Mese a semmiről

Bagossy László neve már garancia a minőségre, főleg, ha az Örkény István Színház társulatával forr össze. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legnagyszerűbben megkomponált Hamletére, vagy a sokszorosan szimbolikus Tartuffe–re. Mégis, az új bemutató kapcsán folyamatosan ott motoszkálhat a fejünkben a kérdés: mit is akar nekünk mesélni a bécsi erdő? 

Egyáltalán Bécsben vagyunk-e? – fogalmazódik meg a következő gondolat, és alig halkul el, már jön sorban a többi: miért fontos ezt látnunk? Mit adhat nekünk ma egy harmincas évekbeli történet? Nem poros kissé az egész? A kérdésekre, mint oly sokszor, nem igazán találunk választ. Azt azonban érezzük, elmaradt az a darabbal való nagy találkozás, amire számítottunk. Nem fogadtuk minden szélsőséges elemét magunkba, nem próbáltuk megjegyezni a frappánsabb megszólalásokat, csupán meleg, baráti kézszorítással üdvözöltük mindhárom felvonást.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Mesél a bécsi erdő ne volna a maga nemében jelentős előadás, egyszerűen nem számítottunk erre a magától értetődő csupaszságra, amellyel a szereplők élete elénk tárul. Merthogy itt a viszonyrendszeren és magán a történetmesélés áll a fókuszban, nem pedig a fasizmus egyre erősödő előszele. 


Az, hogy Ödön von Horváth klasszikusa egészen új értelmezésben tárul majd elénk, már az első néhány percben egyértelművé válik: a színpadon egyetlen díszletelem, egy fekete zongora árválkodik. Ez a hangszer egyszerre vállalja fel a változatos helyszínek megjelenítését, a cselekményszálak összekuszálását, vagy éppen elrendezését, ezzel mintegy uralkodó erőként lép fel: egyszerre lesz megbocsátó és bosszúálló Isten. Nem önmagában, hanem a mindenekfölött álló zongoristával, Kákonyi Árpáddal kiegészülve, aki nem csupán a zene segítségével lavíroz a hangulatok között, hanem ő maga is játszik, méghozzá copfos kislányként, aki egyetlen pillanat alatt képes felölteni a keresztre feszített megváltó alakját. Néma narrátorként van jelen végig, ezzel pedig minden egyes részlet értelmezése egy magasabb dimenzióra emelkedik.

A jelenetek váltakozását a zongorán kívül forgószínpad érzékelteti igen finoman, de egyértelműen a színészekre hárul a feladat, hogy világossá tegyék, mikor, hol és miért vagyunk éppen ott, ahol. Aztán ismét belép egy másik helyszín, forog és forog velünk a világ, mintha egy kiüresedett cirkuszban lennénk, ahol éppen az a látnivaló, hogy semmit sem láthatunk. Nincsenek éles fények, vibráló színek, idomított állatok, kényszeresen nevető bohócok. Nem szórakozni jöttünk ebbe az amfiteátrumba, hanem lefejteni a burkokat és megérteni. Ehhez pedig nincs szükség az egymást is ostromló ingerekre.


Ebben az egyáltalán nem bántó nyerseségben mozognak a karakterek. Olyan, mintha mindenkin valamiféle különös fásultság lenne úrrá, mintha úgy éreznék, hogy semmi újat, semmi jobbat nem hozhat nekik az a világ, amelybe beleszülettek. Ebből a taposómalomból egyedül Mariann (Zsigmond Emőke) próbál meg kilépni, ám olyan gyorsan akar hátrahagyni mindent az első férfiért, aki nem megszokásból bánt vele kedvesen, hogy minden perspektívát elveszít. 

Törvényszerűnek is tetszik, elvégre Alfréd (Polgár Csaba) egy percig sem biztatta a lányt, hogy tagadja meg régi jegyesét, akivel együtt nőtt fel, sőt már-már túl egyenesen igyekszik megmondani neki, hogy kapcsolatuk miért is van eredendően halálra ítélve. Mariann azonban pont olyan, mint minden valamire való szerelmes: se hall, se lát. Teszi, amit helyesnek vél, majd amikor megbukik, teszi azt, ami a túléléshez kell. 

Kettejük kapcsolata átírja egész környezetük történetét: Valéria, a középkorú trafikosnő fékezhetetlen szeretetéhségét kénytelen lesz Alfréd helyett kivetíteni egy még fiatalabb ficsúrra, Erichre (Jéger Zsombor), akibe máris beleinjekciózták a nácizmust, a Varázskirály elveszti mágikus erejét, lányát megtagadó apává alacsonyodik. Egyedül Oszkár (Vajda Milán) marad mindvégig ugyanolyan: megrögzötten ragaszkodó, elfojtott indulatait jólelkűségével palástoló, szerelmes, kissé butácska férfi, aki csupán azután képes nyerni, ha már mindenki más veszített saját játékában.

Az első felvonás ígéretesen és végtelenül emberien indítja útjára a szereplőket, mosolygunk a mindannyiunkban meglévő gyarlóságokon, az alig palástolt hibákon, az ösztönös naivságon. Aztán valahol a második felvonás közepén ellaposodik az egész, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy már nem is a bécsi erdő vagy az egymásba törött sorsok érdekelnek minket, hanem a színészek sallangmentes, minimalista játéka, amely nem enged semmit eltúlozni.

Für Anikó és Znamenák István az, akiért igazán érdemes megnézni az előadást. Ők ketten tökéletes biztonsággal egyensúlyoznak a fordulatok között, képesek megmutatni a végzetszerűség felé hajló történet minden árnyalatát, méghozzá úgy, hogy karaktereik hitelessége egy percig sem inog meg. Pogány Judit élesen karikírozza a kötelezően gonosz nagymamát, Gálffi László merev, úrias polgárt vetít elénk, Polgár Csaba és Zsigmond Emőke párosa pedig szépen elviszi a főszálat, alakításuk akkor válik izgalmassá, amikor képesek levetkőzni a típusfiguráikból következő rutint. Vajda Milán Oszkárja azonban sehol sem talál rá a megfelelő szélsőségességre: hol túl halk, hol túl harsány, hol zavaróan magába fordul, hol bántóan hisztérikus. Lélektanilag mindez ugyan indokolt lenne, az arányok azonban nem jól és nem jókor keverednek, így nem látunk sem fejlődést, sem stagnálást, sőt, magát személyiséget sem.

Bagossy László technikás rendezése ellenére – vagy éppen ennek okán – a darab végig takaréklángon ég. Nézzük, mert mégiscsak szerethető, mégsem érezzük azt, hogy korszakalkotó vagy forradalmi előadásról lenne szó. Valószínűleg szándéka szerint sem az, kissé olyan, mintha nem is a mozgásokra vagy a cselekvésekre akarná irányítani a figyelmet, hanem sokkal inkább a Parti Nagy Lajos által kreált nyelvezetre, amely furcsa módon egyszer archaikus, máskor aktuális és mai fordulatokkal operál. Igazi nyárspolgári világot bont ki elénk, ahol elvárás a modernség, és a múlt dicsőítése a reputáció alapja. Ám éppen a szövegközpontúság miatt nem is igen mesél nekünk a bécsi erdő, vagy csak igen keveset. És talán éppen ez a lényeg: azért beszél a semmiről, mert a kiüresedés vesz körül minket. A semmi.

Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése