Őrültek háza a Centrál Színházban

A Centrál Színház fergeteges komédiával indította az új évadot. A társulat mégis csalódott lehet kissé, ugyanis a címből logikusan következő jóslat beteljesületlennek bizonyult: ahelyett, hogy a darab megbukott volna, a közönség óriási vastapssal ünnepelte a színészeket.

Mondhatnánk, hogy a siker borítékolható volt, hiszen a Ma este megbukunk Londonban már minden lehetséges díjat zsebre tett, ám ha belegondolunk abba, hogy a magyar társulat az eredeti angol rendezővel (Mark Bell) dolgozott egy rövidített próbaidőszakban az akrobatikus elemekkel teletűzdelt darabbal, láthatjuk, milyen keményen is küzdött mindenki a sikerért. Itt nem csupán a művészeket kell kiemelnünk, hanem az egész technikai stábot is, amely gondoskodott arról, hogy minden a megfelelő pillanatban menjen tönkre – merthogy ebben rejlik a darab pikantériája. Nem más ez, mint a romlás tökéletes precizitása, a humorba ágyazott káosz.


Az előadás már abban a pillanatban elkezdődik, amikor a néző belép a színházba, és igyekszik minél hamarabb átverekedni magát a tömegen, hogy eljusson a ruhatárhoz, ugyanis a szereplők úgy sétálgatnak a szinteken, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A hebehurgya ügyelő (Cserna Antal) csipogó játékkal a kezében igyekszik megtalálni Winstont, az elveszett kutyát, majd egy mázlista közönségtag megtapasztalja, milyen lehet a Centrál Színház színpadán állni, és úgy szerencsétlenkedik a már említett Cserna Antallal és Botos Évával, ahogy az elő van írva. Már ekkor nyilvánvalóan szembe ötlik, hogy a komédia nem kíméli majd a rekeszizmokat. Aztán a nyírábrándi társulat elkezdi játszani London legsikeresebb bűnügyi történetét (legalábbis elmondásuk szerint), és elszabadul a pokol. A krimit vajmi kevéssé minősíthetjük színvonalas írói alkotásnak – ez minden bizonnyal szándékosan van így – és maga a színészi játék is csapnivaló. Éppen ettől lesz mesteri munka.

A Barkovics Zoltán adaptálta eredeti díszlet elemei önálló életet élnek, sőt lázadnak: nem hajlandóak betölteni eredeti funkciójukat; amit tudatosan rejtett helyre dugtak, az kevélyen mutogatja magát, aminek stabilan kellene állnia két órán keresztül, az csökönyösen lehuppan a földre, a levegőben lengő tárgyak pedig egy pillanat alatt behódolnak a gravitációnak. A szereplők is mintha idomulnának az őket körülvevő engedetlenséghez. Csupa olyan dolgot művelnek, amit már egy alsós drámaszakkörös sem követ el: igyekeznek lejátszani a másikat a színpadról, önzőznek, nem egymáshoz intézik a sorokat, hanem a közönség felé fordulva monologizálják a párbeszédeket, tenyerükbe vésik a szövegkönyv problémásabb szavait (nem mintha segítene), nagy tündöklési vágyukban nem figyelnek a partnerükre, aminek következtében elcsúsznak a sorok, a gikszereket egyre hangosabb üvöltözéssel próbálják leplezni, és az improvizálások sem sikerülnek túl fényesen. És még az ügyelő is Neotont hallgat – valóban kész téboly az egész.


Az igazi színészek (nem a nyírábrándi társulat amatőrjei) pedig a látszat ellenére nagyszerűen uralják ezt az őrületet. Schmied Zoltán és Mészáros András mutatványai már-már cirkuszi ügyességről tesznek tanúbizonyságot, de Rada Bálint sem panaszkodhat, van feladata bőven, és mindent remekül old meg. Bár Janicsek Péter szerepe igen hálás is lehetne, hiszen a minden lében kanál nyomozót alakítja, még sincs hosszabb ideig a figyelem középpontjában: valami baki mindig adódik, ami elvonja róla a figyelmet. A legnagyobb tapsot a férfiak közül egyértelműen Katona László kapta, akinek esetlensége csakugyan minden pillanatban megmosolyogtató, ráadásul megtestesíti a kifogástalan hozzá nem értést: ha nevetést generál, meghajol akár a jelenet közepén is, mosolyogva integet a nagyérdeműnek, és szemérmesen ódzkodik a szenvedélyesebb jelenetektől. Nem mintha ez a húzódozás egy pillanatra is eltántorítaná a Florance-t alakító Ágoston Katit, aki saját szexuális kisugárzásának rabja, és nem éri be holmi levegőben elcsattanó műcsókkal. Többre vágyik minden tekintetben: több érintkezésre több férfival. Botos Éva szégyenlős nebáncsvirágból vedlik át szerepéért küzdő harcos amazonná, a két nő párbaja az előadás egyik legélénkebb színfoltja. Mindeközben Cserna Antal figurája ott segít, ahol tud. Az már más kérdés, hogy ez sehol sem jön össze igazán, hiszen ugyanolyan csapnivaló (kiváló!) munkaerő, mint a többiek.

Nyilvánvalóan látszik, hogy a színészek mindent megtesznek annak érdekében, hogy az eszelős komédia könnyednek mutatkozzon, mégis azt hiszem, hogy kell még nekik egy kis idő, hogy önnön görcsösségüket feloldják, és hogy a második felvonás is teljes egészében kiforrjon. A darab végére mintha egy kicsit már elfáradt volna mindenki – ebben nincs is semmi csodálkozni való –, és le is lassult kissé a játékmód lendületes dinamikája, de valószínűleg ez csupán gyerekbetegség.


Azzal, hogy a Centrál Színház replikaprodukciót hozott létre, erősen rányomta az anglicizmus bélyegét az előadásra: az elnyújtott, arisztokratikus beszédmód, a hírhedt brit humor, és a túlzó gesztusokkal operáló shakespeare-i színház is paródia tárgyává válik. Mindez persze nem róható fel negatívumként, egyedül talán a szójátékokban érezhettünk némi hamis hangot – egyik-másik nagyobbat is üthetett volna, ha a magyar hagyományokhoz erősebben kapcsolódik. Mindent összevetve pedig kötelességemnek érzem kimondani: a még néhol kissé csiszolatlan előadás után a közönség számos tagja sírva távozott az épületből. Sírva a nevetéstől.

Dézsi Fruzsina
Fotók: Horváth Judit
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése