Szezonnyitás romantikusokkal


(A Római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának koncertje)

Program:
  • Rossini – Hamupipőke (La Cenerentola) nyitány
  • Saint-Saëns – III. („Orgona”) szimfónia
  • Csajkovszkij – V. szimfónia
Karmester: Antonio Pappano
Orgonán közreműködött: Daniele Rossi

Szeptember 27-én Olaszország első számú szimfonikus zenekara látogatott a MÜPA hangversenytermébe, élükön zeneigazgatójukkal, a londoni Covent Garden operaházban hasonló tisztséget betöltő Antonio Pappanoval és egy igazi romantikus programmal.

Milyen is Antonio Pappano? Brit születésű, ízig-vérig olasz, szenvedélyes, profi, a romantikus repertoár kitűnő ismerője és tolmácsolója, a karmesteri pulpituson pedig vibrál az energiától. És milyen koncertet vezényelt aznap este egy ilyen személyiség? Csodálatosat!

Kezdjünk is bele! Az este első darabja Rossini Hamupipőke című operájának nyitánya volt. Zene valahol az olasz szenvedély és a francia könnyedség határán. Semmi bonyolult forma vagy hangszerelés, gyors, vidám, pezsgő. Nem indult se gyorsan, se lassan, kellemes, megragadó tempo az elején bársonyos fagott szólóval. Egyből megragadta az ember figyelmét. Sejtelmes triolák vonósokon és emelkedő nyitány, majd megint visszatér egy kellemes klarinétszóló, hogy nemsokára átadja a helyet a zenekari tuttinak és az egyre gyorsuló nyitánynak. Pappano szép arányokkal dolgozott, a zenekar pedig mintha szólamonként állt volna össze nagy egésszé, hogy utána szétszóródjon, majd az apró részek ismét egymásba kapaszkodjanak. Nem volt „zenekari árok hangzása”, terembe illő volt, kellemesen kezdődött az este…



Az első rész második darabja Saint-Saëns Liszt Ferencnek ajánlott Harmadik szimfóniája volt, ahol az orgona már mint a zenekar teljes jogú tagja kap szerepet. Ebből a darabból a csodás lassú tételt emelném ki és az egészet lezáró finálé részt. Hatalmas fortissimo az orgonán, remeg a basszus, határozott vonós indítás – ahogyan annak lennie kell ebben a tételben –, majd csodásan ellágyuló zene és csilingelő zongora-arpeggio az orgona halkabb regisztereinek kíséretében. Aztán ismét visszatér az orgona és az ütősökkel együtt közeledünk a szimfónia csúcsához. Tombol a szenvedély a zenében és a karmesteri pulpituson is. Tempó, hangerő, együtt játszás, szólisztikus részek, kiemelés, a zenekarban egyetlen szólam sincs elnyomva, mindent kitűnően hallani. A darab vége hatalmas, hangos, vibrál a terem: már az első rész végén legalább háromszor tapsolták vissza a színpadra Pappanot. És még hátra volt egy, az előzőeknél még romantikusabb darab, amiből a maestro nemrégiben kitűnő tolmácsolású felvételt készített.

Így lett vége az este első felének, már akkor indultam volna haza, mondván, hogy jóból is megárt a sok, de miért is hagytam volna ki még egy darabot, ami az ominózus felvételt ismerve úgyszintén egy katartikus zenei élménynek ígérkezett? Folytatódott tehát az este Csajkovszkij Ötödik szimfóniájával.



Maga a szimfónia nem kimondottan gyors darab. Egy motívumból építkezik szépen felfelé, hogy aztán a negyedik tétel második felében egy visszatéréssel kicsúcsosodjon. Összességében erről: ennyire még nem élveztem Csajkovszkij szimfóniát és ennyi érzéssel tolmácsolva ritkán hallottam romantikus zenét. 

Hol sötét és baljós volt, hol megnyugtató és elringató, hol pedig feszült és koncentrációt igénylő. A zenekar valahogy produkálta azt az „oroszos” hangzást amitől Csajkovszkij Csajkovszkij lesz. Gyönyörű volt a második tétel, amelyből légiesen következett a harmadik keringője, majd az utolsó rész nyitó taktusai vonósokon, amelyek egyáltalán nem a megszokott „recsegéssel” szólaltak meg, hanem egészen kellemesen. Itt is kicsúcsosodott a tétel vége, egy idő után pedig már le sem vettem a szemem a karmesteri pulpitusról. Kicsit „ami a csövön kifér” érzés volt az egész. Pappano pedig mindent ki is adott. Ismét hatalmas ováció a darab végén. A mellettem ülő ötéves-forma kislány is teljesen elmélyülve hallgatta a zenét, majd a székre állva tapsolt. 

A sokszori visszataps után Rossini Tell Vilmosának nyitányából a finálét kaptuk ráadásnak, így aztán a koncert azzal ért véget, hogy az elsőhegedűsnek kellett kivezetni a zenekart a színpadról.

Békési Botond
Fosztók: Posztós János
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése