első pillanatban magával ragadja a nézőt.

Shakespeare talán legismertebb drámája a Hamlet, melyről az átlagembernek a komorság, halál, a „lennivagynemlenni”, és persze a koponyákkal való beszélgetés jut eszébe. Erre az általános képre cáfol rá a Pinceszínház előadása, amelyben inkább a humoré a főszerep. 
Az előadás a legnagyobb, Shakespeare által több drámában is felhasznált csavaron, a „színház a színházban”-on fordít még egyet. Amit mi, nézők végignézünk, az a Fortinbras uraságnak egy kis kompánia által előadott színjáték, azaz Hamlet története. Ezért kénytelenek négyen megoldani a darab színrevitelét – társulatuk megfogyatkozott. Mi nézők pedig azonosulunk Fortinbrassal, és az udvarával, hiszen a kis trupp őket nevezi meg közönségükként. Ez a keret végigvonul az előadáson, alkalmanként finoman emlékeztetve minket önmagára, de sosem túl szájbarágósan.


A színészi játékot a letisztultság és a természetes hang jellemzi – értem ez alatt a pózoktól, teátrális szavalástól mentes játékot. A kellékek, a realista díszlet hiánya egyfajta absztraháltságot igényelt, amire a legjobb példa a kard lejelzése. Finoman gúnyos ellentéte ennek az egyik sírásó vizelése – hasonlóan egyetlen ujj az eszköz, csak más hanghatásokkal. 

Egyetlen kifogásom lehet csupán a darabbal szemben, ez pedig a humor és a dráma egyensúlyát illeti, karöltve a karakterek fejlődési ívével. Habár a komoly pillanatok megülnek és igen hatásosak, csak olykor-olykor érezzük, hogy egymásból következnek. Gertrud királyné megtörése és fiához való közeledése nem elég egyértelmű, nem elég következetes. Ugyanígy, Hamlet szinte végig az elkeseredettség és kétségbeesés ugyanazon szintjén ragad, Rosencrantz és Guildenstren halálra ítélése is inkább Horatius reakciója által nyer súlyt. Mindezek ellenére az előadásnak olyan erős a sodra, hogy talán csak pár másodpercig akadhat fent ezeken a néző. 


A négyfős társulaton belül a szerepváltások rendkívül következetesek. Jaskó Bálint végig és egyedül Hamletet alakítja (vagy ha pontosak akarunk lenni a Hamletet játszó színészt), Juhász Réka Opheliát, Gertrud királynét és Laertest, utóbbi kettőt osztozkodva. Gertrude szerepét Szirtes Balázs vette át tőle az előadás második felében, míg Laertést korábban Gerner Csaba alakította, Claudius karaktere mellett. A váltások észlelését nagyban segítették a jól megválasztott rekvizitumok, például Ophelia virágkoszorúja, vagy Polonius szakálla. Bujdosó Nóra jelmezei ugyancsak támogatták mindezek érvényesülését: az egyszerű, szürke ruha rendkívül érzékletesen mutatott rá a szembenálló felekre a francia kártyákról ismert kőrrel és pikkel. A kőr a mindenkori király, és a köré csoportosulók jele, a pikk pedig Hamleté, az ellenállóé, és barátaié. A kártyalapok használata végigkísérte az előadást, és nem csak a jelmezeken, de a vetítésekben is.

A díszletet, melyet Horgas Péter tervezett, mindössze egy fehér, négy ajtó-szerű nyílással rendelkező szerkezet adta, ennek a felületére vetítettek. Négy ajtó-szerű nyílás – ez talán a legpontosabb definíció, mert csak a két szélső tud klasszikus értelemben vett ajtóként funkcionálni, a középső kettő egy vízszintes tengely mentén forog. Mindegyik ajtó hátsó oldalára hatalmas tükröket helyeztek, ezek egyrészt rájátszottak a fényjátékokra, másrészt a színészek eltorzuló alakja reflektált a darab kifordult világára. Az egész szerkezet egy újabb olyan bravúrja az előadásnak, mely nem csak a megvalósításával, a jelenlétével hat a nézőre, hanem az aktív és sokoldalú kihasználásával. Remek példa erre Ophelia vízbefulladásának jelenete, amelyet követően Hamlet ugyanazt az ajtót használja csónakként, amin Ophelia szó szerint átsiklott a halálba. 


A hangulatra és a színészi játékára nem lehet panasz, és nem csupán Shakespeare zseniális drámai érzékei miatt, hiszen az alkotók el mertek szakadni minden szokványos megoldástól, és egy progresszív, minden ízében kiemelkedő előadást hoztak létre. A legjobb érzés pedig talán az volt, hogy végre jogosan tapsolhattam együtt a közönséggel, nem csupán illendőségből.

Szirt Hetti Jolán
Fotók: btf.hu
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése