„Nehéz lenne túlkomolykodni” - interjú Kovács D. Dániellel

A Katona József Színház márciusi bemutatója, az Ahogy tetszik az ide Shakespeare Fesztivál egyik legizgalmasabb előadása: a szöveg kellőképpen pimasz, a színrevitel ügyesen lavíroz a szélsőségek között, az alkotógárda pedig teljes egészében félredobta a rutint. A modernizálásról és magáról Shakespeare-ről Kovács D. Dániellel, az előadás rendezőjével beszélgettünk.

Az Ahogy tetsziket te javasoltad a színháznak. Miért éppen ezzel a darabbal szerettél volna foglalkozni?

Még sohasem rendeztem Shakespeare-t, és nagyon érdekelt, hogyan lehetne hozzányúlni, az Ahogy tetszik pedig egy jól kiosztható darab. Emellett én is szerettem volna egy picit foglalkozni a szerelem témájával, és úgy éreztem, most tartok ott, hogy bele tudjak fogni egy olyan projektbe, ami lényegileg átalakít egy igazi klasszikust, és a történetmesélésre helyezi a hangsúlyt.

Azonnal tudtad, hogy Závada Péterrel szeretnél dolgozni?

Persze. Petivel már az egyetemen is dolgoztunk együtt, ott egy Moliére-darabot, a Versailles-i rögtönzést írtuk át hasonló munkamódszerrel, mint most az Ahogy tetsziket, bár akkor még sokkal kezdetlegesebb volt hozzáállásunk. Ott jött elő először az a problematika, hogy a régi komédiák sajátságai, a folyamatos replikázások mai szemmel olvasva már nem annyira frappánsak. Az odamondogatásoknak kicsit muzeális értéke lett: értjük, hogy csipkelődnek a figurák, de még sincs meg az az éle, szellemessége, ami a megírásának korában még jelen volt. Az megint bonyolult kérdés, hogy miként is lehet modernizálni ezeket, mert nagyon nehéz azt elérni, hogy a szleng ne hasson hamisan a színpadon. Peti rendkívül ügyesen lavíroz az irodalom és a szleng között, ezért egyértelmű volt, hogy vele kell ezen dolgoznunk, ha azt akarjuk, hogy megvalósuljon mindaz, amit a színházzal közösen elképzeltünk.



Maga a szövegkönyv mennyire volt közös munka?

Első körben megbeszéltük, hogy mi is az, amit el akarunk mesélni, ebből született egy közös megállapodás. El kellett döntetnünk, hogy merre lenne érdemes terelgetni egy-egy vonalat, vagy mivé transzponáljuk azokat a szereplőket, akik a mai világban érvényüket vesztették. Aztán Peti átírta a darab jórészét, majd hárman, Radnai Annamarival kiegészülve, napokon keresztül gyűrtük a szövegkönyvet. Meghúztuk, variáltunk, hozzátoldottunk, és így alakult ki az a verzió, amivel az olvasópróbákat kezdtük. Ez aztán a későbbiekben rengetet módosult. A színészek ráéreztek az ízére, elkezdtek improvizálni, ezek jórészét le is kötöttük. Emellett még időközben is kivágtunk egyes momentumokat, amikor úgy éreztük, hogy már kezd sok lenni egyfajta humorból, és ezáltal az előadás elveszti a dinamikáját, önismétlővé válik.

Mit gondolsz, lehetne-e ma régebbi fordítások alapján érvényes előadást csinálni?

Nem arról van szó, hogy 2016-ban követelmény lenne modernizálás. Ez inkább csak a mi dilink volt, hogy próbálkozzunk meg ennek a generációnak és nyelvezetnek a képviseletével úgy, hogy közben mégiscsak olyan történethez nyúlunk, ami erős fogódzópont lehet azoknak a nézőknek is, akik nem feltétlenül értik az összes szlenges kifejezést. Az Ahogy tetszikben sikerült megtalálnunk az egyensúlyt, így a közönség egyrészről biztonságban érezheti magát, másrészről pedig mégiscsak egy erős hullámvasúton utazik.

Ahogy beszéltük is, rengeteg mindent modernizáltatok a darabban, a „Színház az egész világ” kezdetű monológot azonban változatlanul meghagytátok. Miért?

Sokat vitatkoztunk arról, hogy át kell-e írni, vagy sem. Semmiféle szemérmesség nem volt abban, hogy végül az utóbbi mellett döntöttünk. Arról van szó leginkább, hogy ezzel a Szabó Lőrinc-szöveggel majdhogynem mindenki találkozott már, a Katona nézői pedig pláne. Azok számára, akik közelebbről is ismerik a monológot, az átirat lelassította volna a befogadást és az értelmezést, mert elkezdték volna automatikusan összehasonlítgatni az emlékükben élő textussal. Nem szerettem volna, ha ez a fajta kizökkentő gondolatkör működésbe lép, mert ez a részlet rendkívül fontos eleme a darabnak.

Az eredeti Shakespeare-mű több szereplőt mozgat, így nyilvánvaló, hogy néhány momentumot ki kellett hagyni, össze kellett mosni. Ennél fogva már alapjában véve átalakult a darab szerkezete, és még az utolsó egy-két napban is alakultak a jelenetek. Mi alapján vettetek ki, vagy hagytatok benn részeket?

Egyszerűen gondolni kellett azzal is, hogy mennyit bír el a néző. Itt mégiscsak majdnem két órát ülünk egyhelyben, és ez ezzel a játékos nyelvezettel már fárasztó is tud lenni. A plusz-mínusz öt percek már nagyon számítanak. A főpróbahéten egyébként is sokat szoktam még változtatni az előadáson, mert már érkeznek az első nézők, és egy teljesen más szituáció áll elő, hiszen látjuk a reakciókat, beindul a közönséggel való kommunikáció – és jön az újabb nagy szabászat. Eredetileg pedig azért húztunk ki egy-két figurát, mert azt láttuk, hogy egy teljesen másik kultúrkörben lehetett érvényességük. Shakespeare-nek még érdeke lehetett, hogy kiforgassa a pásztorjátékokat, de ezt manapság a Ferenciek terén nehezen köthetnénk bárhova. 




Az előadás szövegszinten reflektál a dramaturgiai döccenőkre is. Miért tartottad ezt lényegesnek?

Vannak olyan helyzetek, amiket nehéz irónia nélkül kezelni. Ezek a párszáz éves darabok, amelyek pörögnek a színházak repertoárjain, elég jelentős művek, de vannak olyan fordulatok bennük, amiket nehéz lenne túlkomolykodni. Ilyenkor zárójelben be kell vallani, hogy igen, egy kicsit suta a dolog, de lendüljünk túl rajta. Jobb tehát kimondani és odakacsintani a közönségnek, mert így mi sem hazudunk, és nem próbálunk többet mutatni, mint ami valójában. Aztán, amikor már komolyan vesszük magunkat, a nézőkben is megérik a bizalom.

A Kamra nyújtotta a kisebb hely és technika mennyire határolta be a megvalósítási lehetőségeket és magát a koncepciót?

Azzal, hogy meg tudtuk fordítani a színpad-nézőtér viszonyát, végül meglett az a térmélység, ami fontos volt nekem. A Kamra egyébként otthonos terep volt számomra, mert már dolgoztam itt, és tudtam, hogy nagyon jó a műszak. Ha magát a jelenetezést nézzük, akkor is sok pozitívum van egy kisebb térben, hiszen a humoros jeleneteket egy intim közegben sokkal jobb megcsinálni, mert nem arra kell figyelni, hogy plusz dinamikát beleadjunk. Foglalkozhatunk magukkal a helyzetekkel, és erősebben ráhelyezhetjük a fókuszt egy-egy figurára, mert nem kell a dolgok teatralitásával annyit törődni.

Nagyszínpadon mennyivel másképp rendezted volna? Az egész koncepció eltérő lenne?

Nehéz ezt elképzelni, annyi minden változott volna. Maga a megvalósítás biztos, hogy nagyon különbözne technikailag, mivel a nagyszínház teljesen más apparátus, még a képarányok is eltérőek, ez pedig alapvetően sok mindent megváltoztat. Az egyetlen biztos pont a szövegkönyv, mert nem hiszem, hogy a befogadók számától függne, mennyire lehet szemtelennek vagy pimasznak lenni.

Korábban említetted, hogy ez az első Shakespeare-rendezésed. Mit tapasztaltál, nehezebb egy ilyen kultikus szerzőhöz hozzányúlni az elvárások miatt?

Furcsa kettősség ez, mert ugyan rendkívül nehéz, de bizonyos oldalról nézve nagyon egyszerű is. A problémákat talán az adja, hogy nem könnyű megtalálni a helyzetek és cselekvések pszichológiai gyökerét. Éppen ezért az első rendelkező próbákon sok idő eltelt azzal, hogy elemezgettünk, mert egyikünk sem akart felületes lenni és rámondani, hogy az a bizonyos jelenet csak azért van, hogy ez és ez megtörténhessen, elsülhessen bizonyos poénok – miközben Shakespeare elképesztően sokszor így működteti a szöveget. Nincs pszichológiai késztetés a figurákban – legalábbis a vígjátékok esetében –, és rá kellett jönnünk, hogy nem is szabad ezzel foglalkoznunk. A helyzet lecsengett és kész, menjünk tovább. Amikor már a színészeknek is megvoltak a kifutási irányok, akkor az egész hangulat sokkal felszabadultabb lett, a közös munka kissé hasonlított egy nyers, laboratóriumi drámahelyzetre: kerestünk hatásokat, jelentéseket, töméseket, és aztán az egész szép lassan összeállt.

A zenei betétekre is érvényes ez a „laboratóriumi drámahelyzet”?

Bartha Márkkal elég régóta dolgozom együtt, és szinte azonnal tudjuk, mire gondol a másik, így a közös munka mindig hatékony. Aztán a munkafolyamatba bekapcsolódott még Keresztes Tamás is, aki fantasztikus tehetséggel nyúl hozzá a zeneszerzéshez. Azt pedig külön jó nézni, amikor elindul az a fajta közösségi színházcsinálás, hogy reggel az egyik színész megpróbál a másikkal valamilyen dallamot összerakni, és eközben a másik teremben a koreográfián dolgoznak. Egyébként azt látom, hogy a művészetek közül még mindig a zene a legfelsőbb rendű, ez viszi leginkább a néző lelkét.




Most nem mint rendező, hanem mint olvasó kérdezlek: milyen a viszonyod Shakespeare drámáihoz?

Természetesen vannak olyan történetek, amelyeket nagyon szeretek. Irigylem azt a fajta pimaszságot, amivel Shakespeare összeszerkeszt, egymás mellé tesz olyan hatásokat, amiktől a mai napig ódzkodnak a drámaírók. Pedig a reneszánsz környékén ez működött, méghozzá úgy, hogy még most is izgalmas, friss vibrálása van a jeleneteknek.

Van olyan dráma tőle, amit még nagyon szívesen megrendeznél?

Igazából nincs olyan darab, amit mindenképpen szeretnék megrendezni, nálam ez inkább élethelyzetek és életszakaszok függvénye. Ha éppen beleütközöm egy olyan problematikába, amelyhez Shakespeare valamelyik drámája jó alapanyag lehet, akkor előveszem, de itt nem az egyes irodalmi műnek a hatványozott tiszteletéről vagy szeretetéről lenne szó. Önmagáért soha nem nyúlnék egyikhez sem szívesen, ha pedig éppen érinti az érdeklődésemet, akkor pedig bármelyikbe belekezdenék.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése