Hol az igazság?

Amikor említésre kerül a reneszánsz, rögtön olyan fogalmakat von maga után, mint a természet és az ember harmóniája, az önmagát kibontakoztató személyiség, és a kíváncsi, pallérozott elméjű, humanista tudós. Ha pedig mindezt Magyarországra vonatkoztatjuk, azonnal Mátyás király és Janus Pannonius neve jut eszünkbe, s könnyedén hihetjük, hogy hazánk ekkor élte egyik kulturális fénykorát. De igaz lehet-e ez? Lehet, hogy az idealizálással csupán a felszínt kapargatjuk? Megannyi kérdés, amely felmerülhet bennünk ugyanúgy, ahogyan Zalán Tiborban is, a Midőn halni készült szerzőjében.

Már első osztályos gimnazistaként belénk nevelték, hogy Mátyás király uralkodása révén Itália után Magyarországon honosodott meg elsőként a humanizmus eszmerendszere és a reneszánsz világlátása. Ezt az állítást aligha lehet megvétózni, ha az irodalom- és történelemkönyvben olyan neveket hoznak fel érvként, mint Antonio Bonfini vagy Galeotto Marzio, hiszen mindkét olasz humanista hosszabb ideig tartózkodott a királyi udvarban. Természetesen a Bibliotheca Corvinianaról, a méltán híres udvari könyvtárról sem feledkezhetünk meg: 2500 kötetével csupán a vatikáni gyűjtemény vetekedhetett. Úgy tűnik, minden adott, hogy egy sokoldalúan képzett, művelt ember megtalálja a helyét az országban. Miért hát az elégedetlenkedő szavak? Miért az árulás? Miért a támogató megtagadása?


Janus Pannonius válaszait Zalán Tibor úgy villantja elénk, hogy nem ítélkezik. Nem foglal állást az egymásnak feszülő felek mellett, csupán megmutatja a cselekedetek mozgatórugóit. Ez a különös objektivitásba csomagolt szubjektivitás adja meg a darab igazi erejét, s a lehetőségét is annak, hogy mindenféle színpadi nyomás nélkül aktuálisnak érezhessük az értelmiségi férfi kálváriáját.

Maga az előadás a poeta doctus utolsó óráit eleveníti meg, életének minden fontosabb állomását felvonultatja akár vízió-, akár szövegszinten. Legyengült teste, lázas elméje látomásokat szül, amelyeken keresztül önmaga is ráeszmél gyengeségeire, tévelygéseire, vagy éppen még élesebben kirajzolódni látja szellemi fölényét.

A darab a költő Mátyás királlyal való kapcsolatát helyezi középpontba, de az ifjúkor romlottsága újra és újra felüti a fejét, mint egy kikerülhetetlen gócpont, jelezve, hogy az itáliai időszak tüzetesebb megvizsgálása nélkül Janus életműve és gondolkodásmódja a maga teljességében egyszerűen értelmezhetetlen. Ennek nyomatékod adva, Zalán Tibor nem a nagy versek sorait adja a lírikus szájába – azokra mindössze néhány elszórt, de annál lényegesebb utalást találunk –, hanem a fiatalkori, vágánsköltészettel erőteljes viszonyt ápoló epigrammáit, melyek ironikus, gunyoros hangneme, vagy éppen sikamlós erotikával fűszerezett sorai nagyszerűen ellenpontozzák a püspöki címmel járó, szinte isteni méltóságot. Szellemességével a művelt ember fölényét hirdeti az elmaradottsággal, a tudatlansággal szemben, s ezen a ponton kapcsolódik be ismét Mátyás.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a magyarok egyik legismertebb királya műveletlen lett volna, vagy éppen erkölcsi kicsinysége ne ismert volna határokat. Nem, ezt Janus Pannonius sem mondja a darabban, egyszerűen éles határt von kettejük közé azzal, hogy kijelöli: Mátyás nem lehet ember, ha király akar lenni. A költő a nemesek iránti hálátlansággal, érzéketlenséggel, kihasználással vádolja az uralkodót, s miközben tökéletesen megkomponált védőbeszédet mond magának, önnön víziója zúzza szét érveit. Halljuk ugyanis mindkét fél szavait, s a bírák mi magunk vagyunk: nem kapunk kollektív igazságtételt, nekünk kell ítéletet hozni.


Miközben az első olyan költőnk, akit európai kortársai is elismertek, haláltusájában önmagán is nevet, mindvégig ott lebeg körülötte az elszigeteltség tapasztalata, a feloldhatatlan idegenségérzet. Nincs otthon sem Itáliában, a bőség országában, sem Magyarországon, a hűvös, pannon vidéken. Ez a szellemi kirekesztettség, az értő közönség nemléte az, amely minden szavába és cselekedetébe beleivódik, s ehhez hozzájárul még önnön értékének tudata, a büszkeség, amelyet írásai csepegtettek belé: őszintén vallja, hogy irodalmi munkásságával szülőföldjének szerez nagy nevet. Ugyan gőgje a darab végére megbánássá hígul, de fő elveit sosem adja fel. Félő, hogy éppen ezért nem találhat nyugalomra, de az utolsó lázálma során felfedezi édesanyját a cselédnőben, így belekapaszkodhat a megbékélés ígéretébe.

Bartus Gyula végig hitelesen alakítja a kettősségekben létező és felőrlődő költőt. Színészi játéka a szerepváltások során vált igazán izgalmassá, hibátlanul jelenítette meg a történelem különböző értékrendszerű és világszemléletű alakjait. Komlósi Kata a cselédlány figurájában otthonosan mozgott, bár a darab keretei miatt nem tudott igazán kibontakoztatni.

A minimális díszlet és az egyszerű jelmezek megteremtették a haláltusához pontosan illeszkedő miliőt, a fényjátékok pedig mindig akkor törték meg a darab jóleső monotonitását, amikor szükséges volt.


A rendezésnél olykor felfedezhettünk némi következetlenséget, ez a hangeffektek terén volt leginkább érzékelhető. Egy-egy szerepváltásnál néha hallhattunk zenei jelzést, máskor pedig ez elmarad. Meglehet, Merő Béla így próbálta meg elkülöníteni egymástól a szerelmi és a közéleti karaktereket, ugyanakkor azok a váltások, amelyeket nem kísértek különböző hanghatások, sokkal erőteljesebbek és bravúrosabbak voltak. Az előadás a cselédlány monológjával ér véget, amelynek ugyan lélektanilag helye lehet, hangulati és tartalmi szempontból azonban nem ad hozzá semmit a történethez – valószínűleg szerencsésebb lett volna Janus Pannonius halálakor befejezni a darabot.

Zalán Tibor története a Jókai Színház előadásában egyszerre vetíti elénk a költőt, az államférfit, és ami talán a legfontosabb, az embert, miközben nyilvánvalóvá teszi az igazság kétoldalúságát. Elvégre semmi sem fekete vagy fehér. A kérdéseinkre nincsenek hát általánosan érvényes válaszok. De talán nem is szükséges, hogy legyenek.

Dézsi Fruzsina
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése