Színház, a rettentően jó

Ha nekem kellene kiválasztanom, hogy a következő Színházi Világnap üzenetét ki fogalmazza meg, akkor egészen bizonyosan nem egy már-már kultikus alkotóhoz, hanem a Radnóti Színházhoz fordulnék. Mert az Iván, a rettenetben minden benne van, amit el lehet és el is kell mondani.

Nem könnyen befogadható előadás ez, de minden mozaikdarabkája arra hivatott, hogy kiadjon egy olyan markáns egészet, ami a legpontosabban fogalmazza meg a fiatal generáció színházi kiáltványát. Bár az első felvonás során még sokunkban ott visszahangozhat Tyimofejev „Nem értem!” kántálása, apránként mégiscsak belénk ivódik a forgatag, méghozzá olyan erőteljesen, hogy a taps után is csak alig-alig tudjuk leválasztani magunkról azt a kaotikus rendet, amely már-már félelmetes precizitással teremtődik meg a színpadon. Ugyanis egyszer csak, alig észrevehetően azt kezdjük el érezni, hogy az a téboly nem tőlünk néhány méterre játszódik, hanem mindenhol: körülöttünk, bennünk – és ez ifj. Vidnyánszky Attila rendezésének legnagyobb érdeme is. Bár azt hisszük, hogy az Iván, a rettenet durván ránk töri az ajtót célzatos progresszivitásával, a darab rafináltabb ennél, és valójában a vékony réseken kúszik be, de úgy, hogy hiába szellőztetünk utána, az illata, az íze már kitörölhetetlen. 


Ezért is hunyunk szemet az apróbb dramaturgiai fonákságok, a minden színházi és filmes eszközt egy narratívába belezsúfolni igyekvő rendezői túlhangsúlyozások, és a sokszor feldolgozhatatlan ingerőrület felett, ami a nézőt éri. Mert itt mindennek százszoros súllyal van funkciója, és az a bizonyos „Nem értem!” éppen ettől fordul át igazi szellemi orgiát előidéző aha-élménnyé. Hiába van hát olykor-olykor túltolva az a bizonyos szekér, mi mégis akaratlanul felpattanunk rá. És nem bánjuk meg.

Még akkor sem, ha az alakok az első felvonás nagy részében csupán kétdimenziósak: önmaguk karikatúrái, de gyakran nem a finom fajtából, hanem csúnyán elrajzoltból. Nekünk magunknak kell őket kiegészítenünk, továbbgondolnunk, ha meg akarjuk érteni, mi is folyik körülöttük, miért beszélnek úgy, mintha egyszerre jöttek volna a távoli jövőből, a hátborzongatóan ismerős múltból és napjaink vakító középszerűségéből. Aztán arra is rájövünk, hogy el kell ezt engednünk, mert nem is az a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy hogyan. Vagy még inkább: ez a hogyan milyen korábbi revelációkat bolygat meg számunkra. 

Maga a cselekmény már-már részletkérdéssé redukálja önmagát: Tyimofejev (Rusznák András), a fiatal feltaláló időgépével lebontja a negyedik dimenziót, így házmestere, Ivan Vasziljevics (László Zsolt) és az Orosz Birodalom első cárja, azaz Rettegett Iván életet cserélnek. Ez önmagában tényleg csupán egy társasházi science fiction, a mai ember számára kevés érdekeltséggel, ám az alkotók képesek úgy megcsavarni az előadást, hogy a néző ne a cselekményen lepődjön meg, hanem saját érzésein, gondolatain. És voltaképpen ez volna a színház lényege. 

Legfeltűnőbben mindezt László Zsolt alakításában érhetjük tetten: házmestere a kisszerűség mintapéldánya, Rettegett Ivánja pedig már-már állatias erővel söpör végig a színpadon. Aztán persze meglátjuk, hogy a két figura között voltaképpen hajszálnyi különbség sincs. Mert a leghatalmasabbak egyszersmind a legkicsinyesebbek is, és a legjelentéktelenebbekben rejlik a legveszedelmesebb despota. (Az esetek nagy részében persze mindez ötvöződik abban a furcsa lényben, amelyet jobb szó híján embernek nevezünk.) A legkülönösebb mégis az, hogy mennyi mindent meg tudunk bocsátani annak, akit nagynak hiszünk, és milyen könnyen ítélkezünk a nálunknál kisebbnek bélyegzettek felett, pedig a bűn tulajdonképpen ugyanaz.



Rusznák András interpretálásában Tyimofejev karaktere maga a groteszkké züllött filozófiai példázat, ő az egyetlen, aki végig stagnál, aki próbálja megérteni, hogy mi történik körülötte. Haladó gondolkodásmódja nem engedi meg a jelen elfogadását, rezignáltsága viszont megakadályozza a cselekvésben: saját magát zárja be egy olyan világba, amelyben a szellem és a lélek egyaránt képtelen a lélegzésre.

Petrik Andrea filmszínésznője a darab egyik legizgalmasabb pontja. Taszítóan vonzó hisztérika, egyszerre kétségbeesett és ragaszkodó, csapodár és életfogytiglani szerelemre ítélt nő. Ha színpadon van, nem tudjuk nem őt nézni, minden gesztusából süt a pikírtség, mimikája szinte kiált a széles vászonért. Sodró Eliza ugyan kevésbé sikerülten hozza a beszédhibás fiatalasszonyt, ám cárnéként László Zsolt egyenrangú partnerévé válik, Martin Márta viszont elveszni látszik ebben a rengetegben. Pál András, Molnár Áron, Gazsó György és Schneider Zoltán normális esetben kisujjából kirázná a karakterét – de nem ebben a kavalkádban. Vidnyánszky nem enged lazítani, érezzük, hogy ők is ugyanúgy megdolgoznak a szereppel, mint mi a befogadással, azt pedig mindig jó látni, ha a művészek új, kevésbé biztonságos terepre tévednek. Az egyetemi hallgatók, azaz Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence és Olasz Renátó ugyancsak hozzáteszik a magukét, kellemesen rikító színfoltjai az iszonyatos, már-már irreális tempót diktáló előadásnak, amelyben mégis egyértelműen az összjátékra helyeződik a hangsúly. A döbbenetes dinamika ugyanis csak úgy tud működni, ha mindenki egyformán rezonál, és itt pontosan ez történik: a színészek húzzák, segítik egymást, hihetetlen energiával gyürkőznek neki a kihívásszörnyetegnek, hogy végül egy emberként diadalmaskodhassanak. Meg is teszik.

Vecsei H. Miklós átirata kíméletlenül gúnyos – önmagával szemben is! – repkednek a fricskák, alig győzzük kapkodni a fejünket. Nehéz eligazodni a túlburjánzó nyelvi lelemények és a maximumra járatott szóviccek útvesztőjében, ám az előadás második felére ennek is elkapjuk a lendületét. Bár a fogalmazásmód egyértelműen kafkai hangulatot idéz, mégis úgy érezhetjük, hogy néhol elkelt volna egy-egy dramaturgiai metszőolló: az egy kaptafára épülő poénok bizonyos idő után már csak fáradt mosolygásra sarkallnak. Ám némi engedékenységgel még ez is indokoltnak tűnhet, hiszen így a szöveg mindenféle vizuális hatás nélkül elénk vetíti egy generáció eltökélt kísérletét, amely az értelmetlen őrületből való kitörésre irányul.

Pater Sparrow díszlete szinte önálló életként mozog a színpadon: minél kibogozhatatlanabbak a tér- és idősíkok, annál nagyobbra tágul a zsebkendőnyi szobából kiinduló színpad, és meg sem áll a világűr végtelenségéig. Ez kiválóan dolgozik a történet alá, az Iván, a rettenet ugyanis az értelmiségi réteg feladatát igyekszik kijelölni, feszegeti a határokat, sőt, felveti eltörlésüket, miközben folytonosan reflektál a szabad alkotás lehetőségeire és nehézségeire. Elválaszthatatlanul egymásba mossa a realitást és a fantasztikumot, a nevetségességet pedig olyannyira középpontba állítja, hogy a néző akarva-akaratlanul is küzdeni kezd az őt körülvevő ostobaság ellen. Az előadás így nem pusztán gondolkodásra, hanem tettre késztet. Sőt, a folyamatos harcra. Az pedig, hogy a Radnóti ifj. Vidnyánszky Attila eklektikus, „mindent bele-színházával” nyitotta meg évadát, egyértelműen Kováts Adél radikális útkijelölése. És már az első pillanatban bizonyossá válik, hogy ezen az úton mi is menni akarunk.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése