Az őrület csodája

Vannak olyan előadások, amelyek szórakoztatnak. Mások elgondolkodtatnak, kérdéseket tesznek fel, vagy olyan erősen reflektálnak a mára, hogy lehetetlenség elmenni mellettük, az igazán szerencsés csillagzat alatt születettek pedig egyesíteni tudják mindezt. És vannak olyanok, amelyekben első perctől az utolsóig az az üzenet lüktet, hogy színházba járni elemi szükséglet. A Jurányi Inkubátorházban látható Egy őrült naplója ezen utolsó csoport tökéletes megtestesülése.

Félreértés ne essék, Gogol 1834-es története nem a máról mesél és nem is a múltról. Olyan témákat feszeget, amelyek időtlenségbe ágyazódva kísérnek végig minden generációt, minden korszakot. Kapaszkodót találni ebben a végletes bizonytalanságban azonban aligha lehetséges, és talán ebbe őrül bele Axentyij Ivanovics Popriscsin is. Elvégre ki tudná megmondani, hogy sorsunk eleve el van-e rendelve, akaratunk tényleg szabad-e, a ránk aggasztott címkék levakarhatóak-e? És vajon hibásak vagyunk-e, amiért működik bennünk az az alapvető emberi ösztön, hogy mindig jobbak, erősebbek akarunk lenni? Ez utóbbira azonnal rávágnánk: nem, dehogy. És ez máris indikálja a következő kérdést: miért nevezzük hát őrültnek a címzetes fogalmazót? Normális ő, mondhatni az átlagember iskolapéldája. A környezet az, amely megzavarja gondosan felépített belső rendjét. A környezet, amely lenézi, kineveti vágyait, és nem szán neki nemesebb feladatot, mint egy asztal tisztán tartása. 



A csinovnyik csupán azt teszi, amit mi is tennénk: saját elméjébe menekül. Eleinte kósza gondolatokkal játszadozik csupán, ha túl messzire megy, még ki is javítja magát, ám nem ismeri eléggé határait. Nem tudja, hogy fantáziavilága előbb vagy utóbb erjedésnek fogja indítani a valóságot. Érdekes kontraszt, hogy amíg pontos képet tud festeni a társadalom szabta korlátokról, addig önmagát képtelen féken tartani. Mintha már nem volna elég ereje ahhoz, hogy otthon, négy fal között is folytassa azt a küzdelmet, amelyet minden reggel megvív abban az átkozott minisztériumban.

Van Gogh festményét megidéző apró szobácskája, ahol végre szabad utat engedhet minden elfojtott vágyának, mintha csak rá akarna omlani. A falak nem nyújtanak biztonságot, a festékréteg málladozik, a bútorok szedett-vedett tákolmányok, a tükör homályos arcot mutat – ebben az otthonnak becézett viskóban csak megőrülni lehet. És valóban, az apró egérlyuk egy pillanat alatt ketreccé, a gyenge akaratú címzetes fogalmazó pedig vergődő állattá vedlik. Popriscsin tombol, összeomlik, tébolyultan kacag, vagy éppen a sarokban gubbasztva mesél egyetlen szó nélkül a lélek olyan rétegeiről, amelyekről kiáltva sem lehetne erőteljesebben. 

A realista és szürrealista jegyek egymás kezét fogva vonulnak végig a történeten, Keresztes Tamás pedig úgy egyensúlyozik a határok mentén, mintha egész életében mást sem csinált volna. A másodperc törtrésze alatt képes eljutni a totális enerváltság állapotából az eszeveszett eksztázisig, miközben olyan színeit mutatja meg a tápláléklánc alján elhelyezkedő kisembernek, hogy biztosak lehetünk benne: már nem is Gogol figurájáról van szó, nem az orosz csinovnyikról, hanem egy előttünk megszülető és elhamvadó szeretetéhes, védtelen lényről, akiben a hamisságnak még a csírája sem képes megfoganni. Keresztes jelenléte betölti az aprócska szobát, a padlódeszka repedései alatt, még a rozoga kisasztal fiókjában is ott van, az előadás minden kimondott, elharapott vagy eltitkolt szavával azt bizonyítja nekünk, hogy így, csakis így érdemes színházat csinálni. Őszintén és alázattal.


A darabban lüktető groteszk összművészetiség egyszerre ad lehetőséget a szerelmi dráma, vegytiszta irónia, és a tűéles társadalomkritika megnyilvánulására, méghozzá izzadtságtól mentesen. Megkapja itt mindenki a magáét: a pöffeszkedő nagyok, az urizáló középosztály, de még maga a színház is. Az önironikus kikacsintások aztán fokozatosan elkopnak, és minden hangsúly az emberre helyeződik. Éppen ezért válik az előadás legbravúrosabb találmányává a looper, amely révén az élőben rögzített és eltorzított hanganyag önálló identitásként teremtődik meg: egyre hangosabb és feszültebb lesz az orkán, ahogyan Poprsicsin lefelé halad a "megőrülés" lépcsőjén. Aztán mikor elnyugszik minden a csönd csontig hatolóan hangossá válik.

Keresztes Tamás és Bodó Viktor úgy képes megalkotni az előadás sokszorosan összetett nyelvét, hogy minden szót értünk, mégis mindegyiket újra és újra fel kell fejtenünk. Mert semmi sem történik véletlenül, és semmi sincs, ami csupán egyetlen jelentésréteget hordozna magában. Akárhányszor végigpergetjük a darab végtelen gondossággal összeszőtt szálait, úgy érezhetjük, hogy ismét találtunk valami mást, valami újat. 

Az utóbbi évek legjobb előadása? Valószínűleg. Nagy találkozás? Egyértelműen. A színházcsinálás magasiskolája? Kétség sem fér hozzá. Mindegy is talán, mit hoz még ez az évad, az Egy őrült naplójával valami olyat kaptunk, amit most már soha nem fogunk tudni elengedni. A bizonyosságot, hogy a csodák a kortárs magyar színházban történnek.

Dézsi Fruzsina
Fotók: Takács Attila


Színlap:

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója
Játssza: Keresztes Tamás
Dramaturg: Róbert Juli
Asszisztens: Szakács Zsuzsi
Díszlet: Keresztes Tamás
Grafika: Nagy Gergő
Szakértő: dr. Zalka Zsolt
Producer: Orlai Tibor
Rendező: Bodó Viktor

Jurányi Ház
Bemutató: 2016. július 22.
Szeged, Thealter Fesztivál

Az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.


Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése