Legalább zárjuk be a csetablakot! – interjú Kovács Patríciával és Schruff Milánnal

Az Orlai Produkciós Iroda 2016. november 16-án mutatja be a Bocs, félrement! című darabot, amely – ahogy a színlapon olvashatjuk – egy nagy lebukás szimfóniája, ímélekben, telefonokon és csevegőprogramokon előadva. Stephanie boldogan éli a hű feleségek életét: gondoskodik a háztartásról, neveli a gyerekeket, aztán egy napon kap saját számítógépet. Be is csap a mennykő. Érkezik egy furcsa üzenet a férjétől, amit talán nem is neki szánt. Csatlakozik Peg, a legjobb barátnő, hogy bosszút álljon az aljas férfinemen, valamit George, a legjobb barát, hogy mentse a menthetőt.  A két főszereplővel, Kovács Patríciával és Schruff Milánnal beszélgettünk. 

Ismerős a darabbeli szituáció? A privát életetekben előfordult már ilyesmi?

Schruff Milán: Volt már olyan, hogy nem zártam be a csetablakot és lebuktam. Csak utána nem az történt, mint a darabban, hogy ímélen keresztül kezdtem kimagyarázni, hanem ott helyben. A darabban a szereplők nem találkoznak egymással, minden konfliktust ímélben beszélnek meg. Amikor Richard, akit én játszom, hazamegy a feleségéhez, lebukik, és összevesznek, azt nem látjuk. Azt látjuk, hogy már szétváltak, külön utakon járnak, és mind a kettő a barátjától kér segítséget. 

Az életben sikerült kimagyaráznod magad? 

S.M.: Hát, nem. Félrement SMS-em volt is volt már. Akkor megkértem a barátomat: mondja azt, hogy ő írta. 

Elvállalta?

S.M: Olyan helyzetbe hoztam szegényt, hogy igen. (Nevet.)

Kovács Patrícia: Nekem ilyen esetem nem volt, az viszont nagyon jellemző rám, hogy nem értek a számítógéphez, és ebből származnak bonyodalmak. Hiába van nagyon jó okostelefonom, iPad-em, egyiket sem tudom jól kezelni. És nem kalkulálom be, hogy az internet nem felejt, nem törlök dolgokat, vagy nem mindenhonnan. Ebből már volt kellemetlenségem, de félrement ímélt még nem írtam. 

Térdcsapkodós vígjátékra számítsanak a nézők?

K.P.: Nagyon reméljük, hogy másfél óra nevetés lesz, de azért olyanfajta nevetés, ahol a nézők majd össze-, illetve magukba néznek: hogyan lehet a hazugságokat tetten érni, és hány olyan helyzet van, amikor megpróbáljuk a hazugságokat kimagyarázni? Szerintem ez mindenkinek ismerős szituáció. A darabban tulajdonképpen öt magányos ember próbálja menteni a menthetőt. Nem akarok moralizálni, de ezek az eszközök, amelyek között a XXI. században élünk, elszigeteltté tesznek bennünket. Sokszor ahelyett, hogy leülnénk és megbeszélnénk a problémáinkat, egyszerűbb ímélben van cseten elintézni valamit, és ott nagyon el tudnak csúszni a dolgok. Mi ezt úgy mutatjuk meg, hogy lehet rajta nevetni, de azért ennek a nevetésnek tétje van. 

S.M.: Én is azt gondolom, hogy mindenki magába fog nézni, főleg azok, akik számítógéppel, okostelefonnal élik az életüket. Lesznek olyan nők is, férfiak is, akik ha mást nem is, legalább annyit tesznek, hogy hazarohannak, és megnézik, becsukták-e azt a csetablakot. 

K.P.: Az előadás után lehet majd arról beszélgetni, hogy vajon a hazugság mindenképpen elítélendő-e, vagy éppen kegyes hazugságok kellenek ahhoz, hogy működjenek a kapcsolatok. Mindenkinek megvannak a kis ügyei, stiklijei, minden generációban vannak problémák, de szerintem az alapkérdés az, hogy vajon a XXI. században középkorú emberek lelhetik-e egymással az életüket vagy nem. Az együttélés, a házasság nehéz dolog, és mindenki egyformán hibázhat. 

S.M.: Bár az írónő saját megtörtént esetéből írta a darabot, a szereplői sztereotip karakterek, kicsit el vannak rajzolva. Lesznek, akik majd a feleséggel tudnak azonosulni, és lesz olyan férfi, aki azzal tud azonosulni, akit én játszom. Egy nagyon szép, rövid monológban elmondom, hogy mindent megpróbálok, hogy a terápia működjön. Szeretem a feleségemet, de hát a spagettit is szeretem, mégsem akarok egész életemben csak spagettit enni. Ezt is ennék, azt is ennék, mindenfélét, de persze attól még szeretem a spagettit. Richard azt tartja normálisnak, amit sok más férj is, hogy van egy felesége, haza jár hozzá, de hát férfi, nem tud nők nélkül élni. Szerinte így működőképes egy házasság. Más férfiak azt mondják: nem, nincsenek más nők az életemben, megpróbálok otthon megoldani mindent. Megpróbálják, és nem működik. Nem sikerül.

Ez a nőkről is elmondható, nem?

S.M.: Abszolút! Patrícia is azt mondja a darabban, hogy mindent megcsinál, mindent odatesz a férjének, és mégsem jó neki. Lehet, hogy pont az a baj, hogy mindent megad. Nagyon nehéz kérdés, hogy kinek mi jó, mi nem.



A próbaidőszak finisében vagytok. Milyen ezt a darabot próbálni? 

K. P.: Ez statikus előadás lesz, nincsenek nagy akciók, a verbalitás a lényeg. Ülünk egy sorban, és mondjuk a szövegeket, amiket borzasztó nehéz volt megtanulni. Egy-egy megszólalásnál egyikünk sem mond többet négy-öt mondatnál, folyamosan egymásra beszélünk, tehát lényegében meg kellett tanulni a többiek szövegét is, hogy minden gördülékenyen menjen. A színészek sok mindent szituációhoz kötnek, itt viszont nincs más csak a szöveg, a szöveg, a szöveg, úgyhogy ez melós, fárasztó és fejfájós próbafolyamat. Egyszerre több emberrel kommunikálunk, párhuzamosan levelezünk, mint a csetablakokban, én például a barátnőmnek, a férjemnek és a férjem barátjának is írok. Egyidejűleg. 

S.M.: A darabban van, amikor ímélt küldünk, amit majd később olvasunk fel, és vannak ,,rendes” dialógok, amiket úgy kell mondani, mint amikor ,,élőben” beszélünk. A mélt nem lehet úgy előadni, mintha élőbeszéd lenne, mert az csak üzenet. Még most is keresgéljünk, hogy hogyan kéne érzelemmentesen, gépiesen mondani az üzeneteket. Nagyon nehéz fogást találni ezeken a szövegeken. 

K.P.: Magamon azt veszem észre, hogy SMS-ben vagy ímélben sokszor össze tudok veszni valakivel, holott ha szemtől szemben beszélgetnénk, nem értenénk félre egymás mondatait. Rengeteg kínos pillanat abból adódik, hogy írásban nem tudunk hangsúlyozni, és ez félreviszi a kommunikációt. Ahogy Milán is mondja, a darab bizonyos szövegeibe nem szabad érzelmet vinni, mert akkor az már másik helyzet lenne. Színészként nagyon nehéz nem játszani, nem megélni egy szituációt. Nem számíthatunk arra, hogy majd jön a nagy indulat, és az elviszi a szöveget, ezektől az eszközöktől most meg vagyunk fosztva. Nem működik, ha nagyon meghatódom vagy sírok, mert azt ledobja magáról a szöveg.

S.M.: Így van. Megpróbáltunk különböző szituációkat kitalálni, például, hogy legyen öltözés, vagy játsszuk azt, hogy mondjuk egy buszmegállóban vagyok, de nem jött be. Csak az működik, hogy ülünk, néha felállunk, telefont veszünk a kezünkbe, ami azt jelenti, hogy éppen SMS-t írunk. Ráadásul még súgónk sem lesz. 

Hogyhogy nem lesz súgó? Miért?

K.P.: A súgó egyre inkább kikopik a színházi előadásokból. A most futó darabok közül egyetlen olyan előadásom sincs, amiben lehetne súgó, mert a díszletek miatt egyszerűen megoldhatatlan. 

Mit csináltok, ha beüt egy rövidzárlat?

K.P.: Annyira figyelünk végig, hogy valahogy biztosan kihúzzuk egymást a bajból. 

Ez dupla stressz?

S.M.: Az! Ettől nagyon le tud fáradni az ember. Figyeled a másik szövegét, azt, hogy te hol tartasz, ő hol tart, hol tart a történet. Remélem, amikor majd dupla előadásunk lesz, nem fog szétesni a második.

K.P.: Akkor is koncentrált állapotban kell lennünk, amikor éppen nem beszélünk. Semleges, naturális arcot kell vágnunk. Nagyon nehéz semmilyennek lenni, főleg hosszú perceken át. Közben nem lehet azon gondolkodni, hogy elzártam-e otthon a gázt, vagy befizettem-e a sárga csekkeket, mert lerína az arcomról, tehát másfél órán át egyáltalán nincs pihenés, iszonyatosan jelen kell lenni. 

S.M.: Minden előadást befolyásolnak a nézők, de ezt pláne befolyásolni fogják. Tőlük függ majd, hogy milyen lesz a ritmusa. Nagyon reméljük, hogy nevetni fognak azon, amiről mi úgy gondoljuk, hogy vicces. Ezek a visszajelzések fognak minket átsegíteni a nehézségeken.

K.P.: Vannak olyan fiatal barátaim, akik a magyar filmeket szeretik, de színházba nem nagyon járnak, mert azt gondolják, hogy a színház konzervatív dolog: egy háromfalú, berendezett szoba, ahol a színészek úgy beszélnek, ahogy az életben sosem. Ez az előadás egyáltalán nem ilyen lesz, feszegeti azokat a határokat, amiket a Belvárosi Színházban megszoktak a nézők. A humorát a fiatalok különösen fogják értékelni, úgyhogy nekik mindenképpen ajánljuk. 

L. Horváth Katalin
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése