„Nem bújhatunk ki a választás alól” - interjú Kovács Lehellel

A Katona József Színház idei első bemutatója, Terror már alaphelyzetében is megrendítő: Lars Koch lelőtt egy százhatvannégy utast szállító gépet, hogy megmentse hetvenezer ember életét. A kikerülhetetlen morális kérdéseket feszegető darab a bírósági tárgyalást elénk vetítve igyekszik mérlegelésre és elhatározásra késztetni minket is, miközben pontosan tudjuk, hogy nem születhet jó döntés. Az előadásról a vadászpilótát alakító Kovács Lehellel beszélgettünk.

A Terror ősbemutatója 2015-ben volt, és máris több mint 50 színházban játsszák a világon. Szerinted mi az oka ennek az óriási sikernek?

Szerencsére nem pusztán a cím, ami nyilván most jobban felhívja a figyelmet az előadásra, hiszen alapvetően egy rendkívül jól megírt darabról van szó. A német színházakban, ahonnan a Terror is elindult, régóta arra nevelik a nézőket, hogy figyeljenek egy szöveget és gondolkodjanak rajta. Azt hiszem, ez nálunk még tanulandó, de legalábbis olykor-olykor problémásabb. Németországban tehát a siker egyik kulcsa szerintem az, hogy elképesztően krimiszerűen íródott és rendkívül fontos problémákat feszegető drámáról beszélünk.

A Terror tehát itthon is afféle nézőnevelő előadás?

Biztos vagyok benne, hogy igen. Természetesen nem feltétlenül a Katona nézőit kell neveli, valószínűleg ezt érdemes korábban elkezdeni, erre nagyon jók a színházak ifjúsági programjai. Hiszek abban, hogy ezek szükségesek. Mondok egy jó példát: a Terrorban jelenetváltáskor elsötétül a játéktér, és a nyilvános főpróbán az egyik ilyen alkalommal az első sorban két hölgy azt kezdte el taglalni, hogy milyen nagyszerű a két színésznő sminkje. Szerintem ma nem így kellene nézni egy színházi előadást.



A darabban háromféle álláspontot fejtetek ki: ott az ügyészé, a vadászpilótát védő ügyvédé, és természetesen magáé Lars-é is. Kilépve a szerepedből, te melyik nézőponttal tudsz azonosulni leginkább?

Ebben a kérdésben az írásbeli különbségek is óriási szerepet játszanak. Egyértelműen az ügyész szövege a legirodalmibb és legjobban megalkotott szöveg, éppen ezért tud folyton elbizonytalanítani. Én is vacillálok, nagyon nehéz állást foglalni. Azt szoktam mondani, hogy ilyen téren gyáva ember vagyok, valóban félek a terrortól, és nem hiszek az emberek túlzott szabadságában. Ezt úgy értem, hogy senki sem engedhet meg magának mindent, nem hiheti valaki, hogy a szabadsága része az, hogy bántson másokat. Úgy gondolom, illik ezt korlátozni, de nem tudom, mi volna a leghelyesebb. Persze a próbák során az volt a feladatunk, hogy középre toljuk a szituációt és semmiképpen se billenjen a mérleg az egyik vagy a másik oldalra. 

Valóban az ügyész szövege a legemelkedettebb, ugyanakkor néha úgy tűnik, hogy kevés köze van a való élethez.

Bizonyos részletek valóban csupán elméleti síkon mozognak, ugyanakkor a példák roppant életszerűek. Ha pusztán a biztonságunk érdekében feladjuk a jogainkat, amelyeket nagy nehezen kivívtunk, akkor tényleg egy Szép új világban, vagy egy orwelli 1984-ben találhatjuk magunkat.

Ahogy említetted, sok esetben elméleti síkon mozognak az események, ez pedig statikussá teszi a vitadrámát. Ez mennyiben nehezíti a dolgotokat?

Nyilvánvalóan ez a fajta dráma egy filmesebb játékmódot igényel, amit én nagyon élvezek és hasznosnak is tartok. Nem ad teret a hazudozásra vagy az ügyes színészi trükkökre, pőrén kell a nézők előtt állnunk, és ez teszi izgalmassá az egészet. Nem is baj, ha az ember többféle színházzal is találkozik, ugyanúgy megfér az estéim között egy nagyszínpadi látványelemekre építő előadás, mint a Terror.

Az előadásban százhatvannégyszeres gyilkossággal vádolják a karakteredet, miközben alig-alig jut szóhoz, ráadásul háttal is van a közönségnek. Hogyan hat rád ez a tárgyalás?

Különös, de én megnyugszom az első negyven perc alatt. Ahogy figyelem a kollégáimat sokkal koncentráltabbá válok, és arra törekszem, hogy amikor megfordulok, már pontosan tudjak fogalmazni. Persze vannak nehéz helyzetek – mint például a sminkes történet –, de igazán jó rendezői ötletnek tartom ezt a megoldást. Egyrészt kíváncsivá teszi a közönséget, másrészt olyan filmes effekt, ami sok mindent elárul a karakterről. Bizonyos szempontból könnyebb is, hogy ilyen közel van a nézőtér, mert így intimebbé válik az előadás.



Hogy érzed, van lehetőséged megmutatni az előadásban a katona mögött az embert? Mennyire feladatod ez egyáltalán ebben a történetben?

Természetesen Dömötör Andris törekedett arra, hogy egy lecsupaszított történetet vigyünk színpadra, de mi színészek zsigerileg képtelenek vagyunk arra, hogy kihagyva az embert pusztán elvek szerint mozogjunk. Én például óhatatlanul felmentem a pilótám, pusztán azzal, hogy őt játszom. Azonosulni akarok vele, tehát az igazát is kell keresem. De talán pont ez a feladatom: én vagyok az ember ebben a történetben, aki egy döntéshelyzetben valahogy cselekszik, és ezzel el kell számolnia. Persze annál izgalmasabb valami, minél erősebben meg tudunk maradni az elvek szintjén, de ez a darab elég összetett ahhoz, hogy személyiségeket is lássunk. Mészáros Béla ügyvédjének huncutsága például szépen tükröződik már szövegszinten is. De nem véletlenül mentik fel Larsot sem majdnem mindig. Nem lehet kivenni az embert az eszme alól.

És Lars milyen ember?

Az előadásra készülve életemben először vettem egy Aranysast, ami egy vadászpilótákról és harcászati repülőkről szóló újság. Ebben a számban a Top Gun filmről beszélgetnek, és az derült ki, hogy a vadászpilóták szerint négy foglalkozás van a világon: a színész, a rocksztár, a vadászpilóta és az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ez azért eléggé behatárolja, hogy milyen is lehet Lars. Némi alfahím- és kiválasztottság-tudat van ezekben az emberekben, ami persze nem is véletlen. Amikor voltunk a kecskeméti repülőbázison, beleláttunk abba, hogy milyen kemény rostán mennek át a pilóták, és az az érzés, hogy te vagy a tízezerből az az egy, aki repülhet, nyilvánvalóan ad egyfajta magabiztosságot. Ezt egyébként a szöveg is nagyon jól és pontosan érzékelteti. 

A próbafolyamat során módosult a véleményed a karakteredről, a szituációról?

Természetesen Andris formált rajta valamennyit, kidomborította ezt a pökhendiséget, ami ott rejlik a mondatokban. Ezt a kissé túlzott önbizalmat kell jól megfognom, és megmutatnom a meghurcoltatást – hiszen a pilótának mégiscsak az volt a dolga, amit tett. Egy ilyen hivatalos szerv nagyon nehezen tudja kezelni, ha kívülről vádolják őket. Lars sem érti, hogy mi itt a kérdés, elvégre arra képzeték ki, hogy meghozhasson egy ilyen döntést. Ezzel neki együtt kell élnie, ami borzasztó, de hát ezt írta alá, nem? Számtalan rossz mondat kerül a szájába, amire felkapjuk a fejünket, de valahol mégiscsak megvan az igaza is.

Kecskeméten beszélgetettek a darab által felvetett kérdésekről is? Mit tapasztaltál, a pilóták hogyan vélekedtek ezekről?

Ez olyan kérdés, amit már a hivatás eleve eldönt: az ügyvédek és a jogászok, akikkel szintén találkoztunk, természetesen elítélnék Larsot, a vadászpilóták pedig felmentenék. De hát ez a dolguk. A katonák azért vannak a társadalomban, mert ők azok, akik arra vannak kiképezve, hogy képesek legyenek dönteni egy olyan helyzetben, amikor emberéletek forognak kockán, és akkor is tudjanak cselekedni, ha a saját kezüket kell használniuk. Egy olyan ember, akit egész életében erre készítenek fel, az nem is billen meg. A vadászpilóták mondták, és nagyon tetszett is nekem ez a megjegyzés, hogy „utána jöhet a mosakodás”. Legfőképpen önmagaddal szemben.

A próbákon is biztosan sokat vitatkoztatok az alapfeltevésről. Született konszenzus?

Rengeteget vitatkoztunk, ez biztos. Olyan is volt, hogy az összpróbák után szavazgattunk, és Andris, a rendező elítélt, a következőn pedig már felmentett. Tehát az egész problémakör érlelődik az emberben, nincs olyan döntés, ami azonnal véglegessé válna. Ettől olyan jó helyzet ez, hiszen mégis kell határozni. Egyszerűen nem bújhatunk ki a választás alól.

A Terror tehát elsősorban az értelemre akar hatni, nem pedig az érzelmekre. Szerinted ez milyen más kihívások elé állítja a nézőt?

Itt visszacsatolnék az első válaszomra: neveli a nézőket. Arra, hogy egy társadalomban hogyan élünk, miként állítanak minket folyamatosan döntéshelyzet elé, és természetesen arról is rengeteget beszél a Terror, hogy milyenek vagyunk mi magunk. Én kedvelem ezt a fajta színházat. De olyan ez, mint az olvasás. Én rettenetesen szeretek belemerülni a Trónok harca folyamába, de nagyon-nagyon más befogadási módszereket követel, mint például egy Thomas Mann-regény.

Sokat beszéltünk már a döntéshelyzetekről, és arról, hogy ebben az előadásban a néző feladata határozni. Van benned izgalom az ítélethirdetés előtt?

Igen, kicsit izgulok, nem tudom teljesen kivonni magam ez alól, pedig számomra tényleg semmi tétje sincsen. András azt is kéri egyébként, hogy ennél a résznél már lépjünk ki a játékból, de hát ez nem ilyen egyszerű. A közönség azt várja és azt akarja látni, hogy mi történik ezzel a vadászpilótával, miután ő ítélkezett felette. És az az igazán impozáns ebben az előadásban, hogy a nézők sem tudják egyszerűen kivonni magukat a hatása alól, mert napokig tartó vitára késztet – és ezt ritkán csinálja egy színház. Pedig ez volna a lényeg.


Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Interjúfotó:  Gerencsér Anna
Előadásképek: Dömölky Dániel
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése