Nociceptor - interjú Scherer Péterrel

A Nézőművészeti Kft. vendégelőadása, A hal nem hal bele 2014 októberében debütált a Centrál Színház kisszínpadán. A darab igazán különleges, hiszen egyszerre tűnik abszurd komédiának és aktuális, erős karikatúrának. Az interjú során Scherer Péterrel beszélgettünk arról, milyen az, amikor az egész társadalom beszorul az uszoda falai közé.

Miért döntöttetek úgy, hogy rendező nélkül csináljátok meg a darabot?

Az előadásból először egy felolvasó-színházi variációt készítettünk, ez pedig annyira tetszett a közönségnek, hogy úgy döntöttünk, színpadra alkalmazzuk. Lacival (Katona László, a Nézőművészeti Kft. színművésze – a szerk.) már két darabon dolgoztunk úgy, hogy én rendezőként is szerepet vállaltam, és mivel jól működött, arra jutottunk, hogy ezt is meg tudjuk így csinálni. Egy pici hézag azért volt, az utolsó héten tényleg hiányzott valaki, aki kívülről rálát, ezért megkértük Mucsi Zolit, hogy segítsen ebben.


Milyen az, amikor két színész visz mindent egy előadásban? Nehezebb, mint a sokszereplős?

Merőben más a kettő, nekem egyébiránt több ilyen kis létszámú darabom, sőt monodrámám is van. Ez teljesen eltérő terhelést jelent, nehéz, de elvégre minden színmű nehéz, és egyik szerepet sem könnyű megformálni. Ám az, hogy az első pillanattól kezdve nem számíthatsz másra, csak a partneredre és saját magadra, hiszen se látványban, se zenében, sem pedig effektekben nincs igazán megsegítve, különösen nagy koncentrációt igényel.

Maga a történet egy uszodában játszódik. Minek az allegóriája lehet ez és maga a cselekmény?

Erre nézve több megfejtés is van, az egyik legjellemzőbb, hogy ez egy munkahely, és akik hallá változnak, azok nem mások, mint a workaholic emberek, azaz a munkaalkoholisták. Az elején ezt mondja a figura, akit én játszok: „Biztos, hogy jól meg fogja találni köztünk a helyét.” – és szép lassan hallá változik át a másik is. Magyarán éjjel-nappal melózik, de mi nem akartunk ilyen típusú, nagyon konkretizálható megfejtést. Tulajdonképpen ez egy kurta-furcsa történet a hatalmi harcról, a manipulációról, a dominanciáról, a küzdelmekről és arról a különös viszonyról, ami az embereket a halakhoz fűzi, akár a biblia vonulatra gondolok, akár arra, hogy rengeteg vegetáriánus azt mondja, hogy húst nem eszik, de halat viszont igen. Az emberiség, legalábbis az európai kereszténység valamiért nem gondol úgy a halra, mint húsra, amíg a melegvérű állatok fogyasztása bizonyos vegetáriánusok szemével bűn és gyilkosság. A darab rendkívül ügyesen fogja meg ezt, mert nyilván abból eredeztethető a helyzet, hogy a halakról azt hisszük, nem érzik a kínt, pedig, ha létezik a nociceptor, azaz a fájdalom receptor, akkor ők ugyanúgy éreznek.

Ezeken kívül milyen problémákat vet fel még a darab?

Ami intenzíven jelen van, az a politikai vonatkozás. Néhány újságíró ezt fel is ismerte, és a premier utáni sajtótájékoztatón megkérdezték a szerzőtől, Emmanuel Robert-Espalieu-től, aki megnézte az előadást, hogy ezt a darabot a magyar politikai viszonyok ismeretében írta-e, annyira klappolt az egész. A válasz természetesen az volt, hogy egyáltalán nem. Az, hogy a piros sapkás és a kék sapkás egy uszodában vannak, és előkerül a sapkaváltás konfliktusa, rettentően erős üzenet, ami talán Franciaországban nem is szólította meg az embereket. A francia trikolór három színe ugye a piros, fehér, kék, és amiatt, hogy a zászló két domináns színét használja a mű, felmerült bennünk a gondolat, hogy piros és zöld sapkát adjunk a karakterekre. Végül arra jutottunk, hogy nem akarunk ilyen módon magyarítani, és az eredeti felállás ugyanúgy hordozza a kettősséget, a politikai megosztottságot, ezért nem váltottunk. A másik, ami még fontos, hogy egy mikroközösségen belül mennyire emberinek és természetesnek vehető alaphelyzet az, hogy valamelyik fél megpróbál dominálni, és borzasztóan pontosan meg lehet érezni, hogy kin könnyű felülkerekedni, és ki az, akivel nagyon nagy meccs lesz ez. Az ember folyamatosan így működik, akár tudat alatt is, de nem feltétlenül kell nagy téthelyzetekre gondolni, egy osztályban is jelen van ez.

Kapunk választ ezekre a kérdésekre?

Én azon a véleményen vagyok, hogy sem az irodalomnak, sem a színháznak nem az a feladata, hogy válaszokat adjon. Amelyik ez teszi, az már nem is érdekel, mert oktatás, vagy valamiféle didakszis van benne. A jó alkotások kérdéseket tesznek fel és elgondolkodtatnak, ezáltal szórakoztatnak. Egyszóval, szerintem ez a darab nemcsak nem akar válaszokat adni, hanem nem is lenne jó, hogyha megpróbálná.

A történet alapvetően két síkon fut: a színdarabbeli valóság és az álom útján. Az utóbbi miért lényeges?

Az a csodálatos ebben a jelenségben, hogy a nappal történt eseményeket, az erős élményeket az agy éjszaka dolgozza fel. Azt szokták mondani, hogyha nem tudnánk álmodni, akkor megzavarodna az elménk. Egészen egyszerűen megbolondulnánk, az álom ugyanis képes a traumák feldolgozására, amiket elraktározunk a való életből. Éppen ezért azt gondolom, hogy a darabban elképesztően fontos ez a vonulat, és az is, hogy a két ember, vagy ha úgy tetszik, két hal viszonya ezen a síkon sokkal radikálisabban, szélsőségesebben és egyre előremutatóbban mutatja a tragikus végkifejletet.

Mi a két szereplő között a legnagyobb különbség, amelyekből ezek az állandó konfliktusok fakadhatnak?

A két karakter már írásban is jelentősen megkülönböztethető: a pirosban van egyfajta uralkodni akarás, ez pedig kiütközik abban a jelenetben is, amikor halként identifikálják magukat. A piros ugyanis azt mondja, hogy a másik nílusi sügér, aki édesvízi, de ragadozó, azt azonban lehet tudni, hogy ez mégsem egy óriási hal. A kék sapkás is asszociál, s megkérdezi:„Maga pisztráng, aki szemben úszik az árral?” Érkezik a piros felelete: Nem, inkább cápa, aki rendet rak a sorok között.” Ezzel az író már tűpontosan leírja, hogy ki ez a két férfi. Ha magunk elé képzeljük a két állatot, akkor nem kérdés, hogy mi a habitus, mekkora a másik leuralásának a szintje ebben a történetben. Ez viszont nem ilyen egyszerű, mert érdekes módon, a cselekményen belül váltakozik ez. Van olyan rész, amikor a kék sapkás a nociceptor kapcsán elkezd szónokolni, hogy most már nem nézhetnek a horgászok ugyanúgy a halakra, mint eddig, és ekkor olyan, mintha ő kerülne fölénybe. A piros sapkás csak ül, és nem tud megszólalni, majd egyszerre ráébred, hogy a másik egy horgász és végig saját magáról beszélt, ezzel pedig visszaszerzi az irányítást. Folyamatosan játékban van ez a viszony, és a szerző hihetetlenül szellemesen, ügyesen és életszerűen operál a különböző szituációkkal, amelyekben mindez megnyilvánulhat.

Az előadás végére két variációtok is volt. Milyen befejezést vet fel az, amelyik nem került bele a darabba?

Támadt egy olyan ötletünk, egészen pontosan Gyulai Eszter dramaturgnak, hogy mi lenne, ha a végén lemenne a nagy licitálás az úszásra, és miután megállapodnak a 100 000 hosszban, de még mielőtt összevesznének a fürdőnadrágon, egyszer csak föntről ledobnának egy hatalmas pecát óriási úszóval, az alján csalival, amit a két pasas meglátna, és ráharapna. Ez nekem nagyon tetszene, de megszondáztattuk a Színházak Éjszakáján, - szavazásra bocsátottuk a kérdést - és végül egy pici előnnyel nyert a másik verzió, többen hajlottak rá, hogy ne váltsunk vissza halakra. Mivel ugye az is lehetséges, hogy ezt az egészet két hal beszéli el, és ezzel vissza lehetett volna hozni erre az irányvonalra az egészet. Onnantól kezdve, hogy bejön a piros sapkás férfi és megjegyzi, hogy az uszonyai eldeformálódtak, a pikkelyei is megviseltek, odáig, hogy a végén napokat akarnak úszni egyfolytában, lebegtetve van az ember és hal kettőssége. Egy apró metszéssel lehetett volna úgy fordítani, hogy ezek halak legyenek és kész, és erre játszott volna rá a pecabot.

A végkifejlet megszavaztatása arra mutat, hogy ez egy abszolút nézőközpontú előadás, s ez a történet játékába is beleszövődik. Mennyire partner ebben a közönség?

Azt tapasztaltam, hogy nagyon jól veszik ezt. Az a fajta nézői aktivitás, amely nem bántó módon, csupán a fantáziát használva szereplővé teszi a közönséget akárcsak egy rövid időre is, remekül működik, és mi most ezt egy kicsit erőteljesebben használtuk. Máskülönben, a végén, amikor a sapkás karakterek a nézőtér felé fordulva igyekeznek dönteni a bíróról, és szóba kerül a kopaszság, majd kipécéznek egy illetőt, hogy jöjjön ki, aztán gyorsan meggondolják magukat, és intenek az egyénnek, hogy nyugodtan lebegjen még egy kicsit, s következik a kopasz magas szintű lealázása, az az eredeti drámában nincsen benne, ezeket már improvizációval felturbósítottuk. De a sok kitekintés és kiszólás sincs szerzői utasításba foglalva, mi akartuk ezzel közelebb hozni a nézőket.

Említetted, hogy a bemutatóra eljött a darab szerzője is. Ő mit gondolt az előadásról?

Azt mondta, – és ez nekünk roppant hízelgő volt – hogy jobban tetszett neki, mint a párizsi színrevitel. Mikor elmeséltük neki, hogy a végére van egy másik variációötletünk, akkor ez őt beindította, és amikor hazament írt rá egy jelenetvázlatot, mintegy továbbszőve az úszónadrágos, végeérhetetlen vitát, de mivel addigra már összeállt az előadásunk, úgy határoztunk, hogy nem vesszük át azt, amit ő elküldött. Ez egy nagyon szerencsés találkozás volt egyébként, olyannyira, hogy még a közös munka lehetősége is felmerült, sőt Espalieu azt is felvetette, hogy nagyon szívesen írna darabot kettőnkre, vagy erre a mini társulatra, ami a Nézőművészeti Kft. 

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése