Istent játszani

Mondhatnánk, hogy a Centrál Színház újrameséli nekünk a kedves kis történetet, ám a My Fair Lady jóval több ennél. Az izgalmas látványvilág, a nagyzenekari hangzás és a kiváló szereplőgárda segítségével erkölcsi dilemmák, társadalmi különbözőségek és bonyolult viszonyrendszerek tárulnak elénk – mert minden mese csupán első pillantásra tűnik olyan egyszerűnek.

Ha a felszínt kapargatjuk, könnyen eshetünk abba a hibába, hogy elkönyveljük tipikus szerelmi példázatként Eliza Doolittle és Higgins professzor történetét. Pedig a darab számtalan érzésről, vágyról, élethelyzetről és legfőképpen elnyomásról beszél, méghozzá úgy, hogy száz év múltán is azt érezzük, kötelességünk feltenni magunknak azokat a kérdéseket, amelyeket George Bernard Shaw ezen a romantikus komédián keresztül feszegetett.





Eliza Doolittle (Tompos Kátya), a rongyos virágáruslány egy esős estén belebotlik a megalomániás, különc nyelvészbe, Higgins professzorba (Alföldi Róbert) és a kedves, jólelkű Pickering ezredesbe (Cserna Antal), majd huszonnégy óra leforgása alatt fogadás tárgyává válik. Már itt, ezen a ponton is felsejlik a mű komplexebb rétege: hogyan is lehet fogadni egy nőre? Egy nőre, akiről fel sem tételezik, hogy vannak érzelmei. Egy nőre, akinek hat hónap alatt le kell dobnia magáról egész addigi valóját, hogy illő legyen rá a ruha, amit a két férfi gondosan kiszab neki. Igen, Elizát erős marokkal kiragadják múltjából és belehelyezik egy olyan jelenbe, amely után nem következhet más csak perspektívátlanság. 

Vitathatatlan, hogy Higgins professzor a legkiválóbb fonetikusok egyike, kísérletező, hajmeresztő, és nem ritkán drasztikus módszerei megteszik a hatásukat: a „csatornatöltelék” szájából lassacskán kikopnak a trágár szavak, az utca nyelvének förtelmes torzításai átfordulnak szabályos hangokká. A régi mese megidéződik: rút kiskacsából hattyú válik, a fogadás diadallal ér véget. Azt tudjuk is, hogy mit nyer Higgins: táplálékot önimádatának. És Eliza? A szemtelen, bohókás, szeretnivaló lány helyén előbukkan egy senkihez és semmihez nem tartozó emberi lény. Az utcára már nem mehet vissza, új életet pedig egyedül nem tud kezdeni. Várjunk csak… ez volna az a bizonyos diadal?

A modern teremtéstörténet, amelyben a férfi megalkotja magának az ideális nőt, predesztinálja a szerelmet: a művészember kénytelen beleszeretni saját alkotásába, különben nem ér semmit az egész. Éppen ezért mondhatjuk azt, hogy Higgins nem rossz ember. Tud ő szeretni, a végén már akar is, csupán nem képes úgy artikulálni érzelmeit a világ felé, hogy azzal együtt lehessen élni. És hogy miért is volt tökéletes választás Alföldi Róbert a nyelvész szerepére? Mert hihetetlen érzékenységgel tudja közvetíteni a professzor minden rezdülését, minden kimondatlan és elharapott gondolatát. Játékában Higgins nem arrogáns agglegény, hanem sokrétű, hibái és erényei között egyensúlyozó ember, akinek egyetlen igazi félelme végtelenül egyszerű: csupán önnön lelkével nem mer szembenézni. És ezt fel sem róhatjuk neki, elvégre ki nincs ezzel így? 





Tompos Kátya bájos Elizája a zabolátlanság ezerféle arcát képes megmutatni, ahogyan azt is, milyen erőfeszítésekre képes a nő, ha igazán akar valamit. Hebrencs virágáruslányként még – talán egy-két otromba kifejezést félretérve – eltűrte volna, hogy a „felsőbb osztályok” ösztönösen keresztülgázoljanak rajta, ám szuverén egyénként már túl fájdalmas volna a megalkuvás. Mert nem csupán helyesen és úriasan tanult meg viselkedni a hosszú hónapok alatt, a lelkét is edzette, olyannyira, hogy egészen megkeményedett. Elvesztett valamit a gyermekiségéből, az ártatlanságából. Kátya olyan szépen rajzolja meg a fejlődés ívét, hogy teljességgel biztosak lehetünk benne: senki nem tudná ihletettebben eljátszani Eliza Doolittle szerepét.

Cserna Antal kellemes és jó modorú Pickering ezredese az, aki megpróbál összhangot teremteni a két pólus között, ám figyelmessége pazarlássá zsugorodik: képtelen megszünteti az egyre hevesebb párharcot. Mire észbe kap, a frontvonal rég a háta mögött húzódik, és már nem két pontosan körülrajzolható, társadalmilag meghatározott viszonyban lévő ember konfliktusáról lesz szó, hanem a férfi és nő ösztönös küzdelméről. Arról a küzdelemről, amely ugyan közös szenvedélyből táplálkozik, alkura mégsem hajlandó. Márpedig ha valamelyik fél nem hajt fejet, akkor lehetetlenség győztest avatni.





A színészi összmunka a kevésbé jelentős karaktereknél is egészen kiváló: Magyar Attila fürdőzik Alfred Doolittle szerepében. Izgága, szellemes, kiválóan színlelő lumpot alakít, aki legalább olyannyira szívünkhöz nő, mint maga Eliza vagy Higgins professzor. Rada Bálint Freddy-je voltaképpen nagy mamlasz, nem jó semmire, galamblelkűsége révén olykor-olykor nevetségessé is válik. Ő a teszetosza palimadár szerethető iskolapéldája. Borbás Gabi és a már említett Cserna Antal ugyancsak remekül dolgozik a darab szálain, jellemeik tiszták, indítékaik nem hagynak kétséget maguk felől. 

A díszlet, amely minden túlzás nélkül igazi műalkotás (Bagossy Levente munkája), már önmagában is elegendő ahhoz, hogy úgy érezzük, a 20. századi London utcáin sétálgatunk. Sétálgatunk? Dehogy. Repülünk a helyszínek között. Egyik pillanatról a másikra Higgins otthonában, a lóversenypályán vagy éppen a követségi palotában találhatjuk magunkat. A lehetőségeket, amelyeket ez az izgalmas környezet magában hordoz, Puskás Tamás szépen ki is aknázza. Ízig-vérig klasszikus rendezése nem hangsúlyozza erőszakosan a musical műfaji jellegzetességeit, úgy érezhetjük, hogy nincs se mellébeszélés, se felesleges dal. Egyetlen elnyújtott részletet láthatunk, mégpedig Mr. Doolittle esküvőre készülését, amikor is a „tisztes vőlegény” percekig ismételgeti önmagát. Természetesen, ha dramaturgiailag nem is, rendezés szempontjából indokolt lehet a jelenet kifeszítése, elvégre az itt megjelenő totális züllöttség az, ami igazán éles kontrasztot teremt az alsó- és felsőosztály között, illetve teszi nyilvánvalóvá Eliza számkivetettségét.

A prózai részek drámai vonala legalább olyan erősen kidomborodik, mint a zenei és hangi virtuozitás, így ezen keresztül eljuthatunk az előadás mélyebb rétegeihez. A vígjátéki felszín alatt ugyanis ott bujkál a kultúra fogalmának problematikája. Kinek jár alanyi jogon? Meddig lehet elsajátítani? Vannak-e határok? Lehetséges-e az, hogy a kultúra nem csak magasabbra vihet, de egyszersmind le is korlátoz? Puskás Tamás ugyan nem húzza alá ezt a dilemmát, de nyitva hagyja a kérdést, így a darab fabulája nem szűkül szimpla komédiává. Emellett az előadás másik legnagyobb erénye, hogy nincs jelen a kényszeredett, futószalagon gyártott happy end. Gondolatok, értelmezési lehetőségek vannak, amelyek közül a néző választhatja ki magának azt, amelyik leginkább beilleszkedik a darabbeli viszonyokról kialakított képébe.




Ugyan a My Fair Lady tagadhatatlanul komédia, mégsem mondhatjuk, hogy vegytisztán az. A visszafogott társadalomkritika és az ironikus létszemlélet kifordítja önmagából az ókori mítoszt: míg Galatea házasságot köt megalkotójával, Pygmalionnal, addig Eliza nem hajlandó sárba tiporni önérzetét, csupán azért, hogy behódoljon egy férfinak. Még akkor sem, ha arról az egy férfiról van szó.
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése