Kinek volt így jó?

Ha az Újszínház társulatának legkiválóbb művészei egyesülnek egy temperamentumosnak kikiáltott, néhol vaskos olasz komédiában, mely Pozsgai Zsolt gyakorlott rendezői keze alatt formálódik színpadi előadássá, akkor minden adott egy parádés, remek hangulatú estéhez. Vagy mégsem?

A Mert a mamának így jó kétségkívül a kereskedelmi színházi kategóriába tartozik, ennek révén pedig nem várhattuk, hogy túlzottan szofisztikált gondolatsort tartalmazzon, de ez a típusú színjátszás még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy nagyszerűen szórakozzon a néző. A Pianosa-dráma dramaturgiai hibái jelentősen csökkentették a lehetőségeket, ahogyan a középpontos díszlet és a viszonylag szűk játéktér is, ám Pozsgai Zsolt még a kevés pozitív adottsággal sem tudott igazán mit kezdeni. A rendezés kiérleletlenségéből fakadhatott a céltalanság is: nem derült ki, hogy mit akar ez a darab mondani, vagy, hogy egyáltalán komolyan veszi-e önmagát, hiszen még nevettetni sem volt képes igazán.

Adódik is a kérdés: hogyan lehet egy komédia heveny humortól mentes? Úgy, hogy az írója klisét klisére halmoz. Mindenki hazudik – ez az egyetlen mondat magában foglalja az egész cselekményt. Kicsit bővebben: aki csélcsap, az valójában a tisztesség mintaképe, aki a sztárügyvédet játssza, az valójában egy városi postás, a szűzlány tízgyermekes anya, a halott élő, a baltás gyilkos jámbor, megtért öregúr, de ennyi még nem elég, hiszen a teljes zűrhöz az is feltétlenül szükséges, hogy a cselédlány hermafrodita legyen. S mindez miért derül ki? Mert beállít egy vadidegen férfi, aki semmi érdemlegeset nem tesz hozzá a cselekmény lefolyásához.


Azt, hogy a Mert a mamának így jó tulajdonképpen csupa sablonkaraktert vonultat fel, talán még meg is bocsátja az ember, végtére a mindenki által jól ismert jellemtípusok tökéletesen alkalmasak arra, hogy egy könnyed estét kitöltsenek. Azonban a felett, hogy a szereplők jó részének minden lépése teljes mértékig kiszámítható, már nehezebb szemet hunyni – arról nem is beszélve, hogy néhányuk abszolút feleslegesen került bele a darab szövevényébe. Már maga Monte Cristo jelenlétének indokoltsága is erősen megkérdőjelezhető, ugyanis szerepe néhány semmire sem kifutó, unalomba fulladó nagymonológra korlátozódik; a néző pedig két és fél órán keresztül nem kap választ arra, hogy a Giannutri család miért engedi, hogy egy ágrólszakadt idegen végigegye az étlapot, majd kijelentse: ő bizony itt is alszik, méghozzá a mamával egy ágyban.

A gördülékenységet tovább nehezítette a szereplők sorozatos, egymást követő vallomása, ugyanis ahelyett, hogy finoman csepegtetve az információmorzsákat, eljátszották volna mondandójukat, inkább mesedélutánt rendeztek, és előadták hazugságaikat – ezek pedig éppolyan kiszámíthatóak voltak, mint az egymást leütni kívánó poénok sorozata. Az egész darab helyzetkomikumra épült, nem egy gondosan megkomponált történeti ívre, ezért gyakorta önellentmondásba torkolltak a különböző jelenetek. Mindezek ellenére talán megmenthető lett volna a helyzet, ha a szövegkönyvvel foglalkozik valaki, és meghúzza ott, ahol kell, vagy éppen átformálja kissé, hogy értelmet nyerjenek a mondatok.


A közönséges jelmezt viselő színészek közül Bánsági Ildikó volt, aki valamelyest megsegítette az előadást. Karaktere következetesen beszélt és cselekedett, egyszerre volt domináns és esendő – egyszóval: emberi. A halálból visszatérő ugribugri Salvatore (Varga Ádám) ugyancsak üde színfoltja az előadásnak, ahogyan a Giacomót alakító Lux Ádám is. A férfi főszereplővé avanzsált Dörner Györgyöt brutálisan nyomuló figurának álmodta meg a rendező, de a színész bántó harsánysággal oldotta meg a feladatot. Ugyanezt a hibát követte el Vass György is, aki az első felvonás lázadó nőcsábászaként bemutatta a túljátszás magasiskoláját, de a mentségére szóljon, hogy a figurájában csakugyan benne rejlett a nagyzoló árnyalat. Gregor Bernadett Líviája jól indult, hozta a szokásos feslett, kissé bugyuta nőt, ám azonnal hiteltelenné vált minden megmozdulása, mihelyst az anyaságot kezdte dicsőíteni. Hasonló helyzetbe került Koncz Andrea is, akinek frigid vénlányból kellett átvedlenie a család örömlányává: a miniruhában elvesztette a szerepet. Mindezek ellenére talán mégis az volt számomra a legzavaróbb, hogy a színészek nem egymáshoz beszéltek, hanem a közönséggel szembe fordulva kommunikáltak partnereikkel; ehhez járult hozzá az egyes szereplők „magánbetegsége.”


Épp elég sebből vérzett volna ez az előadás az erkölcsi értékek belemagyarázása nélkül is, de sajnos majdnem minden karakter levonta monológja végén a világmegváltó tanulságot. Ezek a felnagyított aforizmák nevetségesen hatottak, s mikor már azt hittem, hogy nem lehet rosszabb, a szereplőgárda táncra perdült a Marina című dal átköltött változatára. Talán a mamának pont így volt jó, de a közönségnek aligha.

Dézsi Fruzsina
Fotók: newjság.hu
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése