Hisako Kawamura és a Nemzeti Filharmonikusok

2016. január 29., MÜPA

Program:
Rachmaninov: III. zongoraverseny (d-moll)
Beethoven: II. szimfónia (d-dúr)

Karmester:
Kocsis Zoltán

Zongora:
Hisako Kawamura

A világ legnehezebb zongoraversenye és visszatekintés a Tavaszi fesztiválra


Rachmaninov III. zongoraversenyét (vagy zenészberkekben a "Rach 3"-mat) tartják a világ legnehezebben játszható zongoraversenyének. Ebben maradéktalanul egyet kell értenem. Ha az ember nem virtuóz zongorista, Vladimir Horowitz (A csokornyakkendős legenda, akit a Rach 3 mesterének tartanak, és aki közel a 80-hoz egyik utolsó koncertjén is eljátszotta ezt a darabot!), vagy nem maga Rachmaninov, képtelenség a darabot játszani. Miért? 

Vladimir Horowitz

Ennél a darabnál felejtsük el a klasszikusnak vett zongoraverseny felállást, azaz x rész zenekar, ahhoz arányítva x rész zongoraszóló és a kadenciák. A Rach 3-ban a zongora együtt lélegzik a zenekarral. Hogy könnyebb legyen elképzelni a darab jellegét, vegyünk egy egy irányba haladó csoportot (ez a zenekar), amiben van egy figura, aki, igaz tartja a lépést a többiekkel, de néha ki-kilép és elkalandozik kicsit más irányba(ez a zongora).

Tehát a darab nehézsége – a rettentő technikás zongora szólam mellett – a zenekarral való együttjátszásban rejlik. Általában emiatt hallhatjuk olyan ritkán hangversenyteremben ezt a remekművet. Én legutóbb tavaly hallottam élőben a Tavaszi fesztiválon Gyenyisz Macujevvel a zongoránál, szintén Kocsis Zoltán vezényletével. Fantasztikus előadás volt, őrjöngő tapssal a darab végén. (Itt rendelkezek egy kis előnnyel a zenekart és a darabot illetően, mivel már hallottam velük. Ez a tapasztalat tegnap este kifejezetten jó összehasonlítási alapnak bizonyult.)

Gyenyisz Macujev

Rach 3


Az első tétel kezdetének zenekari része egy kicsit különös volt. Nem éreztem elég határozottnak, érdekesen jött ki az a finom crescendo is. A zenekar néhány felvezető taktusa után pedig kezdődött a darab ördögi része: a zongoraszóló, aminek a belépését elég halknak és határozatlannak éreztem. Itt néhol el is nyomták egymást a zenekarral. Az első együttjátszás éppen ezért nekem kissé egyenletlen volt. 

Igen, rémes kezdésnek tűnik, de koránt sem volt ilyen "rettenetes". Ezeket a hibákat a tétel második harmadára korrigálták. A zongorista és a zenekar megtalálta egymással a közös hangot. A főtéma visszatérésénél már egy határozott zongoraszólamot hallhattunk egy nagyon szép futammal és egy kellemesen erős zenekari fortéval, ami számomra kifejezetten jól hangzott vészjóslóságával. A tétel utolsó harmadát a nyugalom uralta, amit jól vezetett le az első kadencia.

A második tétel, nevéhez híven (intermezzo) kezdődött. Nagy ívű vonós és fúvós szólamok. Olyan volt, mintha csak egy opera közjátékát hallgattam volna. Erre rátett Kawamura érzelemgazdag zongorajátéka. Élvezet volt hallgatni. A tétel vége felkeltette az ember érdeklődését. Már-már vártam a harmadik attaca robbanásszerű kezdetét, ami nagyon jól eltalálva lépett be. Energikus, technikailag pontos és határozott zongoraszólót hallhattunk kitűnő összhanggal. A tétel utolsó harmadát, a finálét szépen előkészítve hallhattuk fortissimoig növelt feszültséggel. A darab – aminek végére a zongorista és a zenekar szépen összhangba került – nagyon szépen záródott, amint azt a szinte az utolsó hangok után bekövetkező hatalmas tapsvihar is jelezte.

A darab után egy ráadást is kaptunk: Chopin egyik noktürnjét (Op.9).

A zongoraversenyhez kapcsolódóan néhány érdekesség:

A darabot Rachmaninov első amerikai hangversenykörútjára komponálta 1909-ben. Bemutatója 1909. november 28-án volt, majd 1910-ben New York-ban ismét játszotta a darabot, Gustav Mahler vezényletével. És íme egy kis ínyencség: a szerző saját zongoraversenyét adja elő az Ormándy Jenő által dirigált philadelphiai zenekarral 1939-ben.


Beethoven, de előtte egy kis meglepetés...


A szünet után valami sántított nekem a színpadon: mit keres a karmesteri pulpitus mögött egy emelvény rajta egy székkel? 

Ez azonnal kiderült, amint Kocsis Zoltán mikrofonnal a kezében színpadra lépett és felkonferált egy idén a Zeneakadémián diplomázó Perényi-növendék csellista hölgyet, aki egy kortárs olasz zeneszerző szóló gordonkára írt darabját adta elő. A kortárs zenét nem igazán tartom asztalomnak, és nem is kedvelem túlságosan, de a darab kellemes csalódás volt. Érdekes, kissé keleties hangzás, néhol népies beütéssel és a kortárs művekre jellemző elemekkel vegyítve. Egy kis meglepetés Beethoven elé...

Miután kivitték a színpadról az emelvényt, végre elkezdődött Beethoven II. szimfóniája. Az egész darabot a korrekt előadásmód jellemezte. Levezetésnek pont jó volt. Az első tételt megfelelően hangsúlyozták, a Beethovenre jellemző visszatérő motívumok is szépen, néhol kiszámíthatóan jöttek ki. A hangerő itt egy kicsit sok volt, de ezt rendbe szedték, igaz a darab folyamán néha picit beerősítettek, majd visszahalkultak. (Pont ahogyan a húgom játszik a hifi hangerő szabályzójával...)

A második tétel (larghetto) nekem tempóban kicsit hullámzó volt, az összhatást sem nevezném igazán "Beethovenes"-nek. A harmadik tétel (ami a zenetörténet első igazi scherzo-ja) kicsit eltúlzottan hatott, mintha a scherzo jellegét parodizálta volna a zenekar. Túlnyújtott rézfúvósok és furcsán alakult crescendok. Az utolsó tétel indítása elég gyors volt, de utána szépen lecsillapodott, de ez sem volt igazán Beethoven. Ugyanakkor szimfónia szépen emelkedő, jól előkészített, végre valahára Beethovenes fináléval záródott.

A szimfónia összhatása nekem kicsit száraz volt, de pozitívum, hogy a zenekar szépen tartotta az ütemet, még ha a tempók néha ingadoztak is. (Kocsis úgy vezényelte a darabot, mint egy közlekedési rendőr, kissé szögletesen és nem túl kifejezően /ez csak saját észrevétel, minden karmester más, és mindenki maga dönti el, hogy melyik karmester vezénylési stílusát tartja szimpatikusnak/.)

Összegezve


Egy kellemes esti program volt egy jó zongoraversennyel és levezetésnek egy korrekt szimfóniával. Technikában kitűnő zongoraszólót hallhattunk megfelelő zenekari kísérettel. Az egész hangversenyt kissé hullámzónak tartottam, néhol kiemelkedően előadott, interpretált részekkel.

Békési Botond
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése