Kínai önkény a Radnóti Színház színpadán

Turandot története elsőként egy 17. századi perzsa elbeszéléskötetben bukkant fel, egészen pontosan az Ezeregynap meséi között, ám magyar nyelven csupán 1833-ban jelent meg. Mégsem ebben a fordításban ismerjük legtöbben, hanem a Gozzi darabja alapján készült Puccni-operából, most pedig a mű egészen új jelentésrétegeit tárja fel a Radnóti Színház előadása: a Turandot huszadik századi diktatúraként elevenedik meg. 

A remek hangulatú nyílt próbán rögtön a cselekmény közepébe cseppentünk: a férfiak birtoklási vágyától rettegő Turandot (Petrik Andrea) új kérőt tesz próbára, és önhitten véli, hogy játéka ismét tragédiába fullad, ugyanis sikerült kieszközölnie nem kevésbé arrogáns apjánál, hogy kezét csak az kapja meg, aki képes három kérdésére helyesen megfelelni. Ám az sem távozhat szabadon, akinek nem sikerül megfejtenie a rejtvényeket, hiszen életével fizet elhibázott válaszaiért. A legújabb kérő (Szatory Dávid) eszét és lelkierejét azonban megacélozza a – vélt vagy valós – szerelem, így mindhárom kérdésre hibátlan választ ad. A függés gondolatától szinte megtébolyodó Turandot könyörög apjának, hogy ne adja feleségül őt az ifjúhoz, aki látva a heves ellenkezést, felajánlja, hogyha reggelig megfejtik a nevét, akkor hóhér elé áll, akárcsak a többi kérő. Már ez az egyetlen jelenet tisztán és pontosan rámutatott mindarra, amely nemcsak az ötvenes években, hanem születlenül, ma is jelen van a világban: a személyi kultusz tudatmódosító erejére, az önkényesség könyörtelenségére, és diktatúra kiszámíthatatlanságára. Ez is bizonyítja, hogy a Turandot az évszázadok alatt mit sem veszített aktualitásából, csupán megfelelő tolmácsra kellett találnia ahhoz, hogy élni tudjon.


A történet próbán felvillantott képei érzékletesen váltogatják a fabulaszerű és a nyersen realisztikus elemeket, gyakran azt érezhetjük, hogy egy furcsa mesébe csöppentünk, máskor azonban ott találjuk magunkat hétköznapi valóságunkban, körülöttünk pedig harapni lehet a csöndet. Ebben rejlik a darab igazi ereje: úgy játszik a néző érzelmeivel, hogy az az igazság körvonalait fedezhesse fel a legelrajzoltabb szituációkban is, miközben képes mosolyogni saját magán.

A szürreális, olykor groteszk darab díszletelemei ugyan még nem készültek el teljes mértékig, a jelzésszerű tárgyak és maga a tér már a legelső percben megteremtette a nyomasztó hangulatot, amelyet aztán kiválóan ellenpontoznak a commedia dell’arte-ot idéző jelenetsorok. A szereplők csőszerű bunkerben mozognak, jelmezeik letisztultak, tekintélyt parancsolóak, vagy éppen védtelenséget sugárzóak. Kalaf bezártságának megjelentése különösen ötletes: egy üvegkalitkában kell töltenie az éjszakát, a bent történteket pedig valóban úgy hallhatjuk majd, mintha egy fal választana el minket a szereplőktől.


Azt gondolnánk, hogy a feszültséggel teli párbeszédek adják a darab igazi nehézségét, ám a rendező, Juronics Tamás megvallotta, hogy a már említett commedia dell’ arte figuráit megformálóknak bizonyos esetekben sokkal bonyolultabb dolguk van, mint az agresszorokat megtestesítő színészeknek – elvégre jól nevettetni a lehető legnagyobb kihívás. Már csak azért is, mert a 18. században érvényes bohóctréfák ma már nem hatnak elevenen, ebből kifolyólag nem kis fejtörést okozhat az, hogyan ültessék át úgy az ellaposodott humort, hogy a történetbe is tökéletesen illeszkedjen, és elevenen is hasson. A próbát elnézve aggodalomra semmi okunk, ugyanis mind a színészek, mind a rendező tele van ötletekkel. Improvizációban a már-már akrobatikus mozdulatsorokat véghezvivő Pál András és az ehhez kiválóan asszisztáló Szatory Dávid jár elöl. A két színművész szerencsénkre egyáltalán nem ijed meg némi nyílt bolondozástól, pláne akkor, ha a közönség szűnni nem akaró nevetéssel biztatja őket.


Juronics Tamás szinte táncszerűen koreografálja meg az egyes részeket, hiszen A csodálatos mandarin teljes hosszában elhangzik az előadás során. Bartók mesterművének kettős funkciója van: egyrészről megteremti a zilált feszültséget, ezzel kiválóan idomul a jelenetek hirtelen hangulatváltásaihoz, ritmust ad minden egyes rezdülésnek, másrészről pedig aláhúzza a történet helyszínét, Kínát. Ebből is nagyszerűen kitűnik, hogy Juronics Tamás egy komplex, jól átgondolt rendező koncepcióval dolgozik, és a részletek, amelyeket a nyílt próbán láthatott a közönség, egyértelműen alátámasztják ezt.

A történet végét természetesen nem ismerhettük meg, de vélhetőleg sokkal árnyaltabb és összetettebb lezárást kapunk, mint ahogyan azt Gozzi megírta, az erősen megrajzolt világképből ugyanis nem következik az, hogy Turandot mintegy varázsütésre szófogadó felséggé vedlik. Az, hogy mi is lesz Kalaf, a hercegi kérő, és a kínai császár lányának sorsa, kiderül március 13-án, amikor is sor kerül a Térey János fordította darab magyarországi ősbemutatójára.


Fotók: Jókúti György
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése