Amikor a Muse sem segít

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának negyedik napján bemutatásra került a Sardar Tagirovsky által rendezett Úrhatnám polgár is. A kavalkádos darabban több kérdés is felmerült a művészet és az anyagiasság kapcsolatától kezdve a családi gyökerekkel való szembesülésig, de válaszokat már kevésbé kaptunk. 

Jó alapanyagból könnyű finomat főzni, és hasonlóan, egy Moliere-drámából könnyű kellemes előadást kihozni. Most azonban ez valamiért mégsem sikerült. Az Úrhatnám polgár több problémakört is feszeget, a legkézenfekvőbben önmagunk elfogadásával vagy épp elhazudásával, a másoknak való megfelelési igénnyel foglalkozik. Tagirovsky is próbálkozja megfogalmazni ezeket a kérdéseket, de valahol félúton elfelejti, mire is akart rávilágítani. Ráadásul teszi mindezt több mint három órában – és ezen a hosszúságon az sem segít, hogy igyekezték bevonni a közönséget is. 


Jourdain úr (Pálffy Tibor) nem egy bohókás, nevetséges vagy épp szánandó karakterként jelenik meg, de mégsem teljesen komolyan vehető. Nem válik egyértelművé, hogy mire is vágyik igazán: nemesi címre vagy műveltségre. Inkább úgy tűnik, a szemében összefonódik a kettő, és az egyik megszerzése segíti a másikat. Ez ugyan megmagyarázhatja elfogultságát Dorante gróffal (Ruscsák Péter) és Doriméne grófnővel (Szalma Hajnalka) szemben, de a karakter következetlenségeit nem. Az első felvonásban egy ízléstelen, szeszélyes önkényurat ismerünk meg, aki házi zenésze és tánctanára szerint semmit sem ért a művészetekhez, mégis megszállottan foglalkozik velük. Eleve az érdekes információ lehetne, hogy egy nem nemesi származású ember ilyen udvartartással rendelkezik – de ezt nem tudjuk kellően értékelni, mert Jourdain úr családi gyökereiről csak jóval később értesülünk. Mintha az előadás elején elfelejtették volna megemlíteni, pedig a harmadik felvonásban annál hangsúlyosabbá válik a tény, hogy az úr apja egyszerű földműves volt. Kár, hiszen ennek a háttérnek a korai tisztázása sokkal több mélységet biztosíthatott volna a karakternek, motivációi is érthetőbbek lehettek volna, és sokkal több együttérzést, szimpátiát tudott volna kiváltani az önmagával és eredetével nehezen szembesülő, szinte drámai karakter, mint az így látott, kapuzárási pánik által feltüzelt, csélcsap férfi. Így azonban a feleségétől való elhidegülése nem a túlontúl egyszerű, anyagias, tenyeres-talpas nőtől való eltávolodásaként jelenik meg, hanem férfiúi csalfaságként. És ugyanígy: a lánya kérőjének elutasítása makacskodó szeszélyként, nem pedig megfontolt, gyermekének magasabbra ívelő jövőt szánó apa döntéseként aposztrofálódik. 

De nem csak Jourdain úr belső működése problematikus. Jourdainné (Gajzágó Zsuzsa), vagy épp Luci (Benedek Ágnes) és Nicole (Kovács Kati) karakterei sem a mélyen megértett, logikusan felépített szerepek mintái. Egyrészt a szövegek által jellemzett és a Gajzágó Zsuzsa által alakított Jourdainné nem összeegyeztethető. Nagyon erős pillanat: a férje előtt térdeplő feleség könyörög, hogy hagyjon fel a művészet-mániájával, ne szórja tovább a pénzüket, amit a férj nem csak elutasít, de megalázóan az asszonyt is elküldi, mert „háztartás szaga van”. Szívbemarkoló jelenet lehetne, ha Jourdainné valóban egy otthonkás, zsírszagú, családért és háztartásért élő nő lenne. De nem az: első belépésénél hatalmas bevásárlószatyrokkal érkezik, amelyek legalább akkora pénzszórást sejtetnek, mint férje magánórái, ráadásul hajviseletében vagy öltözékében sem kevésbé extravagáns, mint párja. 


A Luci és Nicole közti dinamika is kifogásolható: az az esetlen úr – cseles szolga felállás, ami Cléonte (Kónya-Ütő Bence) és Covielle (Kolcsár József) közt prímán működik, a lányok között felborul. Nicole nem a nőiesen ravasz, mégis kisasszonyát segítő szolgálóként jelenik meg, hanem egész egyszerűen a páros domináns feleként, akinek Luci mindenestül alárendelődik, noha társadalmi státusza ezt nem igazolja.

A sok zavaros részleten nem segít sem a díszlet, sem a jelmezek. Egy hideg, futurisztikus, kifutóra emlékeztető térben mindannyian furcsa, ízléstelen ruhákat viselnek. Csöppet sem tér el tőlük Jourdain úr viselete, mégis ő az, akit kikacagnak érte. Nem a többre való igyekezetéért, amihez naiv és laikus módon a művészetet választja eszközként, és amivel valóban kilóg (vagy épp kiemelkedik) a többiek gondolkodási keretéből, hanem olyan külsőségekért, amelyek kicsit sem teszik különlegessé ebben a miliőben. Ilyen részletek buktatják meg az előadás fő üzenetét; így hiába hangzik el többször, hogy a cél a „fenségeknek való tetszés”, vagyis egy magasabb szférának való megfelelés, mivel a szavakat gyakorlati tettek vagy jól felépített, logikus cselekmény nem kíséri, üres marad az előadás. 


Egyetlen vonásában viszont kiemelkedő a darab. Habár az első felvonás nem aknázta ki a művészetre, mint olyanra való reflektálás lehetőségét, de alapot teremtett annak, hogy folyamatosan érzékeltessék a színház összművészeti mivoltát. Az előadás alatt több, a cselekmény által ihletett festmény is elkészült, a Nine Inch Nails Creep című száma két feldolgozásban is elhangzott, míg a mammamusivá avatás előtt a commedia dell’arte hagyománya idéződött fel Covielle karakterén keresztül. A legszebb ellenpontot mégis a színpad bal oldalán álló élő szobor adta: csak a felvonások végén mozdult meg, mintegy stációkat jelölve testtartásával. Az egyszerű, hófehérre festett test szép ellenpontja volt az előadás színes, zsivajos világának, és ironikus felhangot adott a hangos, de elkötelezettséget nélkülöző művészet-imádatnak. 

Összességében elmondható, hogy Sardar Tagirovsky darabja megpróbál bemutatni egy többre törekvő embert, de ez, csak úgy, mint Jourdain úr valódi felemelkedése, nem sikerül. Habár a befejezés nagyon igyekszik katarzist kiváltani, ezt a rengeteg megoldatlan probléma nem engedi, és ezen még a hangosan szóló Muse sem segít.

Szirt Hetti Jolán
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése