Szembenézni az élettel

Harminc évvel ezelőtt indult útjára a kilenc órás Mahábhárata, Peter Brook talán legkultikusabb rendezése. Az ötezer éves szanszkrit legenda zárlata most Csatamező címmel mindösszesen hetven percbe és négy szereplő elbeszélésébe sűrűsödött össze, mégis magában foglalja mindazt, amiről a színházban beszélni kell.

Ha igazán hitelesen szeretném lefesteni az előadás hangulatát, akkor most akkurátusan kitörölném az összes vázlatpontot a még mentetlen Word-dokumentumból, és csak arra kérnék minden olvasót, hogy nyissa meg a programot, aztán pedig hagyja, hogy ez a szemnek már-már durva fehérség átvilágítsa a gondolatait. Csak nézni kéne ezt a semmit, ezt az ordító karakterhiányt, ami mindenféle tiráda nélkül elmondja magától és magáról azt, amit tudni érdemes. Aztán persze egyedül azt értenénk meg belőle, ami számunkra a legelemibb. Pontosan úgy, ahogyan Peter Brook Csatamezőjéből.

Mert Brook a „semmivel mindent” elmesélés mestere. És ebben máris benne van a lényeg: a semmivel operált, mert a semmi az, ami a kezdetektől fogva létezett, a semmi, amit folytonosan legyűrni próbálunk ahelyett, hogy meglátnánk, ez az egyetlen dolog a világon, amiből kiindulhatunk. A romokból nem lesz nagy építmény, a csorbából nem lesz ép, a heg évekig halványul, de a semmi maga a tisztaság: még bármit formálhatunk belőle. Csodálatos az, ahogyan Brook ezzel a megfoghatatlansággal a vanra, a lehetőségre, az életre irányítja a figyelmet, miközben végig valami olyasmit közvetít, ami már születésünk pillanatától együtt lélegzik velünk. Ezek a világmindenség legfőbb törvényei, nem pedig az emberiség felemásan összeeszkábált szabályrendszerei – mert mégiscsak a természetnek tudunk őszintén engedelmeskedni, nem pedig a hierarchia parancsának. 



Brook tere üres tér, amiben voltaképpen benne van az egész élet. A szenvedés, a szeretet, a bizalom, a kétkedés, a megbocsátás, a halál, és az a szelíd odaadás, amivel ki kell tárnunk karjainkat a sors felé. Mindezt olyan természetes egyszerűséggel vetíti elénk a Csatamező, hogy nem is azok a történetek rendítenek meg minket igazán, amiről a szereplők mesélnek, hanem maga a letisztultság végtelensége. És ebben az „érintetlen” miliőben a csendek jelentetik a legtöbbet. A tűpontosan adagolt szünetek, a magától értetődő kihagyások, a feszültség némaságba simulása… Mintha mind azt akarná tudatni velünk, hogy az emberi konstrukciók nem képesek előre vinni, egyedül az mozgathatja a világot, ami elve adott.

A színész megnevezés is szétbomlik, majd lassacskán feloldódik ebben a tisztaságban. A művészek (Carole Karemera, Jared McNeill, Ery Nzaramba, Sean O’Callaghan) énekmondóként lépnek elő, de talán nincs is szükség arra, hogy játsszanak, mert egyik karakter sem valamiféle felvett szerep, hanem ősi, gyökerekig visszanyúló létigazság. Nincs tehát játék a színpadon, csak valóság. Őszintén. Áthallások, ironizálás és groteszk eszközök nélkül. 

Különösen izgalmas, hogy Brook kiemelten ügyel a szereplőgárda etnikai összetételére: afrikai és európai alkotók segítségével idézi meg a hinduizmus gyökerét jelentő ötezer éves eposzt. Úgy válik autentikussá minden színre lépő figura, hogy jobban nem is különbözhetnének a várttól. És tegyük hozzá: ők is a maguk természetességében lepnek meg minket, ahogyan az előadás is a maga természetességében hordja ki, majd hozza világra a néha szorosan, olykor pedig egészen lazán egymásba kapaszkodó történeteket. Ezáltal Brook egyszerre ragadja ki a legendát eredeti kontextusából, tágítja kozmikussá és integrálja vissza saját hagyományába. 



Toshi Tsuchitori dobolása állandó zajforrásként lüktet végig minden soron, majdnem az utolsó pillanatig, amit aztán végletesen megnyújt a csend. Nem a színházi, hanem az emberi csend. Némán figyeljük az időtlenségbe ágyazódott színpadképet, és ekkor megértjük, hogy első és legfontosabb feladatunk szembenézni az élettel. Aztán zúgni kezd a taps, ám valami miatt mégis megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy ha nem Brook neve fémjelezte volna az előadást, vajon akkor is kap-e ekkora tapsot ez a bravúrtól mentes, desztillált színház? Mert hiába a határtalanság érzete, ha elég erősen hunyorítunk, mégiscsak észrevesszük azokat a mezsgyéket.

Dézsi Fruzsina
Fotók: Simon Annand
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése