Kobajasi Kenicsiro és az MR Szimfonikusok koncertje

Volt egyszer Magyarországon egy ÁHZ meg egy Ferencsik János. A magyar komolyzenei életben pedig egy Ferencsik-korszak, amikor is Magyarország vezető komolyzenei együttese untig játszotta a bécsi klasszikusokat, hol jobban, hol rosszabbul. Körülbelül a csapból is Beethoven, Haydn és Mozart szimfóniái folytak Ferencsik kissé szögletes, hangsúlyozó, de mindenképp alapos tolmácsolásában. Legelső komolyabb zenei élményem is Ferencsikhez kötődik, azaz egy lemezhez, amin Beethoven kilencedikjét és az Egmont nyitányt dirigálta. Négy évesen megbolondultam azért az albumért, meg onnantól kezdve végérvényesen Beethovenért is.

Ehhez a korszakhoz, azaz a Ferencsik-korszak közepéhez kötődik egy másik nagy karmester, aki igaz, hogy nem magyar, hanem japán, de amióta megnyerte az 1974-es Nemzetközi Karmesterversenyt, aszisztenskedett Ferencsik mellett, majd az ő halála után öt évig vitte az ÁHZ-t, rendszeresen visszatér hozzánk. Ő Kobajasi Kenicsiro, az idén 76 éves maestro, aki korát meghazudtolóan vezényel, és aki egy fantasztikus Beethoven-koncerttel ajándékozta meg aznap este a MÜPA közönségét.


Az este az Egmont nyitánnyal kezdődött, ami hatásosan, de a hatásvadászatot teljes mértékig nélkülözve indult. Talán a mélyvonósok picit lehettek volna erőteljesebbek? Nem tudom. Mindenesetre már az első néhány taktus hangzása is fantasztikus volt. A nyitány lírai témája sodró, érzelmes, a repetitív részek pedig beethovenien szeszélyesen csaptak be a finálé pillanatának fortissimojáig fokozva a feszültséget, ami, mint egy vulkán tört a felszínre félelmetesen zárva a vészjósló darabot. Szünet nélkül következett az este fő száma, a Kilencedik szimfónia. 

A kilencedik első tételének karmesteri munkája tükrözte az Egmontban foglalt elképzelést. Növelni a feszültséget és „játszani” a repetitív részekkel. A tételnek három csúcspontja volt gyönyörű, arányos „völgyekkel” összekötve. A zenekar hangzása már a kezdő ostinato-tól fogva lenyűgöző volt.

A második tételt teljes egészében a ritmika uralta és a scherzo már-már mahlerien energikusan szólt. Határozott felütés és egyre csak gyorsuló tempo, majd elütően, de hangzásban és feszültségben illeszkedő melléktéma. Az egész tétel gyönyörűen fejlődött. Kobajasi úgy játszott a feszültséggel, mintha egy felhúzós bohócdoboz kiszámíthatatlanul időzített rugója lett volna a kezében.

A harmadik adagio tétel igazi érzelemgazdag zene volt (Oh, ha Beethoven hallhatta volna aznap…). Az egész tétel elmélyült volt és megható. Érzelmek tengerében úszott az ember két világ között Beethoven zenéjében. A finálé szinte attacca következett. Még mindig csodálatos hangzás, főleg mélyvonósok terén, akik, mintha mindent beleadtak volna a tétel elejének recitativojába. Az előző tételek témáinak visszatérése visszaemlékezésként hatott a tökéletesen eltalált hangzással. Az egész koncert egyetlen hibája a kilencedik fináléjában jött elő, és ezt sem a zenekar produkálta, hanem az énekesek és a kórus. A szólisták összhangja nem volt jó, szét voltak esve a szóló részek, és gyengén is énekeltek, a kórus belépései pedig nem egyszer elég erőtlenre sikeredtek. A fináléban érdemesebb volt inkább a zenekarra összpontosítani, mint az énekesekre (akik amúgy a tétel gerincét képezték volna elviekben). Ezektől eltekintve a kilencedik katartikusan végződött. A ritka alkalmak egyike volt, amikor is ezt a darabot minden konvenciótól és közhelytől elvonatkoztatva hallhatta az ember. Kobajasi a darab mélyére ásott. Formailag és tartalmilag is. Formában csodálatos arányokat adott a szólamoknak, tartalmilag pedig mély és Beethoven zenéjére oly jellemző érzelmeket kaptunk, amik új energiákat és életet öntöttek ebbe a mostanra elfásult, de még így is különleges zenébe.

Az egész koncert egy élmény volt. Fantasztikus zenekari játék, hangzás és igazi, nem csak a formaságokra tekintő karmesteri munka, amely egy jelenleg kevésbé jónak tartott zenekarból egy első osztályú szimfonikus zenekar hangzását hozta ki. Mindkét darab tolmácsolása mellőzte a közhelyességet és igazán beethovenien szólt. Nem mostanság lesz még egy ugyan ilyen kilencedik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Grazie maestro Kobajasi!

Békési Botond
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése