„Vaskohászat” a Révay utcában - interjú Puskás Tamással

Puskás Tamás 2003 óta áll a Centrál Színház élén, ez idő alatt pedig igen nagy utat járt be a teátrum, s napjainkban is egyre növekvő népszerűség övezi. Készülő interjúsorozatom első állomásaként az igazgatói irodában beszélgethettem a siker kulcsáról, az érzelmekről, a jövőről, és magáról a színházról. 

Melyek a fő szempontok egy darab kiválasztásánál?

Nincsenek fő szempontok, bizonyos dolgokra érzékenyek vagyunk. Ha jobbról nyomnak minket, balra akarunk visszalökni, ha a lábunkra lépnek, kiabálni szeretnénk. Érzékeljük szűkebb vagy tágabb közösségünk problémáit, és ezekről akarunk beszélni. A színházban a nagy siker mindig az, amikor olyan történetet mesélünk, amelynek mondandója éppen fortyog az emberekben, de még nem tudják szavakba önteni, csak feszíti a mellüket, és amikor meglátják a színpadon, ráébrednek, hogy pontosan ezt akarták kimondani.

Tehát mindig kiemelten fontos, hogy legyen üzenete a darabnak vagy olykor a puszta szórakoztatás a cél?

Az emberek a mindennapi küzdelmek során jelszavakat használnak. Például azt mondják: „Én szent dolgokért küzdök!” A színházi világban is: „Én a művészetet szolgálom, ő meg csak szórakoztat!” Lehet is ebben sokszor valami, ugyanakkor én, Shakespeare kései rajongója, érzek némi szégyent, amikor a szórakoztatást szembeállítjuk a művészettel. Fontos dolgokat hatékonyan közölni úgy, hogy közben nem élvezi a néző, szinte lehetetlen. Igen, mindig van mondandóm, ha rendezek, különben nem beszélnék. A színház nyelvén való beszéd éppúgy közlésforma, mint bármely más kommunikáció. Akinek nincs mondanivalója, mégis beszél, az más disznóságokra is képes.

Maga a színházi beszéd, az előadások értékrendszere óhatatlanul is hatással van az emberekre, és ez egyfajta felelősséggel is jár. Mindez hogyan befolyásol egy-egy rendezői koncepciót?

A kultúra komoly letéteményese a színház, s a kultúra művelést jelent. Miért kell művelni az embert? Hamlet szavaival szólva, mert: „megérzik rajtuk a vad íz.” Muszáj tehát művelni, és ebbe beletartozik az is, hogy társadalmi problémákkal foglalkozzunk. A konkrét utalásokat, amelyek inkább újságba valók, mint színpadra, nem kedvelem, ahogyan azt sem, ha az előadásban aktuálpolitikai üzenetet erőltetnek. Ez többnyire rém közhelyes és silány. Persze lehet élvezetesen is szólni égető társadalmi kérdésekről, erre remek példa Pintér Béla, vagy a Mohácsi testvérek, akik mindig rendkívül humorosan és összetetten tálalják ezeket.

Az előadások aktualitását figyelembe véve Ön szerint mi a fontosabb: a klasszikusok új megközelítése vagy a kortárs darabok prezentálása?

Mindkettő járható út, nem a kor dönt. Rólunk, hozzánk szóljon. Történetek vannak, amelyek ma valamiért lényegesek, s az, hogy ezeket kétezer, négyszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt, esetleg a múlthéten írta valaki, nem számít. Arra kell figyelni, hogy amikor a színpadon megszólaltatjuk őket, hassanak a közönségre, kinyíljon a szív, kikerekedjen a szem, lelassuljon a légzés, s azt mondják az emberek: „Igen, most erről kell beszélnünk!” Akár egy antik drámáról, egy Lope de Vega-darabról, vagy egy Szép Ernő-műről van szó, mindenképpen ez a kívánatos. Az persze nyilvánvaló, hogy minél régebbi egy dráma, annál valószínűbb, hogy jó. Éppen azért maradtak fenn éppen ezek, mert a maga idejében óriási sikernek örvendtek. Nem véletlenül Szophoklészt és Euripidészt olvassuk, ezeket másolták a legtöbbször a maguk korában.

Már a premiereknél érezhető ez az óriási érzelmi hatás, melyet az imént leírt, vagy a későbbiekben árnyalódik még a darab?

Minden darab kotta, megfejtésre váró szöveg, amelyet minden igyekezetünkkel megpróbálunk a bemutatóig a legjobban begyakorolni. Sajnos általában rövid az idő, s még ha teljes erőbedobással dolgozunk, és eljutunk a közel helyes megoldásig, akkor is adós maradhat még a történet a valódi összhanggal. A régi autóknál mondták, hogy az első ezer kilométert óvatosan vezessék le, mert még az alkatrészeknek össze kell csiszolódniuk. Ez a színházban tíz előadás, s hogyha elvégeztük a munkát, akkor e tíz előadás után a darab már a legjobb formáját futhatja. 

A színre vitt művek tekintetében nagyon színes a paletta. A Centrál Színház nyit-e a populárisabb műfajok felé, ezzel kockáztatva azt, hogy tömegszínházzá válik, vagy felvállal egyfajta rétegszínház szerepet?

Én képtelen vagyok ilyen ellentétpárokban gondolkodni, hogy populáris színház, rétegszínház. Boldoggá tesz az egyre növekvő számú hallgatóság, s az, hogy évi százezer embert érdekel az, mit mesélek. Azon nem elmélkedem, hogy a mondandóm populáris-e vagy réteg. Igaz, vannak olyan darabok, melyek nekem kedvesek, de tisztában vagyok azzal, hogy kevés embert érdekelne, ezért sem a kisszínpadunkon, sem a nagyszínpadunkon nincs helyük. Továbbá, minden színháznak van saját arculata, ennek megfelelően senki sem fogja mondjuk Jean Genet Cselédek című előadását lázasan keresni a Madách Színház repertoárján. Nem odavaló. Miként az is valószínű, hogyha valaki zenés játékot keres Budapesten, akkor először az Operettszínház vagy a Madách Színház műsorát fogja átböngészni. Mi is csináltunk már sok-sok musicalt, de nálunk nem ezek futnak a legnagyobb sikerrel. Nálunk a történetmesélésen van a hangsúly, mégpedig úgy, hogy az rögtön az elején magába szippantsa a nézőt és fogva tartsa, egy pillanatig ne akarjon hazamenni. Az csodálatos dolog, ha sok száz ember a színész parancsára, a lélegzetvétel hatalma által varázslat hatása alá kerül. A színész a lélegzet zsonglőrje. Ha jól működünk, akkor az előadásaink olyan hatással vannak az emberekre, hogy amikor távoznak, jobban szeretnek élni, mint mikor beléptek a színházba.


Ez a levegővel való zsonglőrködés nem lehet egyszerű, bizonyára sok tapasztalat szükséges ahhoz, hogy igazán hatásos legyen. Mennyire tartja fontosnak mégis azt, hogy a fiatal pályakezdőknek is teret engedjen a már elismert színművészek mellett?

Roppantul fontosnak tartom. Ha nem így tennénk, nem lenne utánpótlás. Persze, nem kell belőlük sok, és nem is járhatunk azon az úton, mint például a Katona József színház, ahol három társulat működik egy intézményben. Nekünk csak egyetlen tizenkét tagú társulatunk van, az igazán nagy nevek pedig, mint Básti Juli, Rudolf Péter vagy Törőcsik Mari, vendégként érkeznek hozzánk. Természetesen szerződtetünk fiatal színészeket, jelen pillanatban Ágoston Kati, Szilágyi Csenge és Rada Bálint játszik nálunk. Egyébként az egyetemről éppen kikerült tehetségek – nagyon helyesen – reménykednek abban, hogy a lehető legjobb helyre kerülhetnek. A legnagyszerűbb műhelyek közé tartozik a Katona, az Örkény, és most már büszkén mondhatom, hogy a Centrál Színház is.

Ez természetesnek tűnik, hiszen minden tekintetben különleges előadásoknak lehettek részesei a nézők idén is. Hogyan összegezné a színház jelenlegi évadának premierjeit?

Főként a kisszínpadon tartottunk bemutatókat, ennek pedig az az oka, hogy meglehetősen erős a repertoárunk, és mi szeretünk minden darabot kijátszani, tehát egy hónapban háromszor-négyszer műsorra tűzni őket. Ha sok sikeres darab sorakozik, akkor igen óvatosan kell bánni a következő bemutatókkal, nem jó, ha túlcsordul a pohár. Így aztán úgy döntöttünk, hogy ebben az évben csak egy nagyszínpadi produkciót tűzünk műsorra, ez pedig a Jó emberek volt. Emellett a kisszínpadon próbáltuk kárpótolni a nézőket, ugyanis ott három bemutatót is tartottunk és vendégelőadások is érkeztek, ezek a Hal nem hal bele és a Bivaly-szuflé. A mi társulatunk jóvoltából a Broadway felett az égen, a Leenane szépe került eddig bemutatásra, és hamarosan érkezik a Lepkegyűjtő is.

A nagyszínpadon látható Jó emberek bizonyos szempontból rendhagyó vállalkozás, ugyanis minden hónapban egy előadás után lehetőség nyílik közös eszmecserére. Honnan jött az ötlet?

Hisszük, hogy a színház találkozóhely is, nem feltétlenül szükséges csupán a közvetett viszonyra szorítkozni. Azon is gondolkodunk, ha sikerül privatizálni a színházat, nyitunk egy kávézót, illetve az előteret igyekszünk majd folyamatosan úgy alakítani, hogy a nézőnek legyen kedve előadáson kívül is bejönni ide. Tavaly volt egy holokauszt-megemlékezés felolvasó maraton formájában, idén pedig lesz egy újabb, mely a gyermekek ellen elkövetett családon belüli erőszakról szól majd. A Jó emberek utáni közönségtalálkozók is ezen ötletek sorába illeszkednek. Ezekre a beszélgetésekre mindig meghívunk egy előadót, aki a darabban felvetett kérdésekre, problémákra saját tudományterületén próbál választ találni. A színház igazi ereje abban van, hogy képes erkölcsileg formálni. Olyan ez, mint a vaskohászat: az érzelmeket a történet által felforrósítjuk és megolvasztjuk, majd olvasztótégelybe öntjük. Az olvasztótégely a szerző erkölcsi hozzáállása, világlátása. Ha a nézők olvadt lelke beleömlött egyszer a formába, nagyon nehéz utána másképpen cselekedni. Ha valaki megnézte a Gran Torinót, biztosan nem fog félrenézni, amikor a gyengét bántják. Ezért szeretem a Jó embereket is. Erkölcsi imperatívusza,  segítsd a gyengét  ostyába van csavarva, a történet élvezetes, örömet okoz a nézőknek.


Mint említette, több olyan programot is szervez a színház, amely közelebb hozhatja a közönséget a háttér megismeréséhez, s ez viszonylag új dolog. Mik voltak az Ön eredeti elképzelései, amikor igazgató lett és ebből mennyi valósult meg?

Sok minden szerettem volna lenni fiatalkoromban: történelemtanár, ügyvéd, pszichológus, sőt, még a pap is. Ahogy Petrucchio mondja a Makrancos Katában: „majd akkor megyünk, ha én mondom meg hány óra”, úgy egész éltemben én akartam megmondani, mi legyen, és inkább vállaltam a magányt egy közösségben, mint hogy a másodhegedűs szerepét játsszam. Most elmondhatom, a fent említett hivatások kicsit mind benne vannak a színházigazgatóban. A direktornak, amikor rendez vagy igazgat, nagyon sok beleérzésre van szüksége, ami az emberek lelkét illeti, sok tudásra, ami az ismeretek átadását illeti, és erénye döntésképességre is. Mindezt nagyon kell akarni, és úgy jól csinálni, hogy az mindenkinek megfelelő legyen, hiszen a fejétől bűzlik a hal. Azaz, ha egy színházban nemcsak a nézők szeretnek lenni, hanem a dolgozók is, akkor az a vezető érdeme nagyrészt. Én nagyon akartam egy ilyen jó közérzetű, remek darabokat bemutató színházat létrehozni 2003-ban, s mindent megtettem az elmúlt tizenegy évben, hogy ez megvalósuljon.


Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése