Mintaügynök, mintabukás

A Katona József Színház legújabb bemutatójával ismét a társadalom elevenébe nyúlt. Ménes Attila Biharija ugyanis olyan kérdést feszeget mindenféle kertelés nélkül, amelyet itthon szinte meg sem próbálnak rendezni. A kommunista besúgók listája továbbra sem nyilvános, és bár időről időre felbukkannak meglepő nevek, akikre ráirányul a gyűlölködéssel teli figyelem, akár több ezer ügynök kiléte lappanghat mély sötétségben. Máté Gábor rendezése ezt a problematikát járja körül, és ami a leglényegesebb: egy percig sem ítélkezik.

Ménes Attila bevallotta, hogy elemi szükségletnek érezte megírni a Biharit, az előadás megtekintése után pedig azt is kijelenthetjük, hogy megnézni is egyfajta kötelesség. Sok olyan mozzanatról beszél egészen konkrétan, amelyeket képesek vagyunk elhessegetni, ha bíráskodunk valaki felett. Nem, nem ad felmentést Tar Sándornak, az írónak, aki saját barátai után kémkedett, egyszerűen odateszi mindazt a szorongást, a már-már enervált kétségbeesést és mocskot, amely tapintható volt a kommunizmus időszakában, és amely ha nem is szolgál kifogástalan magyarázatként, egy árnyaltabb értelmezési keretet ad a meghasonlásnak. 

Az addig ünnepelt, piedesztálra emelt írót a kommunizmus bukása a legmélyebb verembe száműzte, pálcát tört felette idegen és barát, vétkes és ártatlan. De mi vezethetett odáig, hogy a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja – aki érzékletesebben mutatta meg a mindennapi nyomor világát, mint azelőtt bárki – behódoljon a kádári titkosszolgálatnak? Itt kell megjegyeznünk egy rendkívül lényeges momentumot: Ménes Attila nem csupán Tar Sándor alakját állította középpontba, karakterébe több, különböző egyéniséget is belesűrített, aminek következtében az előadás nem egyetlen emberről, hanem a „mintaügynökről” szól – ezért is érezhetjük azt, hogy minden perc a valóság és a fikció között lavíroz.


Sándor, a darab címszereplője néhány évig az NDK-ban, egészen pontosan Lipcsében kapott munkát, ahogyan sok más fiatal is, hogy megtanulja a német nagyipari üzemek működését. Olyan ember pedig nincs, akinek múltjából ne lehetne előásni némi szennyest, ebből következően olyan sincs, akit ne lehetne zsarolni valamivel. A kommunista diktatúra pedig nem az a rendszer, amelyik szemet huny bármiféle tisztátlanság felett – legalábbis érdek nélkül egészen biztosan nem. Sándor visszatér Magyarországra, és azonnal fogást találnak rajta. Egy homoszexuális írón mondhatni nem is annyira nehéz. Pláne akkor, ha olyannyira becsülték és szerették társai, hogy eszükbe sem jutott volna kételkedni benne. A diktatúra tehát megcsinálta a tökéletes vásárt: a Biharivá vedlett munkásirodalmár legközelibb barátairól, a demokratikus ellenzék tagjairól adott le tűpontos, semmit sem elkendőző jelentéseket. 

Bihari számára a szocializmus bukása egyet jelentett a kíméletlen felőrlődéssel. Ki ne fulladna bele abba az eltüntethetetlen mocsokba, amelybe önmagát rántotta? Nem volt segítséget nyújtó, támogató kéz, az ország egy emberként hördült fel és ítélte némán halálra az addig kultusznak örvendő írót. Hova menekülhet az, aki egyszerre használta el minden bátorságát és gyávaságát? Az alkoholba, amely néhány óráig elhitetheti, hogy az a hódolat, amellyel kiszolgált egy autokratikus hatalmat, tényleg nem volt más, csupán puszta kényszer. Aztán ez az illúzió is elillan, marad a lelkiismeret-furdalás, az ebből következő reményvesztettség. Az utolsó jelenetben pedig felhangzik a 2005-ös tévéinterjú, amelyben Moldova György olyan élesen bírálta Tart, hogy annak ezek után nemhogy az irodalmi, a hétköznapi életben sem volt helye: a halálba itta magát.


A dramaturgia mindenféle allűr vagy titokzatos játszadozás nélkül, dokumentumfilm-szerűen ábrázolja Bihari életének legfontosabb állomásait. A felvillanó helyzetek között néhol szoros, máskor kevésbé erős összefüggés fedezhető fel, a nagy időbeli eltérések – az utolsó és az azt megelőző jelenet között legalább húszévnyi ugrás van – ellenére könnyen követhető az ügynök kálváriája. Az egyetlen zavaró tényt az elvarratlan szálak jelentik, amelyek okán a darab végéhez közeledve egyre erősödhet bennünk a hiányérzet, bizonyos kérdéseinkre nem is kapunk választ.

Mészáros Béla képes hitelesen megformálni a kommunista besúgót, játékának legnagyobb érdeme, hogy nem próbálja túljátszani sem a szenvedést, sem a rettegést. Körülötte, mint egy középpont körül forog a többi karakter, Pelsőczy Réka, Kovács Lehel, Takátsy Péter és Dér Zsolt nagyszerűen asszisztál az apró rezdülésekhez is.


Máté Gábor rendezése a bukott ügynök sorsán nem akar sem torzítani, sem szépíteni. Egyszerű, letisztult eszközöket használ, és képes a humort úgy beleszőni a történetbe, hogy az ne csorbítsa a tragikus vonalat, csupán még élesebben körülrajzolja azt. Ezáltal az előadás nem lesz más, mint akkurátus látlelet, aminek következtében a néző maga rendszerezheti gondolait és dönthet az ítélet felől. Ebbe az elképzelésbe tökéletesen illeszkedik Kálmán Eszter díszélete, amely már eleve elrendeltetettnek mutatja fel a bezártságot, a leküzdhetetlen iszonyt, hiszen az egész cselekmény egy fadobozban játszódik, amely kiválóan mutat rá a kívülről érkező nyomásra. Ezt a nyomást pedig nem lehet feloldani – minden bent reked.

A múlt bizonyos darabkái ott kavarognak valahol a jelenben. Ezért is olyan fontos, hogy fel-felidézzük a történelem azon pontjait, amelyek hangosan üzennek a ma emberének. A kommunizmus időszaka kétségtelenül ordít. Folyamatosan, még levegőt sem vesz közben. A Bihari pedig éppen emiatt van jókor, jó helyen.

Dézsi Fruzsina
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése