Székely fonó az Operában

Október 1-jén, a zene világnapján tűzi műsorra Magyar Évadának első hazai vonatkozású nagyszínpadi bemutatóját az Opera. Kodály Zoltán Székely fonóját először állítja színpadra külföldi rendező. A világhírű Michał Znaniecki alkotótársa a zenei felkészülést irányító Kocsár Balázs, a produkció dirigense. A sorozat különlegessége, hogy az előadások előtt Pál István Szalonna és bandája autentikus népzenével vezeti fel a színpadi művet.

A Székely fonót 1932 óta hatféle rendezésben és a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátékában láthatta eddig a Magyar Állami Operaház közönsége, összesen 258 alkalommal, utoljára pedig 2010-ben játszották. Az Opera repertoárfrissítésén belül is érdekes kísérlet, hogy a magyar népzenei hagyományokra épülő, és születésekor egészen új műfajú színpadi mű 2016-ban külföldi rendező koncepciója által elevenedik meg. A lengyel Michał Znaniecki megbízásának különös felhangját az adja, hogy a szerző édesanyja is lengyel származású volt.



Kodály partitúráján ez áll: Magyar életkép Erdélyből. Egy székely falu fonóházában zajlik az eseménysor, melyben szerelmesek kényszerű elválása, majd boldog egymásra találása, ármány és leleplezés bontakozik ki az egymást követő népdalok által. A librettó szövegei többféle értelmezést is megengednek, balladai homályba burkolva bizonyos részleteket, amelyek egy zárt falusi közösség életének sajátos törvényeit engedik látni. A főbb szerepekben az Opera vezető művészei lépnek színpadra, Rost Andrea és Rácz Rita a fiatal lányt, Molnár Levente és Haja Zsolt a kérőt, Schöck Atala és Gál Erika pedig a Háziasszonyt alakítja.

„Egy nép legjobban a népdalain keresztül ismerhető meg” – vallotta Kodály Zoltán. A számos díjjal kitüntettet Michał Znaniecki több szempontból is vizsgálta a Székely fonót: egyszerre keresett egyetemes és jellemzően magyar gesztusokat, motívumokat a kompozícióban. Magyar kollégák segítségével tanulmányozta a honi népművészetet – kiemelt figyelemmel a népzenét, a néphagyományt, a népviseletet és a díszítőművészetet, Kodály Zoltán életét és munkásságát, valamint Erdély és Magyarország történelmét a 20. század elejétől egészen a rendszerváltásig. „Amikor hozzáfogtam a tervezéshez, az első gondolatom az volt, mennyire messze vagyok attól, hogy magaménak tekinthessem ezt a darabot, és mennyi időbe telik majd megértenem ennek a varázslatos kompozíciónak a lényegét. De amint elkezdtem tanulmányozni, rá kellett jönnöm, hogy mennyire kellemes hallgatni, hogy szinte otthon érzem magam benne, és milyen izgalmas lesz megmutatni a világnak a mű csodáit. A hagyományos népzene mindig is az egyik legfontosabb összetartó köteléke azoknak a népeknek, akik a történelem során különböző sorsfordító kihívásokkal néznek szembe. És mert ennyire a mélyben gyökerezik, és erősen ver benne a nemzet szíve, pont emiatt válhat a Székely fonó is egyetemes élménnyé a nézőtéren ülők azon tagjai számára, akik kötődni szeretnének az emberiség alapjaihoz.” 



Koncepciójában két tér- és idősík jelenik meg: az előszínpadon, egyszerű, sötétebb színekkel ábrázolt környezetben, reális időben, kronologikusan zajlik a cselekmény. A kerettörténettől elemelve, egy másik szinten elevenednek meg a Háziasszony visszaemlékezései, korábbi boldogságának, életének fő momentumaiként értelmezhető epizódok. Az előszínpad komor realitásával szemben a hátul feltáruló jelenetek színesek, tablószerűek. A két színtér kontrasztját a díszlet és a jelmezek tovább árnyalják. Az olasz díszlettervező, Luigi Scoglio, valamint a lengyel jelmeztervező, Magdalena Dabrowska kerülte a népművészet díszítőelemeinek túl konkrét megjelenését. A végeredmény egy olyan, képi világában és rendezői elképzelésében újszerű és izgalmas előadás, amely nem szakít a mű gyökereivel, eredeti elképzeléseivel, sokkal inkább egy új, sajátosan európai nézőponttal gazdagítva mutatja be a magyar kultúra elévülhetetlen értékeit.
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése