„Nehéz nem elfogultsággal működni” - interjú Schmied Zoltánnal

Shakespeare-darabot színpadra állítani mindig különleges, hiszen nagy teret ad a színészi tehetség kibontakoztatásának, a rendezői kreativitásnak, az alkotói szabadságnak. A Sok hűhó semmiérttel sincs ez másképp: szerelmi viháncolás, harapós párbeszédek, mindent tragikumba fordítható mesterkedés, majd boldog feloldás. Magáról a komédiáról, az emberi kapcsolatokról és az előadás rétegződéséről Benedek alakítójával, Schmied Zoltánnal beszélgettünk.

Mennyire áll hozzád közel Benedek karaktere?

Ez egy érdekes kérdés, mert közel érzem magamhoz, de közben mégsem. Benedek nőgyűlölő, én pedig nem vagyok az, sőt, éppen ellenkezőleg! Ugyanakkor magával a habitusával, a jókedvével, társaságközpontúságával könnyen tudok azonosulni.


Amíg az előadás első felében a szurkálódás megy a színpadon, addig a második felvonásban őszinte szerelmest kell alakítanod. Melyiket kedveled jobban?

Hasonlóképpen vagyok vele, mint a figura karakterével: mindkettőt roppantul élveztem, hiszen Benedek karakterét igen hálás játszani. Nem mondom, hogy nagyon egyszerű lenne, mert meg kell mutatni azt a két, nagyon különböző oldalt, amit említettél: hogy milyen, amikor minden nőt ellenségének tekint, és milyen, amikor hősszerelmessé válik, és hirtelen egyetlen lány körül kezdenek el forogni a gondolatai. A csipkelődés persze sokkal szórakoztatóbb, de talán az igazi kihívás azt megmutatni, min is mehet keresztül, amikor a csel hatására megpróbál kötődni valakihez. A fejlődés folyamata a lényeg. Shakespeare egyébként csodálatosan írta meg azt, hogy éppen a legdrámaibb jelenet után van Benedek és Beatrice először kettesben a színpadon úgy, hogy tudni vélik, mit érez a másik – ebben a jelenetben rejlik a legfőbb nehézség.

Mit gondolsz, a csel nélkül egymásra talált volna Benedek és Beatrice?

Valószínűleg nem, mert kellett hozzá valamiféle lökés, hogy közeledni tudjanak egymás felé. Egészen addig nem is akartak a szerelemre gondolni, amíg meg nem nyílt előttük annak a lehetősége. Az is lehet, hogy történt valami a múltjukban, ami ennyire elidegenítette őket a másik nemtől, ezért volt a húzódzkodás. Benedek sem gondol arra sokáig, hogy ő egyszer megházasodhat, ennek biztosan oka van.

A darab egy pontján Benedeknek választani kell a szerelem és a barátság között. Mit gondolsz, a mai világban is feltétlenül „szükséges választani? Előállhat az a döntéshelyzet, ami Benedek vállára nehezedik?

Ma is kialakulhat ilyen éles konfliktus, csak hála istennek kisebb az esély arra, hogy ennyire drasztikus lépésekre kényszerüljön valamelyik fél. Súlyos dilemma, hogy kit is választ az ember. Természetesen ilyen szituációban megpróbálunk úgy tenni, hogy működjön a barátság és a párkapcsolat is, de a szerelem heve a barátságban is vakká tehet minket. Nehéz nem elfogultsággal működni, főleg, ha az egyik oldalra végérvényesen billenni kell.

Benedek és Beatrice szerelme mellett ott van Claudio és Héró kapcsolata is. Az utóbbi kevésbé tűnik igaz szerelemnek, hiszen a gróf egy pillanat alatt megtagadja korábbi érzelmeit. Hogy véled, lehetnek őszinték Claudio érzelmei?

Az a csodálatos ebben a darabban, hogy tudunk önzőek, irgalmatlanul hiszékenyek, és dühösek lenni akkor is, ha igazi a szerelmünk. Egy-egy ostobasággal könnyen félrevezethetőek vagyunk. Ez Caludiora is igaz. A fiú annyira nem lát mást Hérón kívül, hogy a fattyú, akiről még feltételezni is lehetne, hogy ármánykodik, teljesen kiforgathatja magából. Az ember az ilyen helyzetekben mindig azt látja meg, ami a legrosszabb. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a rendezői koncepció is Beatrice és Benedek kapcsolatának erősségét kívánja hangsúlyozni, hiszen ők úgy is összetartanak, hogy külső erők hatására lettek egymáséi.

A komédia alapján úgy tűnik, mintha a férfiak legnagyobb félelme a felszarvazás lenne. Szerinted ma hogyan állunk ehhez a dologhoz?

Manapság már lehet, hogy könnyebben megbocsátunk a másiknak, de az is sokat számít, hogy hol is tart az a bizonyos kapcsolat. Claudio szerelménél a megcsalás módjával volt a valódi baj, és a következtetésből, hogy Héró rossz nő, hiszen biztosan nem egyszeri esetről van szó; illetve a kor is hozzájárult ahhoz, hogy ez a momentum ilyen kihatással, és ilyen jelentőséggel van az egész történetre.


Az előadás másik kulcsfogalma a pletyka, azonban azt tapasztalhatjuk, hogy pozitív szóbeszéd kevesebb kihatással van a történésekre.

A jó dolgokat is felemlegetjük, de persze kevesebbszer, mint a rosszakat, mert egy problémáról sokkal hosszabban tudunk beszélni, sokkal jobban megrágjuk. A pozitív történéseket gyakran elintézzük egy-két szóval, ellenben, ha valakiről valami pikáns jut a fülünkbe, az sokkal erősebben megmarad – a pletykának éppen ezért van alapjában véve is egyfajta pejoratív tónusa. Ez a mai napig így van, és szerintem hiszünk is az ilyen híreszteléseknek. A sztereotípiák is innen indulnak.

Rád is hatnak az ilyesfajta pletykák?

Természetesen én is tele vagyok előítéletekkel. Ezek nem szélsőségesek, igyekszem mindenhez objektívan hozzáállni, akár a szakmai, akár társadalmi témáról van szó, de a pletyka engem is befolyásol, legyen rossz, vagy jó. Küzdhetünk a prekoncepciók ellen, de ez nem sikerülhet mindig, akármilyen erősen is próbálkozunk.

Visszatérve a darabhoz: szerinted a Sok hűhó semmiért puszta komédia, vagy van komolyabb üzenete is?

Sok mindenről szól ez az előadás, hiszen Shakespeare olyan író volt, aki nem tudott „csak egy” laza komédiát letenni az asztalra. Mindig mondott valamit, és nem azért, mert akart, hanem mert ösztönösen működött benne ez az érzék. A Sok hűhó semmiért főleg az emberek közti viszonyokról mesél, éppen ezért rengeteg rétege van. A megfejtés abban rejlik, hogy ki miként értelmezi, és ki mennyire szeretne mélyre ásni ebben a történetben.

A darabot Puskás Tamás fordításában játsszátok. Mennyire tartod lényegesnek a klasszikusok folyamatos átdolgozását?

Nem ágálok ellene, de nem tartom különösen fontosnak, hogy átdolgozzuk ezeket a műveket. Kedvelem a kanonizált fordításokat, mint amilyen Mészöly Dezsőé, ugyanakkor azt is élvezem, amikor leporolunk valamit, és új keretet adunk neki. A friss átültetések mindig más nyelven beszélnek a nézőkhöz, ez pedig vitathatatlanul jó dolog. Azt, hogy milyen formában szeretné a színpadon látni a darabot, a rendező dönti el, és ha úgy gondolja, hogy a régi szöveg már avítt, akkor változtat rajta. A színésznek mindkettő ugyanolyan szerethető kihívás.

Hogy látod, tökéletesen kortárs miliőben megállná-e a helyét a darab?

Igen, csupán a rendezésnek meg kell indokolni, hogy miért helyezi modern környezetbe. A Rómeó és Júliát is láttuk sokféleképpen, és mindenhogy megállta a helyét. A Sok hűhó a semmiért is egy olyan komédia, amit bármilyen közegben el tudunk fogadni, hiszen a szerelem mindig érvényes téma, éppen ezért mai problémákról is beszél.

Shakespeare-t játszani jutalomjáték vagy kihívás a fokozott elvárások miatt?

Inkább az előadással szemben vannak elvárások, semmint a színészi játékkal kapcsolatosan, hiszen számtalanszor feldolgozták már ezeket a drámákat. Nem hiszem, hogy összehasonlítva más szereppel, jelentősebb játékbeli különbségek lennének, de mindemellett Shakespeare neve egyet jelent magával a színházzal, éppen ezért egy kicsit ünnepibb a hangulat, és jó érzés elmondani, hogy megadatott az ő darabjában játszani.

Melyik a kedvenc Shakespeare-darabod?

Egyértelműen a Rómeó és Júlia. Talán azért is, mert régen játszottam benne, és akkor nagyon szerelmes voltam a darabba. Az fog meg igazán, ahogyan Shakespeare a szerelmemről beszél, legyen szó akár a költészetéről, akár a színpadi munkáiról.

Van olyan Shakespeare-szerep, amihez még nem volt szerencséd, de szívesen kipróbálnád magad benne?

Erre a kérdésre általában mindenki rávágja a Hamletet. Hihetetlenül összetett és sokrétű szerepnek gondolom, viszont nincs bennem az a vágy, hogy ezt még feltétlenül el kellene játszanom. A III. Richárdot nagyszerű darabnak tartom, 2004-ben Valló Péter rendezte meg a Nemzeti Színházban teljesen modern előadásként; nagy találkozás volt a színészek és az alkotók részéről is. A Lear király is csodálatos, de arra még szerencsére van egy kis időm...

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése