Lammermoor: felújítás alatt!

Szeretem az operát, legyen az akár olasz, akár német, éppen ezért elég ritka, hogy egy előadásról negatív élménnyel, tapasztalattal kell távoznom. Sőt, az még ritkább, hogy utána olyan kérdések kezdenek el foglalkoztatni, hogy lehet-e még létjogosultsága a klasszikus bel canto-nak. Sajnos, az Opera november 18-án Szabó Máté rendezésében és Kocsár Balázs vezényletével bemutatott Lammermoori Luciája után éppen ez fogalmazódott meg bennem.

Nézzük meg először is a „klasszikus” bel canto problémáját és a bel canto korszak műveinek jellemzőit. Miért is lehetett problémás a mű színrevitele? A bel canto operák kivétel nélkül az énekesi teljesítményre építenek, a cselekmény (és a libretto) általában tartalmilag nem nyújt sokat, a zene pedig inkább aláfestő szerepet játszik, ezekből adódóan meglehetősen ingerszegény operákról beszélhetünk. Ezen az ingerszegénységen kellene segítenie a mai világban a rendezésnek és a megfelelően interpretált zenének. De milyen is volt ennek az igazi klasszikusnak tartott darabnak a premierje (vagy remake-je, mivel több, mint 10 éve nem volt színpadon)?



A premier rögtön két beugrással indult. A Raimondo-t alakító Fried Péter szerepét betegsége miatt Cseh Antal vette át egyetlen próbával, és úgy, hogy a szerepet nyolc éve énekelte utoljára, az Alisa-t alakító Kun Anna Ágnes pedig csak testben volt jelen a színpadon, hangját Vörös Szilvia kölcsönözte a színfalak mögül. 

Az első felvonásból már az kezdőjelenet elég furcsának hatott, hiszen a díszlet és a szereplők jelmeze valahogy teljesen létidegen volt egymástól. A XVIII. századi háttér elé felhúzott indusztriális állványzat és a középkorias prémes-csuklyás-bőrkabátos jelmez teljesen össze nem illően hatott egymás mellett, a megvilágítás pedig néhol kifejezetten igénytelenné tette a látványt.

A bevezető alatti harcot idéző koreográfia, majd kórus után Enrico (Szegedi Csaba) és Normanno (Ujvári Gergely) jelenete következett és elviekben ezzel el is indult a történet. Az énekesi teljesítmény sok kivetni valót nem hagyott maga után, talán néhol kissé gyengének éreztem a hangerejüket. Voltaképpen az egész felvonás olyan volt, mintha egy végtelenre nyújtott bevezetés lett volna: színpadkép statikus, a két-három főbb szereplőn kívül, akik mindvégig központi helyeken álltak csak a kórus kapott jelentőséget olykor. Ez a fajta mozdulatlanság a másik két felvonáson is érezhető volt.

A második felvonásban történt meg talán az egész este egyetlen komolyabb, drámai akciója. Tegyük hozzá, hogy ez sem volt túlságosan hatalmas esemény, csupán a Lucia (Kolonits Klára) és bátyja, Enrico közti vitának hangot adó asztalborogatás. Utána folyt minden az előző mederben, a zene egyszer sem ért el olyan pontot, hogy a történet drámaiságát igazán ki tudja emelni. Sőt, ahogy csúcsosodott volna, rögtön el is laposodott. Csak szólt korrekten, egyenletesen az árokból.



A harmadik felvonás, ahol a drámai cselekménynek kellett kellet volna tetőződnie, sem hozott különösebb katarzist, viszont itt volt az opera talán legjobban összerakott jelenete, Lucia összeroppanása és öngyilkossága. A felvonást és a darabot Edgardo öngyilkossága zárta, ami úgyszintén nem volt különösebben erőteljes. A darabnak mindenféle csúcspont nélkül egyszerűen csak vége lett.

A történetet ismervén egy igazi, drámai, „kőkemény” lovagregényt vártam, rideg kövek közt felcsapó hévvel a két rivális között. Ehelyett valami eklektikus masszát kaptam, vár helyett egy építési területtel. Dráma is csak azért volt, mert a szöveget feliratozták, mivel az áriák nagy része és a zene szinte alig adott valamit is ehhez. A karakterekben semmi fejlődést nem láttam, csak voltak, mint az egész rendezés. Nem csoda, hogy az este után megfogalmazódott bennem a már fentebb említett gondolat: van e még létjogosultsága a klasszikus bel canto-nak?

Igen van létjogosultsága, viszont csak és kizárólag olyan rendezésben, ami nem teszi még ingerszegényebbé, ami egy vezető szálat ad a történetnek és megfelelően interpretált zenével, a nem túl nagy zenei „anyagból” is képes építeni, képes kiemelni a történetet. 

Békési Botond
Fotók: Nagy Attila, Rákossy Péter
Share on Google Plus

1 megjegyzés:

  1. A díszlet nem készült el, nem tehet róla a rendező. Szervezési vagy akármilyen okokból. Sajnos ez van. A nézőket informálhatták az énekesek megbetegedéséről, de erről nem. Sajnos, ha ezt valaki utólag tudja meg, a benyomásait nem módosítja. (A bemutató egyébként 18-án volt, elírtad.) üdv mzs

    VálaszTörlés