„A bizonytalanság jót tesz a színháznak”

A k2 színház legújabb bemutatója ezúttal a nézőt állítja középpontba, a Cájtstükk, avagy a bizonytalanok ugyanis a közönség elvárásain keresztül igyekszik meghatározni saját szerepét és funkcióját. A kérdéskört, hogy mire is lehet jó a színház, Benkó Bencével és Fábián Péterrel igyekeztünk körüljárni.

A Cájstükk próbái során a Kárpáti Pétertől ellesett improvizációs technikát fejlesztettétek tovább. Mennyiben volt más ez a próbafolyamat, mint az eddigiek?

Fábián Péter: Sok tekintetben különleges volt, hiszen kipróbáltunk olyan formákat, amilyeneket eddig még sosem. Korábban még egyszer sem sikerült ilyen bátran meglépnünk, hogy egy előadás ennyire szövegcentrikus, és emiatt statikus is legyen. Kárpátitól valóban ellestünk néhány dolgot, de külön kis univerzum jött létre nálunk.

Az improvizáció jelenidejűsége felveti az örökérvényűség kérdését. Ti törekedtek a maradandóságra, vagy a pillanat színházában hisztek?

Benkó Bence: Igazából nincs is olyan opció, hogy ne abból induljunk ki, ami most történik velünk, körülöttünk. Arra törekszünk, hogy az előadásainkban legyen egy jó értelemben vett általánosítás, így évek múlva is érvényes lehet, de mindig az foglalkoztat minket, hogy mi zajlik éppen világban. Ettől nem is nagyon tudunk elvonatkoztatni.

Fábián Péter: Azt hiszem, az örökérvényűség kérdése összekapcsolódik azzal, hogy sikerül-e kívülről nézni a jelenünket. Ha egy picit hátra tudunk lépni és rálátunk a mostra, akkor az eredmény magával vonz valamiféle örökérvényűséget, mert olyan tanulság szűrődik le az előadásból, ami nem ragad bele a jelenkor kicsinyességébe, így később is aktuális marad.



Mitől lesz érdekes számotokra egy előadás a 21. században? Mi az, ami körülvesz minket?

Benkó Bence: Mostanában rengeteget beszéltünk a társadalom passzivitásáról, egészen pontosan arról, hogy mi is vezet ahhoz, hogy az ember ne tegyen semmit. Nagyon sok olyan dolog történik a világban, ami valamiképpen arra mutat rá, hogy túl sokan váltak cselekvésképtelenné. Eközben pedig mindenki előszeretettel beszél arról, hogy mennyire szenved, és úgy általában is, milyen rossz úton halad a világ. Nem biztos, hogy igazuk van, de az a lényeg ebben, hogy nem tesznek semmit. Miért? Félnek? Mitől? Mi az, ami így ráragadt a társadalomra? Egy burok vagy önmagunk féltése?

Fábián Péter: Ehhez szorosan kapcsolódó fogalom még a felszínességnek az a típusa, amely intelligensnek álcázza magát. A véleménynyilvánítás túlegyszerűsítése és az árnyalatok kilúgozódása a társadalmi párbeszédből egészen kétségbeejtő jövőtlenség felé mutat. Nagyon fontos erről beszélünk, és megfejtetnünk, hogy ez miként is fékezhető meg. Ha pedig nem tudjuk megállítani, akkor ki kell találnunk, hogy mi az a taktika, amivel túl lehet élni, úgy, hogy közben emberek maradjunk.

A színház tud ezeken változtatni?

Benkó Bence: Egy kicsit hiszünk benne, hogy tud, de már az is megkérdőjeleződik, hogy kell-e. A Cájtstükk kapcsán ez vastagon előjött, hiszen arra gondoltunk, hogy mielőtt csinálunk egy világmegváltó előadást, lépjünk hátra mi is és a nézők is, és mérjük fel, hogy van-e erre igény. Várják-e azt az emberek, vagy csak mi hisszük ezt? Mert az is könnyen lehet, hogy senki más nem gondolkodik így.

Igyekezetek folyamatosan kísérletezni. Mennyire érzitek biztonságban magatokat az előadásaitokkal?

Benkó Bence: Egyáltalán nem érezzük biztonságban magunkat. Igyekszünk sok mindent kipróbálni, provokáltatjuk magunkat azáltal, hogy folyamatosan kísérletezünk. Volt már sok előadásunk, kiderült, hogy mi az, ami közelebb áll hozzánk, amit könnyebben meg tudunk fogni, de arra intjük magunkat, hogy ne mindig ezeket az eszközöket pufogtassuk el, hanem tudjunk tanulni és fejlődni, merjük bevállalni az újdonság rizikófaktorát. Ebben persze benne van a bukás lehetősége is, de így sokkal izgalmasabb.

Fábián Péter: A bizonytalanság jót tesz a színháznak. Az rendkívül inspiráló tud lenni, ha nem biztonsági játékot űz az ember, mert így lehet szintet lépni. A kiszámított, veszélytelen alkotási módszer általános unalmat von maga után, és ezt próbáljuk elkerülni.

Miként tudnátok leírni azt a színházi nyelvet, amin beszélni igyekeztek? Milyen a „kákettős” megszólalási mód?

Benkó Bence: Arra törekszünk, hogy a „kákettős” nyelv ne legyen pontosan definiálható. Voltaképpen úgy tudnánk meghatározni, hogy próbálkozunk különböző stílusokkal, nyelvekkel, és eközben az előadásokra óhatatlanul ráragad valamiféle sajátosság, amibe mi is szerelmesek vagyunk, de mindig magunkra kell szólunk, hogy ne ragaszkodjunk ehhez. Az nálunk koncepcionális kérdés, hogy folyamatosan új irányba induljunk el, ezért is vagyunk bajban, amikor megkérdezik tőlünk, hogy mit ajánlanánk magunktól, mert nincs olyan, amire azt tudnám mondani, hogy ez kifejezetten „kákettős”. Olyan nincs. Jó értelemben nincs.

Fábián Péter: A változatosságot igénylő nézők színháza szeretnénk lenni. Az volna a legjobb, ha ez lenne a brandünk, és úgy tűnik, hogy erre van is kereslet. Azt akarjuk elérni, hogy a K2 olyan színházzá váljon, ahol a közönség nem tudja pontosan, hogy mire számíthat, de mindenképpen valami olyasmire, aminek köze van a jelenhez. Igazából ez a mából kiindulás az örök origó.




A különböző színházi fórumokon egyre gyakrabban bukkan fel a generációváltás igénye. Ti mit gondoltok erről?

Benkó Bence: Örülünk, hogy folyamatban van ez a váltás, de természetesen nem az a célja ennek sem, hogy a nagy öregek eltűnjenek, sokkal inkább az, hogy teret engedjenek a fiataloknak. Ez bármilyen egyszerűen is hangzik, nem mindig magától értetődő. Ilyen szempontból tehát tényleg vannak előrelépések, de az is jó, hogy megmaradnak azok az alkotók is, akiktől tényleg rengeteget tanultunk. Nem radikális váltásról van szó, csupán egy inspiratív együttműködésről.

Fábián Péter: Azt tényleg tapasztaljuk, hogy kezd kialakulni egy általános felismerés az idősebb generációban, hogy az utánpótlásnak nemcsak a kinevelése, hanem a kipróbálása is szükséges. Már most látni ilyen tendenciákat, és bízunk benne, hogy folytatódni is fog. Az pedig külön órákig tartó beszélgetés lehetne, hogy miként lehet valami újat létrehozni, vagy kell-e egyáltalán. Akármilyen színháztörténeti korszakot is nézünk, még a legdurvább lázadás is valami ellenében jött létre, éppen ezért kikerülhetetlen az, ami volt, de nem majmolnunk kell ezt, hanem továbbgondolnunk, ez pedig már egy bonyolultabb kérdés.

A közönséget mennyire szeretnétek nevelni?

Benkó Bence: Voltaképpen ezt a kérdést tesszük fel a Cájtstükkben is. Nincs is igazán válaszunk, érdemes erről megkérdezni a nézőket, vagy legalábbis bevonni őket egy ilyen párbeszédbe. 

Fábián Péter: A legjobb, amit most tehetünk, hogy partnerként kezeljük őket, és akkor abból talán kiderülhet, hogy miként érdemes nevelni, mit is jelent ez valójában, és hogy melyik néző mire vágyik pontosan. Az is kulcskérdés, hogy az emberek definiálják-e egyáltalán, hogy mit várnak a színháztól. 

Milyen számotokra az ideális néző?

Fábián Péter: Az biztos, hogy rendkívül nyitott, minden érdekli, és nem lehet könnyen becsapni az üres hatásokkal.

Benkó Bence: Az a legideálisabb, ha már megvan a nézőben a hajlandóság, hogy ez első impulzuson túl még egy kicsit foglalkozzon azzal, amit látott. Ne zárjon le azonnal, ha valami esetleg nem találja el az ízlésvilágát. Mindig üdvös dolog, ha az ember meg tudja fogalmazni a véleményét, mert ez felételezi azt, hogy többet gondolkodott az előadáson.

A Cájtstükk esetében milyen impulzusok jöttek a nézőtérről?

Fábián Péter: A premier közönsége elsősorban drukkerközönség volt. Lehetett érezni, hogy az első pillanattól kezdve hihetetlenül támogattak minket. A második előadásnál is főként szakmabeliek ültek a nézők soraiban, és ez meghatározta a befogadást is, de azt még nem tudjuk, hogy a hétköznapi ember ebből mennyit akar majd megérteni. Úgyhogy a következő nagy kérdés az, hogy mi lesz majd, ha olyanok jönnek el a Cájtstükkre, akiknek semmi közük a színházhoz.



A szakma már jól ismer titeket, idén megkaptátok a Junior Prima Díjat. Mi a hatása egy ilyen elismerésnek? Van gyakorlati haszna?

Fábián Péter: Ugyan nem égtek a telefonjaink és nem kezdtek el munkalehetőségekkel ostromolni minket, de elképesztően jólesik az, hogy a színházi világ tudomást vesz rólunk, fontosnak tartja azt, hogy ez a társulat létezik. Ez a díj mindenképpen jelképezi azt, hogy már fenn vagyunk a térképen és számítanak ránk. 

Benkó Bence: Ami a legfontosabb ebben, hogy forog a nevünk a színházi körökben, és látják az emberek, hogy létezik a K2, ideális esetben pedig utána is néznek, hogy mivel foglalkozunk. A díjhoz persze járt anyagi támogatás is, ami bár praktikus szempont, de mégsem elhanyagolható. Most sikerült fektetnünk abba, hogy kipofozzuk a bázisunkat az ELTE-n, úgyhogy ilyen szempontból is iszonyúan lényeges és jókor jött dolog.

A díjnak tehát van egyfajta kanonizáló szerepe is? Mennyire lényegi kérdés az, hogy beépüljetek  a színházi hierarchiába?

Fábián Péter: Valószínűleg a jelenkorból senki sem tudja megmondani, hogyan alakul ez a kánon, hiszen pont egy olyan fogalomról beszélünk, aminek a meghatározása a jövőben fog eldőlni. Persze szeretnénk elérni, hogy akkora szerepe legyen a mi munkásságunknak és olyan színvonalon tudjunk dolgozni, hogy fennmaradjon, a hétköznapok során azonban nem szoktunk ebbe belegondolni. Tudatalatti vágy van erre, de nem azért hozunk létre egy színházi előadást, hogy az mindenképpen része legyen a színházi kánonnak.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Vass Antónia
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése