„Valójában mindegyik ember rávehető a gonoszságra” - interjú Tasnádi Bencével

Az Olaszliszkai bemutatásával a Katona József Színház kíméletlenül elénk tárja az ország orvosi bizonyítványát: megbélyegzett, kifosztott emberekről mesél, miközben arra hívja fel a figyelmet, hogy a bűn sohasem egyoldalú. A közelmúltban történt lincselést feldolgozó darab kapcsán Tasnádi Bencével beszélgettünk, aki a vádlott szerepét öltötte magára.

Kívülállóként mit jelent számodra Olaszliszka?

Az egészben a legborzasztóbb, hogy miként működik egy közösség pszichológiája: ha van egy ember, aki azt ordítja, hogy „Öljétek meg!”, akkor a másik negyven úgy tesz. A Milgram-kísérlet rendkívül erősen kapcsolható ide, hiszen az valójában arról szólt, hogy képesek vagyunk-e fájdalmat okozni a másiknak utasításra. A kísérlet során kiderült, hogy megfelelő tekintélyű ember felszólítására, valójában mindegyik ember rávehető a gonoszságra. Az olaszliszkai eset engem olyan szempontból foglalkoztat, hogy ha mindenki csak egy pofont ad, valaki pedig negyvenet kap, akkor ki a gyilkos? Felment-e minket az, hogy csupán egyetlen ütést mértünk az áldozatra?

Mennyire volt nehéz feladat megformálnod az egyik tettest?

Már nagyon vártam, hogy egy ilyen karakterrel dolgozhassak, ezért az első pillanattól kezdve szerettem, és nem is volt kétségem afelől, hogy megoldom a feladatot. Egyszerűen azért lehetett így, mert sajnáltam ezt a fiút. Az igazságérzetemet mindig képesek megpiszkálni az ilyen esetek, mert látom a másik oldal igazát is, és az volt a célom, hogy ezt tolmácsoljam a publikum felé. 

Hogyan készültél a szerepre? Olvastál esetleg nyilatkozatokat az üggyel kapcsolatban?

A bírósági ítélethirdetés négy részletben fenn van a Youtube-on, tehát könnyen hozzáférhető bárki számára. Ifj. Horváth Dezsőt is láthatjuk, akit játszom a darabban. Az ítélethirdetésen kívül néztem még riportokat, és igazán érdekes, ahogyan a fiú ott ül egy riporterrel szemben, és jámbor, közlékeny, egyszerű embernek tűnik. Nem feltételezném róla, hogy képes lenne bárkit megölni. Egyébként a levél, amit a börtönben monológszerűen mondok el, az valós dokumentum, tényleg ő írta.

A darabbeli gyilkosságban látszólag a te karaktered kevésbé vesz részt, a tárgyaláson és utána mégis ő kerül középpontba. Szerinted mi ennek az oka?

Valószínűleg azért, mert tisztában van azzal, hogy abban a helyzetben felesleges felhívnia önmagára a figyelmet. Neki oroszlánrésze van a gyilkosságban, csupán fegyelmezettebb, idősebb és érettebb a társainál. Ez a tárgyaláson is szembetűnő, hiszen a másik kettő teljesen szertelenül nyilatkozik: árulkodnak, locsognak. Az én karakterem higgadtabb, visszafogottabb. Arról pedig, hogy miért kerülhet éppen ő a középpontba, rengeteget beszélgettünk a próbafolyamat alatt. A lincselés után több órán át nem hívták a rendőrséget, mert a tettesek el akarták égetni a bizonyítékokat, illetve elosztották a felelősségvállalás mértékét. Például, akinek volt már priusza, az többet vallott be, mert mindenképpen börtönbe került volna, és így megmenthette néhány társát. Ennek köszönhető az, hogy negyven emberből összesen öt került börtönbe.

A börtönjelenetben szerinted megbánást és vezeklést láthatunk? Feloldozást nyer a bűnös?

A baj az, hogy aki börtönbe megy, nem azon gondolkodik, hogy mit is követett el, tehát nincs szó vezeklésről. A börtönbüntetés arra jó, hogy az igazságtalanság érzete tovább duzzadjon, és az elítélt felkészülhessen egy esetleges bosszúra. Nem tudom elképzelni, hogy az a tizenkilenc éves fiú, aki harminchat évesen fog szabadulni, el tudja majd kezdeni az életét anélkül, hogy a bűnözés felé fordulna. Nem hiszem, hogy megbánná a tettét, mert az emberek szeretnek ujjal mutogatni egymásra, mint a gyerekek, így a karakterem sem azt érzi, hogy valami rosszat követett el, hanem hogy megvoltak erre az okai. 

Mit szimbolizálnak a könyvek, amelyeket a börtönben dobálnak le a tetteshez?

Az értelem ellustulását a testi erővel szemben. Rengeteg fiatalnak eszébe sem jut olvasni, a könyv arra jó, hogy legyen mivel gyúrni. Rémesnek tartom, hogy a fiatal generációnak a legfőbb szórakozása az, hogy félmeztelen fotókat posztoljon magáról Facebookon és erre lájkokat gyűjtsön. Ugyanígy elszörnyedek azon, hogy mi a férfi- és nőideál. 

Az olaszliszkai eset megítélése általánosságban véve igen egyoldalú – ám nem ebben a darabban. Mit mond Borbély Szilárd a romák hátteréről?

A cigányság egy hazátlan nép. Olyan etnikum, akiket idegenként, ellenségként kezelnek, és minthogy az agresszió agressziót szül, ők is ellenséget látnak másokban. Engem egyébként nagyon foglalkoztat a kérdés, miként lehet az, hogy több száz év alatt nem sikerült asszimilálódniuk úgy, hogy ne legyen ilyen óriási ellentét a magyarok és a cigányok között.


Hogy látod, egy színházi előadás bonthat le berögzült megítélésmintákat?

Reménykedem abban, hogy képes rá. Leginkább a tárgyalásjelenet és a börtön-monológ hivatott arra, hogy megpróbálja felvázolni a másik oldal álláspontját. Ez a két jelenet erősen rávilágít arra, hogy az előítélet valamiképpen kódolva van. Óhatatlanul megtörténik, hogy csak azért, mert valaki cigány, máris úgy nézünk rá, mint egy bűnözőre. Ebbe bele sem gondolunk a mindennapokban, pedig szörnyen megalázó lehet ezzel a sztereotípiával megharcolniuk a becsületes embereknek.

Szerinted mennyire lehet igaz az, hogy ezeknek az előítéleteknek a kialakulását maguknak köszönhetik?

Biztos, hogy van egyfajta habitusuk, ami a gyökereikből fakad, de ettől függetlenül nem állítom, hogy van eredendően jó és rossz ember. Az oktatás és a szocializáció folyamán lehet finomítani, farigcsálni a problémás pontokat. Ez a kérdés azonban nagyon összetett és nehéz, hiszen az eltérő kulturális különbségek miatt ez a változás nem fog pár év alatt végbemenni, már réges-rég el kellett volna kezdeni az integrációt, hogy mostanra eredménye legyen. 

Visszatérve az előadásra, láthatjuk, hogy a bíróságon nem igazán sikerül dűlőre jutni a lincselés ügyében. Ebből adódik is a kérdés: létezik-e földi igazságszolgáltatás, lehet-e kollektív a bűn?

A népmesében, persze. Ott addig tart a történet, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megkapja méltó büntetését. De mi a méltó büntetés? A tizenhét év börtön? Úgy gondolom, hogy itt különböző energiák kerülnek kapcsolatba egymással, és azzal, hogy valakit elítélek vagy megverek, máris rossz folyamatok sorozatát indítom el. Büntetni nem érdemes. Megbocsátani lehet, mint a Bibliában, és azt mondani, hogy nem vagyok hajlandó gyűlöletet szítani vagy táplálni magamban.

Mit gondolsz, a lincselésen kívül milyen hazai állapotokról tanúskodik még az előadás?

Úgy hiszem, nagyon erős ítéletet mond arról, mennyire kasztos társadalomban élünk. Az Andrássy úton például megkapsz háromszázezer forintért egy kiegészítőt, míg egy utcával arrébb megcsap a pöceszag, és szellőzők tövében alszanak hajléktalanok. Rettenetes, hogy valakinek az élvezete és a jóléte mindig a másik nyomorát szolgálja. Ebben mindannyiunknak van felelőssége. 

Egy mellékszál is bekapcsolódik a történetbe: a zsidók emlékét kereső turista. Ez hogyan illeszkedik a dráma egységébe, amelynek középpontjában azért egyértelműen a másik eset áll?

Azt hiszem, Borbély Szilárd azt szerette volna megmutatni ezzel, mennyire szomorú a II. világháború előtt még jelentős olaszliszkai zsidóközösség eltűnése. Elrohad egy kultúra és senkinek nem hiányzik. Elhordják egy épületnek a köveit, és bedolgozzák otthon a sufniba, a vécébe. Mert templomra nincs szükség, vécére van. Számomra ez mind összekapcsolódik, kissé apokaliptikus gondolataim is támadnak, hogy egy szikrányit sem változik az emberi jellem, csupán a technika fejlődik.

Az egész előadás az emlékezés problematikáját járja körül. Miért fontos erről beszélnie a színháznak?

Mert különben a történelem megismétli önmagát. Mindig felnő egy újabb generáció, aki elfeledkezik a korábbi borzalmakról. Ez is egyfajta körforgás: a népszaporulatot a népirtás követi. Az emlékezés azért kulcsfontosságú tehát, mert valaki talán azt sem tudja pontosan, mi az a holokauszt, de a zsidó kifejezést, mint szitokszó tökéletesen ismeri. Éppen ezért olyan előadásokat kell csinálni, amelyek naprakészek és mindenki számára befogadhatóak. Szeretem, ha nyíltan beszélünk ezekről, mert az árnyalt dolgok sokszor elvesznek. Természetesen nem szabad megsérteni, letámadni a nézőt, de ugyanakkor közéleti kérdésekről igenis kötelező beszélni a színház falain belül.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése