„Önleleplező munka volt az adaptálás”

December 17-én mutatják be a B32 Galériában az Orlai Produkciós Iroda legújabb előadását, a Benedict Wells regényéből színpadra alkalmazott A fura című darabot Fehér Balázs Benő rendezésében. Fekete Ádámmal, az eredeti mű adaptálójával beszélgettünk generációs problémákról, szorongásról, írói attitűdökről és arról, miért volt számára önleleplező a munkafolyamat.

Mesélj egy kicsit a regénnyel való munkáról, a darab születéséről!

A mi generációnk egyik alappromblematikájával foglalkozik. Az éppen felnövő ember elveszettségével. Az elején megegyeztünk, hogy szabadon kezelve adaptálom, megtartva a történetvezetést. A jelenetek alapján saját verziót írtam a dialógokra. Egyébként nem volt kifejezetten nehéz adaptálni, mert lineáris a cselekmény. Nem volt olyan szempontból dramaturgiai feladat, mint például egy Dosztojevszkijnél, ahol polifonikus az egész, és tudod, hogy ki kell hagynod bizonyos szálakat, különben hatórásra dagad az előadás. Itt belső hangsúlyokon dolgoztam inkább, amiket mindig az írás folyamata, a jelenetek egymásra rakódása közben éreztem meg. Tulajdonképpen felszabadító volt, hogy nem ragaszkodtunk az eredeti párbeszédekhez, csak a szituációkhoz, így sok szófordulat, kifejezés, részlet került bele Benő életéből, az én életemből. Olyan zsánerszituációk bukkannak fel benne, amiket én, huszonöt évesként könnyen meg tudok tölteni a saját életemmel. Nekünk Benővel bőséges élményanyagunk van a darab témájával kapcsolatban, közel áll hozzánk a főhős, Jesper figurája - akár a konfliktuskezelése, akár a többiekhez való viszonya miatt. Én is átéltem egy nagyon hasonló életszakaszt, mint a srác, persze más körülmények között.

Szakmai szempontból?

Nem, nekem akkoriban, 2013-ban is sok munkám volt, a főszereplővel ellentétben, aki írt ugyan egy regényt, de nem tudja még, hogy jó-e vagy rossz, sőt, tulajdonképpen fél is attól, hogy efelől valami kiderüljön. Én túlvállalásokba mentem bele, mindenre igent mondtam és egy idő után azt éreztem, hogy szaladok magam után, hogy az életem kikerült a saját irányításom alól. Jesper is hasonlóan csinálja: a szőnyeg alá söpri a problémáit, mondván, majd később megoldja őket - vagy majd azok megoldják magukat. Ez azonban idővel a fejére nő.

Szerinted ez valójában generációs probléma? Fel kell-e nőni például ahhoz, hogy az ember nemet tudjon mondani, vagy megmarad alkati sajátosságnak?

Kicsit mindkettő: alapjában alkati kérdés is, viszont meg lehet tanulni kezelni. Aki nagyon meg akar felelni, azt érzi, hogy nem mondhat nemet. De ha odafigyelünk a saját hibáinkra, tanulhatunk belőlük. Az már egy ijesztő jel, ha érezzük a saját teljesítőképességünk csökkenését. A másik ismerős jelenség Jesper figurájával kapcsolatban a depresszióra való hajlam. Amikor az ember rossznak érzi magát, beszorong és eltűnik a világ elől. Nem tudom, hogy ez eltűnik-e az évek előrehaladtával. Ha előjön, most már legalább nem ijedek meg tőle. Tudom, hogy mond valaki két kedves szót és jobban leszek, vagy evés közben rájövök, hogy nincs is akkora baj, mint gondoltam. Ahogy felnövünk, egyre jobban megismerjük önmagunkat és kialakítunk, alkalmazunk bizonyos taktikákat az életünkre - például hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy egy szorongáshullám esetén ki tudjunk mászni a gödörből. Azt hiszem, kicsit olyan ez egyébként, mint amikor az ember örvénybe kerül: nem szabad kapálózni, hanem el kell engedni magunkat. 



A te írói attitűdöd mennyiben hasonlít Jesperéhez?

Bizonyos szempontból önleleplező munka volt az adaptálás, hiszen kívülről láttam rá valakire, aki több helyzetben is hozzám hasonlóan viselkedik. Egy ilyen munkafolyamatból mindig lehet tanulni. Az írói attitűdjéről részletesen nem esik szó, de az kiderül róla, hogy éjt nappallá téve ír. Hozzá hasonlóan én is bele szoktam feledkezni az írásba. Amikor meglódul a tollam, nem nagyon vagyok képes mással foglalkozni. Ha el is megyek valahova, akkor is azt érzem, hogy írnom kéne. Jesper részben azért ír, hogy könnyítsen magán, oldja a szorongását; úgy érzi, ha szavakba önt vagy megformál egy történetet, valami súly lekerül róla. Ilyen előfordul velem is, de inkább verseknél. Az önbecsülését is emeli az, hogy ír: maga a tudat, hogy író, ad neki egyfajta tartást. Aztán amikor felmerülnek olyan kérdések, mint hogy jó író-e, képes lenne-e erre feltenni az életét, másoknak is tetszik-e, érdekes-e, amit ír, kétségbe esik és inkább menekül előle. Retteg attól, hogy választ kapjon ezekre a kérdésekre, a regényét egyetlen szereplőnek meri odaadni. Nekem már több önbizalmam van, mint Jespernek, de ehhez az is hozzátartozik, hogy én sok pozitív visszacsatolást kaptam, ami, bármennyire is ódzkodik az ember a véleménymeghallgatástól, iszonyúan fontos. Az, hogy nem képes eldönteni, van-e egyáltalán létjogosultsága annak, amit csinál, óriási bizonytalanságot szül benne, ami az egész életét áthatja. Nemcsak a munkaügyeire, de a nőkkel, a családjával, a tanulmányaival, a barátaival való kapcsolatára is kiterjed. 

Mennyire dolgoztatok szervesen együtt Benővel az adaptálás során? 

Kezdetben csak beszélgettünk a jelenetekről, ötleteket dobáltunk, amelyek némelyike idővel lekopott vagy csiszolódott, de remekül meghozták a kedvemet az íráshoz. A munkafolyamat úgy néz ki, hogy írok egy adagot, aztán néhány nap múlva találkozunk, átbeszéljük-átolvassuk, elmondja, szerinte mi van túlírva vagy túljelezve, mi az a gondolat, amit szélesíteni kellene, mi az a nyelvi játék, amit ő már túl soknak vagy még túl kevésnek gondol... Általában húzni szoktunk a szövegből. Jellemző rám, hogy eleinte mindent túlírok. Ezeket olvasóként, külső szemként Benő gyorsabban észreveszi, mint én, aki már teljesen benne vagyok és nem látok ki belőle. Mindig megnyugtatott, hogy tetszettek neki a jelenetek. Az is nagy önbizalmat tud adni, ahogy látjuk összeállni, épülni az anyagot, azt, ahogyan egymásba kapcsolódnak a dolgok. Benővel régóta ismerjük egymást, tudom, milyen dialógokat szeret, kitapasztaltam a ritmikusságára, a párbeszéd zenéjére való igényét, a nyelvi humorhoz való viszonyát, ő pedig szereti azt az alaphangulatot, amit ezek felhasználásával, egybegyúrásával teremtek. 

Ezek szerint az ízlésetek egyezik alapvetően, a színházról való gondolkodásotok, a világlátásotok?

Talán leginkább az, ahogy látjuk az embereket, ahogy viszonyulunk az emberek gyarlóságaihoz. Persze nem egyezik mindenről a véleményünk, de ezt el is fogadjuk, és tanulunk egymástól. Az alapvetésekben mindig konszenzus van. Tudom, hogy akkor lesz koherens az előadás, ha az ő fejében koherens módon áll össze - egy dramaturgnak vagy írónak sok mindent rá kell bíznia a rendezőre, aki a maga teljességében tekint az egészre. Íróként sokszor az ő agyával is próbálok gondolkodni. És nekem jó az ő agyával gondolkodnom, közben pedig ő nagyon szereti azt, amit én a saját agyammal belerakok a közös munkába. Szóval ez egyfajta szimbiózis. Azon kívül, hogy nagyon jó barátok vagyunk, az egymás iránti őszinteség és a bizalom a szakmai életünkben is abszolút jelen van. 

Egy korábbi interjúdban beszéltél arról, hogy a színházban a politikára, a közéletre való reflektálásnál sokkal jobban érdekel a humor, az érzelmek, a jellemek ábrázolása. Ez is ízlés dolga, vagy kifejezetten jól esik szembemenni a mostanában nagyon népszerű tendenciával?

Gondolkodom a politikáról, de ilyen jellegű előadás rám még nem nagyon volt hatással. Nincs alapvetően ellenszenvem a politikus színházzal, csak azt érzem, a legtöbbször úgy tesz, mintha aktív lenne, pedig valójában passzív. Elmondanak olyan dolgokat, amiket már tudok, felhívják olyan dolgokra a figyelmet, amire már amúgy is fel van hívva. Általában azzal tetszelegnek ezek a darabok, hogy tesznek valamit a változásért, holott szerintem nem. Ez engem zavar és idegesít. Ami viszont emberi történeteket mond el és látom, hogy közben valami történik a színésszel a színpadon, sokkal jobban felébreszti az empátiámat, jobban megmozgat. Izgat, hogyan lehet jó politikus színházat csinálni, de amit látok, azt általában ujjal mutogatásnak érzem. Sokszor az úgynevezett mondanivalóra van kihegyezve, nem arra, hogy az adott helyzetben az adott szereplő személyét teljes bonyolultságában feltárják. Elnagyoltak a karakterek, hogy maga a problémakör transzparensebbnek tűnjön. Engem az ember sokkal jobban érdekel, és az, hogy benne lássam meg a lenyomatát egy adott társadalmi kérdésnek. 

Ha már társadalmi kérdéseknél tartunk: A furában is felmerülnek ilyenek? 

A regényben hangsúlyosabban van jelen Berlin működése, a nagyváros képe, ami kicsit elnyeli és felszívja az embereket, pláne azokat, akik nem tudják, mit akarnak kezdeni magukkal. Érezhető, hogy Wells ismeri Berlint, az ott élő figurákat, van is róluk véleménye. Bár nem helyeztük át a történetet Budapestre, a darabban mégis lesz magyar sajátosság - az adaptációnál olyan emberekből merítettem, akik köztünk élnek. Jesper története azokról is szól, köztük rólam, akik ott vannak tömegével a Kisüzemben, az Úrimuriban, keringenek a hetedik kerületben, mintha várnának valamire. Annak ellenére, hogy a darabban egyéni és szuverén, személyes problémák jelennek meg, biztos vagyok benne, hogy a zsánerszituációkban sokan magukra ismernek majd.

Dömötör Nikolett
Fotó: Hajmási Péter
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése