Az emberiség felvásárolható


Egyetlen mondatban összefoglalható, humoros, olykor önironikus anekdota – ezzel már mindent el is mondtunk Molnár Ferenc Egy, kettő, háromjáról. Igen ám, csakhogy ezt az egyszerű képletet Znamenák István Alföldi Róbert segítségével úgy megkavarja, hogy bár nem válik két ismeretlenes egyenletté, mégis valami olyat kapunk, amiről talán érdemes elgondolkodnunk. 

Ugyan azzal még most sem vádolnánk a darabot, hogy eget rengető revelációkra késztet, ám kétségtelen, hogy olyan akkurátusan megkomponált előadásról van szó, ahol minden taktus és mozdulat a helyén van. A helyén is kell lennie, hiszen elég egyetlen rossz ütemben elsütött replika, vagy elkésett ajtócsapás, már össze is omlik az egész. Ugyanakkor ott motoszkálhat bennünk az a kérdés is, hogy vajon a Kultúrbrigád nem kezd-e sablonossá válni a keveset vállaló, könnyű darabjaival? 2013-ban került bemutatásra az Átrium színpadán még mindig futó Igenis miniszterelnök úr, amelynek felépítése kísértetiesen hasonlít az Egy, kettő, hároméra. A nézőnek kissé az az érzése, hogy a színészek jelmezzel, karakterformálással együtt beleillenének a másik darabba is. A biztonsági játék illata egyre erősödik.
Fotó: Puska Judit


Ennek ellenére egy valami kétségtelen: Alföldi Róbert mindenhatóként igazgatja a színpad magánuniverzumát, amelyben Norrisonként még a hetedik napon sem pihenhet meg. Sőt, ismét teremteni kényszerül, ráadásul egészen triviális okokból: a családjára bízott milliomos lány belevetette magát az életbe, következésképp a szerelembe is, sebtében férjhez ment egy koszos rongyokba burkolózó taxisofőrhöz, aki nem mellesleg kommunista, és ha már megvolt a szertartás, minek várni, megfogant a gyerek is. Ebből a politikai és erkölcsi elveket összeütköztető kavalkádból kell kibűvészkednie magát Norrisonnak, hogy ne veszítse el a lány szüleit, akik bankjának legjelentősebb ügyfelei, és akik egyébiránt már úton is vannak, hogy szemrevételezzék ifjú vejüket. 

Az enervált, hirtelen rázúdult szabadidejét felhasználni képtelen igazgató egy pillanat alatt visszarántja magát az életbe, egészen úgy tűnik, mintha csak a kihívások adnának értelmet napjainak. A roppant kényes ügy megoldásához természetesen igen vaskos bankszámla szükségeltetik, Norrison pedig nem fukarkodik sem pénzzel, sem diktatórikus parancsolgatással. Fejében azonnal összeáll a gigantikus terv, amellyel egy csapásra kirántja magát a bajból. Ám mégsem a megúszás mozgatja igazán, sokkal inkább a lehetőség, hogy megmutathassa: olyan birodalmat teremtett, amellyel uralni képes a fél világot. Heves, kevéssé feddhetetlen kéréseit meg sem kell magyaráznia, elég, ha csettint, már ugranak is körülötte. Mert ugye, mindennek és mindenkinek megvan a maga ára. 

A térdcsapkodás közepette mégis szinte félni tudunk Alföldi Róbert Norrisonjától, mert odavetett félmondataiból tisztán kiviláglik, hogy az ő elméje is hatalmas gépezet, méghozzá olyan, ami nemcsak az emberek cselekedeteit képes irányítani, hanem céljait és vágyait is: a legprecízebb sebész módjára, szinte észrevétlenül képes kimetszeni a gerincet mindenkiből, aki csak az útjába kerül. És emiatt egy cseppnyi bűntudata sincs, mert ebben a játékban csak ő dönthet, és nem a tisztességet választja. 

A többiek mind bábuk Norrison sakktábláján. Méghozzá igen készséges bábok, mert az igazgató úr gondosan „olajozza” őket, azaz félfogról odavetett személyeskedő kedvességgel igyekszik fenntartani az emberiesség látszatát. Az, hogy ez sikerül is neki, már a többiek számlájára írható. Hatványozottan igaz ez a fiatal férjre, Fusz Antalra (Szatory Dávid), aki markáns kommunistából olyan látványosan formálódik Norrison kezei alatt a kapitalizmus édes gyermekévé, mintha csak gyurmafigura volna. A kiváló színészi játék érdeme, hogy Fusz Antalt pálfordulása után, azaz frissen elnyert hiteltelenségében is hitelesnek látjuk.
Fotó: Dudás Ernő


Lénárd Laura Lydia karakterén keresztül árnyaltan mutat rá arra, hogy már a szerelem szentsége is szertefoszlott, nincs olyan eszme vagy fogalom, ami ne sérülne a hatalom által. A kezdetben igaz érezéseit pajzsként használó feleség ugyanis a függöny legördülése előtt néhány pillanattal visszaszalad, és mintha csak kényszerítenék a gyónásra, megvallja, hogy bele tudna szeretni Norrisonba. Aztán kisétál ugyan, de továbbra is ott lebeg a súlyos felismerés: a pénz nemcsak a becsülettől foszthatja meg az embereket, hanem érzéseiktől és tetteik értelmétől is.

Znamenák István egyértelműen Alföldire építette az előadást, aki bravúros ívet bejárva könnyíti fel a nézőt, hogy aztán utolsó mondatával keményen lesújtson. Norrison ő, ízig-vérig, csak nem a bank, hanem a színház falain belül: minden a kezére áll, mindenben biztos, az akadályok fala pedig már ezelőtt leomlik előtte, hogy ténylegesen felépülhetne. A rendezői koncepció azonban nem igen merészkedik messzebbre a professzionális színészi játék kiaknázásánál, így a bonyodalom frappáns megoldásánál sem történik több a színpadon.

Az alapvetően minimalista díszlet is a vígjátéki vonalat húzza alá: a szükséges irodai felszerelés komolyságát kissé indokolatlan, bohókás színek oldják fel a háttérben, ami akaratlanul is Norrison erőltetett, de a munkában nélkülözhetetlennek tartott személyeskedését tükrözi. A színre lépő színészek egyik fontos kelléke a fogas, amin hol egy kabát, hol egy táska landol. Azonban érdekes, meg nem fejtett jelenség, hogy vajon a golfoktató szándékosan, vagy kellékesi hibából adódóan lép színpadra teniszütő tokkal a kezében.

Nemesebb értelemben tehát, de mégiscsak színtiszta komédia ez, még akkor is, ha az előadás végén úgy érezzük, hogy azért az emlegetett utolsó mondatért igazán érdemes volt megszületnie mindennek. Mert ott, abban az elnyújtott pillanatban megértjük, hogy nekünk is szégyellnünk kell magunkat. Nem is azért, mert apró fogaskerékként tesszük a dolgunkat a pénzvilág szörnyű gépezetében, sokkal inkább amiatt, mert pontosan tudjuk, hogy minket is olajoznak, de mégsem teszünk semmit. Sőt, hálásak vagyunk érte.

Kelemen Ágnes, Dézsi Fruzsina


Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése