Wagner márpedig megér egy próbát

Mint hosszasan bennem érlelődött cikk, egy egyszerű, de válaszaiban komplex kérdés feltevésével kezdem meg ezt az írást: mi jut eszünkbe Wagnerről?

A válaszok a legtöbb esetben (már-már borítékolva): terjedelmes, unalmas, hatórás, nácik, Apokalipszis most!, kövér nők viking sisakban (ez egyébiránt egy mókás kedvű bayreuthi jelmeztervező szüleménye) és még sok-sok más klisé. De mi lenne ha Wagnert – és az ő zenéjét – ezektől a közhelyektől elvonatkoztatva vizsgálnánk meg? Mi lenne, ha ezt a sztereotipizált germán géniuszt kicsit jobban a mindennapi zenébe vennénk és nem csak néhány elvont opera-sznob zenéjeként definiálnánk? Mi lenne, ha Wagner ugyan úgy az „átlag” hangverseny-látogató zenéje lenne, mint Beethoven vagy Mozart? A 2016-os Budapesti Wagner-napok talán legfőbb vezérmotívuma – hogy Wagneri magasságokban maradjunk – ez volt: Wagnert „emberien”. (Ez az alapvetés többször is olvasható az idei esemény apropójából Fischer Ádámmal, a Duna-parti kis Bayreuth művészeti vezetőjével készült riportokban.)


De ki is volt igazán Richard Wagner? Az operairodalom géniusza? A germánság zenei megtestesítője? A progresszív-romantika őrült zsenije? Véleményem szerint Wagner az egyik legérdekesebb zeneszerző, már akkor is, ha csak a zenéjét is vizsgáljuk. Zenéje hossza ellenére elképesztően logikus, hangzása az egyik legkülönlegesebb, felépítettsége és összetettsége pedig lenyűgöző zsenialitásról tanúskodik. Mégis miért kedvelik ilyen kevesen őt? Legtöbbször azért, mert rosszul ismerték meg és rosszul kezdték a vele való ismerkedést. Viszont, – és ezt Fischer Ádám is hangoztatta – nem kötelező mindenkinek szeretnie Wagnert! 

Ha mégis meg szeretnénk szeretni? Nincs más út, hallgassuk sokat. Nem úgy sokat, mint teszem azt Chopint vagy Bachot. Tényleg SOKAT, egészen addig, amíg magába nem szippant.

A felvezetés és eszmefuttatás után jöjjön a lényeg: mit is láttam, hallottam az idei Wagner-napokon?

Bemelegítésnek, feltéve, ha lehet ezt annak nevezni, de inkább azonnali szellemi feltöltődésre való vággyal és spontán beugrással június 19-én meghallgattam a Ring utolsó darabját, az Istenek alkonyát (Götterdämmerung). Monstrum egy darab, csaknem öt órás hosszával, de megérte a talpalást az éjszakába nyúló előadáson. Az utóbbi néhány év Ringjeihez hasonlóan a színpadi koncepció nagyjából ugyanaz volt: minimális színpadkép, ledfalak, és fantasztikus video-vetítések, olykor a közönség soraira is. Zeneileg talán kissé túlságosan is tükrözte az idei év Fischer-koncepcióját: elhatárolódni a bombasztikusságtól. Bizonyos részeknél ez nagyon szép hatást váltott ki, de a darab egyik legfőbb momentumát túlságosan is kicsivé tette. Ez pedig nem volt más, mint Siegfried gyászindulója a harmadik felvonásból. A betét elejének vészjóslósága „piciben” sokkal erőteljesebben hatott, de ahogy szépen közeledtünk a csúcs felé, a gyönyörű rezekkel, a „Hős” motívummal hirtelen stagnálni kezdett és a csúcs szinte elúszott azzal a halvány fortissimoval. Siegfried nem emelkedett olyan magasra a Walhallába, inkább félig földi halandóként tért meg Wotanhoz. A gyászinduló levezetése pedig mellőzte azt a bizonyos emelkedettséget, éteriséget, amit ilyenkor vár az ember. Szépnek szép volt, energia volt benne, de nem volt (sajnos) az igazi. Utána Raganrök, összeomlik a Walhalla, a Rajna visszatér a medrébe és vége. Inkább felvezetés volt, mint a csúcs felé vezető nagy része. Ettől elvonatkoztatva kitűnő szellemi táplálék volt, fantasztikus énekesi teljesítménnyel és a megszokott pesti-Wagneres zenei minőséggel. El lehetett benne merülni, csak egy kicsit koncentráltabban kellett figyelni a leitmotivokat. (Néhány kedvencem: Siegfried kürtjele és a Hős. Ezek mellesleg a többivel együtt gyönyörűen jöttek az árokból.)


A második Wagner amit meglátogattam, főleg merészségből, a Nürnbergi mesterdalnokok volt. Ami mellesleg a világon a leghosszabb rendszeresen játszott opera és Wagner egyetlen érett kori vígoperája. Vígopera és Wagner. Igen. Ráadásul a rendezés tényleg nem szenvedett hiányt humorból.

Mire jutottam ezzel a darabbal kapcsolatban? Érdemes volt megnézni! A zenéje Wagnerhez mérten kifejezetten emészthető, élvezetes. Annette Dasch Éva szerepében nagyon tetszett, a rendezés pedig a tavalyi – megosztó – Bolygó Hollandihoz hasonlóan még érthetőbbé tette az opera menetét.

Színpadképben itt sem számítottam nagy díszletekre a Ringből kiindulva. De ez mit sem rontott a darab élvezeti értékén. Ellenben ismét nekimegyek a zenének, amire igaz volt a Wagneriánusok közti vicc: a zenekar kifújja a karmestert az árokból. Nagyon-nagyon hangosak voltak, ami azt indikálta, hogy az énekeseket nem lehetett a legjobban hallani. A rendezés, mint említettem is, jó volt, akárcsak a legtöbb színpadkép. Humorból sem volt hiány: Beckmesser szerencsétlenkedése a hárfával, a második felvonás tömegverekedése vagy Stolzing lovag dala a fináléban Beckmesserrel vetekedve. Nem egyszer eresztettem meg a részeknél egy-egy nagy mosolyt. Külön pozitívum, hogy az első felvonásban használatban volt a nagyterem orgonája is! Látványos volt és, mint mindig, öröm volt hallani a hatalmas hangszert. A koncepció megint játszott az apróbb, emberi rezdülésekkel, akár csak a Ringben. Itt halványan, de jobban hatott, elvégre emberekről, nem pedig Istenekről és világokról volt szó. A darab mellet szóljon az is, hogy kívülállók számára is élvezetes volt (hála a jó helyre időzített húzásoknak).


Ideje, hogy végszót mondjak az idei Wagner-napokhoz. Az előzőekhez híven törekedett az abszolút minőségre és hűségre Wagnerhez, viszont az új karmesteri koncepciót sok helyütt még kissé kidolgozatlannak, éretlennek éreztem. Ráfért volna egy átgyúrás arra, hogy mutassuk meg az emberi lelket Wagnerben – mélyebben is bele lehetett volna nézni. De ahogy a Budapesti Wagner-napok, ez is fejlődni fog, mivel Budapest, a MÜPA egy Wagner-laboratóriummá változik június közepén, hogy valami újjal, érdekessel zárja a szezont. A hangulat fantasztikus a hosszú szünetekben (piknikező, a napos teraszokon pezsgőző emberek, a behívó fanfárok), akárcsak az esték atmoszférája Wagner zenéjével. Meg lehet e így szeretni Wagnert? Igen. Érdemes-e megpróbálni? Egy kis „edzés” után, határozottan igen!

Utólag pedig egy kis kitekintés Bayreuthra, ahol Budapesten kívül még ilyen kaliberű Wagner-napokat tartanak, igaz körülbelül egy évszázad előnnyel: a nemzetközi kritikákat olvasgatva sokat vesztette a fényéből. Kihangosított énekesek és zenekar a Festspielhaus-ban, posztmodern rendezések és Tannhäuserek motorosvagány ruhában? Míg Bayreuth távolabb, Budapest közelebb kerül Wagnerhez. Ugyanitt jegyezném meg, hogy a próbák közepén idén otthagyta Bayreuthot Andris Nelsons karmester nem közölt okok miatt. A zenei bulvár szerint szakmai jelegű összetűzései lehettek Christian Thielemannal, Bayreuth intendánsával, szintén kiváló Wagner dirigenssel. Remélhetőleg a beugró karmester megmenti az előadást és megpróbálja Nelsons elgondolásait megvalósítani (már ha együttműködnek).

Jövőre pedig Pesten a körítés a Ring mellett a Parsifal és a kuriózumnak számító Rienzi. Addig is a mihamarabbi viszontlátásra Budapesti Wagner-napok és izgatott várakozás a 2016-2017-es szezonra!

Békési Botond
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése