Moszkva nem létezik

Csehov egyetlen színdarabját tartotta számon drámaként, mégpedig a Három nővért. Nem véletlenül, hiszen úgy beszél a testvérek sorsáról, hogy tisztán érezzük: a szavakban egyetlen élet tompa tragikuma vergődik. Mert hiába van itt szó sok-sok útról, mindegyik ugyanabba az irányba vezet. A semmi felé.

Bagossy László iróniával jócskán fűszerezett rendezése éppen ezzel a semmivel operál, méghozzá rendkívül érzékenyen. Már maga a színpadi tér is monumentális metafora: kiüresedett, kopár családi ház, amely a periférián ülő színészek jelenlététől mégis fullasztóan zsúfoltnak hat – azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a környezetben csak felmorzsolódni lehet. És bár a nővérek vidéki otthona magába sűríti a városka egész társasági életét, mégsem történik benne semmi sem. Minden áll, mindenki ugyanazokat a frázisokat mantrázza, és mintha az idő is makacsul beragadt volna az apa halálának pillanatába. Jelen talán nincs is, legalábbis nem érdemi, csak a múlt és a jövő tűnik élhetőnek. A tragédia, hogy mégiscsak a mozdulatlan most az, ami tíz körömmel kapaszkodik az emberbe.



A testvérek voltaképpen egyetlen személy különböző oldalainak kivetülései. Csak együtt tudnak megállni a világban, egyedül mindannyian töredékek. Ám képtelenek egésszé formálni magukat, mert mindhármuk alapanyagából hiányzik az az elemi összetevő, amelytől nem omlik le reggelre az előző nap oly gondosan felépített fal. Olga (Takács Nóra Diána) ugyan biztonságot áraszt, védelmező ösztöne csillapíthatatlanul működik, mégis pontosan látjuk, hogy ő maga is szeretne végre gyenge lenni. Arra vágyik, hogy szeressék, hogy tartozzon valakihez, aki gondoskodik róla. Másának (Tenki Réka) ez magadatott, mégis, mintha be volna oltva a boldogság ellen. Rezignáltsága éppen intellektusából fakad, ő ismeri fel legtisztábban, hogy sóvárgásuk az értelmes élet után mindörökké meddő marad. Irinában (Zsigmond Emőke) már-már fájdalmasan tombol a tettvágy, amely eleve halálraítélt, hiszen ezen a helyen nem találhat sem kielégítő célt, sem olyan férfit, aki kiragadná a mókuskerékből. De nem is az az igazi probléma, hogy hárman alkotnak egy épet, hanem az, hogy ezt ők is pontosan realizálják. Éppen ezért azt marják ki a másikból, amit csak lehet. Látszólag egészen ártatlanul, valójában megrendítő kegyetlenséggel.

A kíméletlenség nem a cselekedeteikben érhető tetten, sokkal inkább abban, amit nem tesznek meg egymásért. Abban, hogy amikor valamelyikük segítségre szorul, a másik inkább a fülére tapasztja a kezét – talán még örül is, hogy végre van, aki jobban szenved őnála. Jelentéktelennek tűnő mondatokkal szítják a tüzet, amelyek éppen akkor hangzanak el, amikor a legmélyebb sebet ejthetik. Ezektől nyelésektől és kivetített frusztrációktól válik a történet olyan végtelenül életszerűvé, ezért tudunk nevetni a legmegrázóbb pillanatokon is. Elvégre a három nővér akár mi is lehetnénk, itt, most, Magyarországon.

Az Örkény Színház színészei egyedülálló profizmussal mutatják meg azt a zárt közeget, amely a kiúttalanság állapotába tokosodott. Takács Nóra Diána, Tenki Réka és Zsigmond Emőke apró mozzanataikban is képesek karakterük legmélyebb rétegeiről vallani, mindhármuk alakításában egy sajátos létértelmezés bomlik ki, amelyek olyan erővel feszülnek egymásnak, hogy nem csupán a színpadon, hanem bennünk is elpattanhat valami. És ha egy előadás így tud hatni, akkor értéke vitán felüli.

Mácsai Pál Versinyinje egyszerre komoly férfi és önmaga karikatúrája. Mosolygunk rajta, pedig érezzük, hogy valójában őt hurcolják meg leginkább a mindennapok. Gálffi László alakításában Csebutikin összefoglalja az egész darabot: tökéletes megtestesítője a sehová sem vezető, újra és újra lefutott köröknek. Bolondnak hihetjük, pedig talán az öreg orvos a legokosabb itt, infantilizmussal igyekszik feledtetni be nem teljesült álmait. Meglehet, így van ezzel Epres Attila Kuliginje is, aki a sok komédiázás és idegtépő mindent megbocsátás közepette élesebben látja a helyzetet, mint maguk a nővérek. Hagyja, hadd szeressen mást a felesége, úgyis csak egyféle vég lehetséges: a maradás. Máthé Zsolt kiválóan árnyalja Tuzenbachot, az egyetlen férfit, aki nem akar úgy járni, mint a többi. Neki nem elég a fél élet, a fél szeretet. Egyszerre övé a legföldhözragadtabb és legelérhetetlenebb ábránd is, hiszen célja maga Irina. Irina, aki egyedül Moszkvába tud szerelmes lenni. 

Egyértelműen Hámori Gabriella az első az egyenlők között, Natasája az egész érzelmi skálát végigzongorázza, méghozzá úgy, hogy mondataiban egyszerre válik tapinthatóvá az igazsága és a bűnössége is. Hisztérikus, közönséges, behízelgő, konok, ugyanakkor hihetetlenül esendő. Ő az egyetlen, aki képes kierőszakolni valamicske boldogságot ebből a romlott levegőjű miliőből. Legalábbis, annak látszatát mindenképpen.



Bagossy László elemeire szedi szét Csehov Három nővérét, fel-felvillantja a nüanszokban rejlő tragikomikumot, a kapcsolatokat mérgező finom brutalitást, a leheletvékony határt a szeretet és gyűlölet között. Ugyan a szerkezetet nem mindig sikerül hibátlanul összekovácsolnia – a befejezés hirtelen jött finálészerűsége nem tesz jót az egyébként szép, realista vonalvezetésnek –, de megmutatja, hogy az üres lehet még üresebb is: az előadás utolsó jelenetében a katonák lebontják a falakat, összecsomagolják mindazt, amibe még kapaszkodni lehetett volna. Irina pedig a bőröndjében állva, már-már toporzékol meggyőződésében: holnap elutazik. El, Moszkvába. A szerelemhez. A szebb jövőhöz. Ami ki tudja, hogy létezik-e valójában.

Dézsi Fruzsina
Fotó: Gordon Eszter
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése