"Szárnyára vesz majd a hírnév"

Az Operettszínház a 2014/2015-ös évadot a világhírű Fame musicallel zárta, s mindent megtett annak érdekében, hogy nagyot szóljon a produkció: óriási plakát a villamosok oldalán, videoklip, sőt, még az Oktogont is sikerült lezárni egy táncos-éneklős flashmobbal. Nagyot ígért a színház, s nem biztos, hogy sikerült beváltani.

A Fame sikerének titka nem feltétlenül a keszekusza történetben keresendő, ugyanis az nem ad lehetőséget egyik szereplő sorsának igazi kibontására sem, rövid életképeket látunk a színpadon sorra fűzve. Carmen (Gubik Petra) az egyedüli, akinek lélektanilag igazán megalapozottak a cselekedetei, s akiből többet látunk a kis villanásoknál. Másrészről, az egyetemi élet megéneklése sem tűnik túl korszakalkotónak, mégis tud működni, méghozzá rendkívüli módon. Ennek oka valószínűleg a jól megkomponált, élettel teli és mély igazságtartalmú dalok intenzitása. Ezek a felnőtté válás határán álló fiatalok ugyanis olyan dolgokról énekelnek, amelyek mindenkit megérinthetnek kortól és nemtől függetlenül. Ehhez hozzájárul még az olykor kedves, olykor pedig nyíltan obszcén humor is, ami mondhatni alapvető összetevője minden sikeres zenés előadásnak.


Ez a musical tulajdonképpen az Operettszínház fiataljainak jutalomjátéka lehetett volna, de mi tagadás, egyszer-egyszer félrecsúszott valami. Gubik Petra hangilag kiemelkedő teljesítményt nyújtott, ám Carmenje durcás kislánnyá vedlett át minden prózai résznél. Igen, a fojtott düh kétségkívül indokolt, de sok esetben el lett túlozva. A végső drámánál tört ki a karakter igazi ereje, mindaddig aligha lehetett komolyan venni. A Szabó Dávid által megformált Jack üde színfolt az előadásban, s ha az első felvonásban még voltak is fenntartások vele szemben, a Táncolok a járdán című dalnál már mindenkit megvett magának. Ugyancsak kellemes pillanatokat köszönhetünk a tomboló hormonok felelősének, Kerényi Miklós Máténak, aki a tipikus nőcsábász Josét testesítette meg. Sokszor ő mentett meg egy-egy fásultságba torkollt jelenetet és rázta fel a csapatot. Simon Panna Serenájának élénk humorát is érdemes megemlíteni, bár a fikuszos poénok olykor erőltetettnek hatottak.

A tanári kart alakító négyesnek nehezebb dolga volt, hiszen kevésbé támogatták meg őket fülbemászó dalokkal – bár az Ők az én vérem a darab egyik csúcspontja lehetne – és nagy tánckarral. Az ő jeleneteiket kevésbé éreztem kidolgozottnak, Szulák Andrea és Auksz Éva párbaja pedig nem volt hiteles, elbeszéltek egymás mellett.

Somogyi Szilárd rendezése kiválóan simult a darab mondanivalójához és a Bátonyi György által tervezett pezsgő, nagyvárosi díszlethez. A forgószínpad kínálta lehetőségeket nagyszerűen aknázták ki, ahogyan a vetítések alkalmazása is ötletes volt. Ám becsúszott néha némi hatásvadászat, ez leginkább Nick (Kocsis Dénes) nagy jelentében érzékelhető. Amikor ugyanis arról énekel, hogy milyen hatalmas és tiszta művész szeretne lenni, hirtelen az égbe emelkedik és pörög-forog, ez pedig kicsit ironikus, ha a dalszöveg mondanivalóját nézzük. A taxis jelenet vége is giccsesre sikerült, de alapjában véve szépen fordultak át egymásba a történések, a jelenetek kidolgozottsága ilyen téren aligha vitatható. A koreográfia a jelmezekhez hasonlóan fiatalosan lendületes, igazán nem lehet ok a panaszra. A színészeken látszott, hogy élvezik az előadást, s lelkesedésük a közönség nagy részére is átragadt a pörgősebb jeleneteknél.

Az Operettszínház hozta a kötelezőt ezúttal is, de be kell vallani, hogy egy fokkal sem többet. Lement a darab, a nézők jól érezhették magukat, a nagy finálénál talán még táncra perdülni is kedvük lett volna, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a későbbiekben sokat beszélgetnek majd az előadásról. 

Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése