A Vígszínház még évekig a mi grundunk lesz

Hatalmas hájp, nagy nevek, lelkes színészgárda – talán így foglalhatnánk össze leginkább mindazt a forgatagot, amely kezdetektől fogva végigkíséri a Vígszínház idei nagy dobását, A Pál utcai fiúkat. Az már más kérdés, hogy a sok szép ígéretet sikerült-e beváltani.

Különös ez, hiszen válaszunk egyszerre igen és nem. Egyiket sem jelenthetjük ki határozottan, pedig az egész előadás alatt azt próbáljuk eldönteni, hogy ez az elképesztő precizitással színpadra állított zenés játék vajon képes-e folyékonyan beszélni Molnár Ferenc nyelvén. Aztán arra jutunk, hogy talán erről nem is kellene gondolkodnunk, hiszen gyermeteg dolog volna visszakövetelni egy klasszikust a maga teljességében. Nem a nosztalgia számít, sokkal inkább az, hogy most mit jelenthet számunkra a grund. 



Egyet mindenképpen le kell szögeznünk: Marton László rendezése úgy kelti életre a jól ismert történetet, hogy a Pál utcai fiúk sorsa minden percben egyre inkább szívügyünké válik. Az örökérvényűséget nem bolygatja meg, sőt kitágítja, így olyan jelentésrétegeket emel felszínre, amelyek fölött első olvasásra könnyen elsiklanánk. Ami pedig a legfontosabb: egy percig sem unatkozunk, hiszen a grund világa egy jottányit sem veszít feszültségteremtő erejéből. Ez természetesen Grecsó Krisztián érdeme is, aki képes volt olyan finoman drámává metszeni a regényt, hogy annak egyetlen szála sem sérült. Gondos, magas érzelmi intelligenciát mozgósító írói munka ez, azt azonban már nem állíthatjuk, hogy a kultikus Dés-Geszti páros is tudott volna újat mutatni. A legtöbb dalban szinte megállíthatatlanul hömpölyögnek Geszti kínosan kézenfekvő rímpárjai, amelyek a szellemesség medréből gyakran átsodorják magukat a szellemeskedők mocsarába – a kettő között pedig igen nagy a különbség. Dés sem állította középpontba a változatosságot, mondhatni egyetlen slágerre építette az egész kompozíciót. Igaz ugyan, hogy a Mi vagyunk a grund a lélek minden húrját megpengeti, de egy ilyen monumentális színházi eszközökkel operáló zenés darabot nem tarthat meg egyetlen oszlop.

Ugyancsak a rendezés elidegeníthetetlen érdeme, hogy nem feltétlenül határolja el élesen a jót a rossztól. Nincsenek erősen kontúrozott figurák, akik csak az egyik oldalra húzhatnának, itt felnőtté válás küszöbén álló kamaszok küzdenek egymással, de legfőképpen önmagukkal, miközben próbálnak belekapaszkodni valami olyasmibe, amit emberségnek nevezünk. A társadalmi, a nagy egyéni problémák és konfliktusok egy naivságból éppen kilépő gyermeki világon belül jutnak szóhoz, a szívekben pedig még ott lakozik a jóságba, az élet megváltoztathatóságába vetett hit. Ez az üzenet remekül artikulálódik a Vígszínház fiatal színészcsapatán keresztül: Vecsei H. Miklós Nemecsekjéről már az első pillanatban elhisszük, hogy törékenységében is ő a legerősebb mind közül, a színészi játék szép ívet jár be, alig észrevehető kisfiúból eljut az emberektől és a földi élettől párhuzamosan távolodó érzékeny hősig, még annak ellenére is, hogy szinte lehetetlenség minimális hamisság nélkül áthidalni azt a generációs távolságot, amely a megírt karakterek és az alkotók között feszül. Az előadás legkiemelkedőbb alakítása egyértelműen Wunderlich Józsefé, aki Boka szerepében a vívódás és önmarcangolás mintaszerű megtestesülése, minden rezdülése egy irányba mutat: a tisztaság és a becsület felé. A vörösingeseknél már felborul ez az egyensúly, Ember Márk és Nádas Gábor Dávid lendülete gyakorta önmagába fullad, vagy éppen visszatetszően erőszakossá válik, de az természetesen vitathatatlan, hogy többször is nekik köszönhetjük a darab szintlépését. Nem hagyják ugyanis, hogy belesüppedjen egyetlen hangulati stációba a megteremtett kis világ, rikító színeket csempésznek a sokszor egy kaptafára épülő jelenetekbe. Áts Ferivel kapcsolatban szintén vegyes érzéseink lehetnek, Józan László ugyan kiválóan árnyalja karakterét, ám elő-előtörő modorossága csorbít a játékán. Biztos támaszpont azonban Fesztbaum Béla Rácz tanár úr szerepében: derekasan megfékezett öniróniával árasztja egy letűnt kor otthonos kedélyességét.



Az egyéni érdemek vagy visszásságok azonban már-már eltörpülnek az iszonyatos csapatmunka mellett. Arra, hogy együtt milyen hihetetlen energiákat tudnak mozgósítani, leginkább Horváth Csaba színészeket kíméletlen fegyelmezettségre predesztináló koreográfiája mutat rá a legpontosabban. Megtörténik ugyanis az, ami a regényben: visszavonhatatlanul összekovácsolódik egy közösség, csak ezúttal nem a grundon, hanem a Vígszínház színpadán. A színészek egymásra támaszkodva, egymást előre húzva dolgoznak erejüket megfeszítve, fel-feltörő indulataik, ösztönösen vehemens mozdulataik elárulják, hogy valóban küzdenek azért, hogy A Pál utcai fiúk valami olyasmit tudjon közvetíteni általuk, amiről ma is beszélni kell.

Éppen ezért simul bele Molnár Ferenc történetének minden drámai vonala a nagy, színházi egészbe. Nyilvánvalóvá válnak az emberi erények és hibák is, miközben az előadás kimos magából mindenféle didaktikusságot. Tisztán látjuk, hogy a Pál utcaiak azért tudnak győzedelmeskedni, mert képesek az együttműködésre, az elfogadásra, természetes számukra, hogy létezik egy olyan becsületkódex, amelynek törvényei megszeghetetlenek, ezzel pedig kijelölik saját életük irányát. Nem félelemből vannak együtt, hanem mert összetartoznak. És itt már fel is villan egy kozmikusabb üzenet, mégpedig a demokratikus háttér kérdése. Mert a grundon mindenről szavaznak, lelkesen megvitatják a problémákat, és egyetértésben választanak magunknak vezetőt. Olyat, akinek aztán feltétel nélkül tudnak engedelmeskedni. A vörösingeseknél egyértelműen a félelemkeltés a motiváció, a sóvárgás arra, hogy mindent megkaparintsanak, ez pedig nem táplálkozik másból, mint az elnyomásból: ahogyan a közösségen belül Áts Feri uralkodik, mégpedig a könyörtelenség fogalmának totális kiaknázásával, úgy válik minden vörösinges zsebdiktátorrá egy másik közegben. Ők hivatottak szimbolizálni azt az autokratikus rendszert, amely egy normális világban eleve halálra van ítélve, és bár veszteség mindkét oldalon lehet és van is, ebből meg kell tanulnunk építkezni. 



A Pál utcai fiúk  az önmagán túlmutató értelmezési keret révén nemesül olyan történetté, amit újra és újra el kell mesélni. Abban pedig egészen biztosak lehetünk, hogy a Vígszínház még évekig kitárja felénk Molnár Ferenc időtlen világának kapuit.

Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése