Személyes üggyé tenni mindent - interjú Fesztbaum Bélával

A kulcsszó: megidézés – akkor legalábbis mindenképpen, ha Fesztbaum Béla legújabb önálló estjéről beszélünk, amely „Szülőfalum, Pest” címmel fut a Rózsavölgyi Szalon műsorán. A Vígszínház művészét a Molnár Ferenc alig-alig ismert publicisztikáját középpontba állító bemutató kapcsán kérdeztük, beszélgetésünk során pedig igen nagy utat jártunk be, az 1906-os évektől indulva eljutottunk napjaink világszemléletéhez. 

Molnár Ferenc mellett foglalkoztál már Seress Rezső és Kosztolányi Dezső munkásságával is. Hogy érzed, mit tudsz adni a ma közönségének ezekkel a múlt századi szövegekkel?

Mindenekelőtt a szerzőt, méghozzá a lehető legszemélyesebb, legközvetlenebb módon. Igyekszem minden szöveget személyes ügyként kezelni, ennek révén pedig rengeteget mutatok meg és adok magamból is. Emellett egyfajta játékot kínálok a nézők számára, hogy belenézhessenek egy nyolcvan vagy akár száztíz éves tükörbe olyan írókon keresztül, akik még mindig itt rezonálnak velünk, hiszen a mi nyelvünket beszélik. A mondataik a mi mondataink is, így képesek éles vagy éppen görbe tükröt tartani elénk, ezáltal pedig egyszerre lesz kissé történelembe ágyazott és végtelenül személyes az élmény.



Mi különbözeti meg ezeknek az íróknak a stílusát a kortárs alkotókétól? Miben látod az kifejezésmód fordulatát?

Nem szeretném a kortárs és a régebbi korok alkotóit szétválasztani, és ezáltal túlságosan is általánosítani a művészetüket. Hozzám nagyon közel állnak a 20. századi írók, úgy érzem, hogy az ő szövegeiken keresztül tudok a leghatásosabban és legtermészetesebb módon megnyilvánulni. Ez persze egyáltalán nem zárja ki azt, hogy a következő munkámnál nem egy mai szerző munkásságát igyekszem majd más fénytörésben láttatni, de most úgy érzem, hogy Molnár korszakával van dolgom. Ekkor még egységesebb volt az irodalmi nyelv, a kortárs szövegekben viszont mindig van valamiféle töredezettség, hiszen az íróik tudatosan keresnek egyfajta nyelvi megújulást. Kosztolányi Dezső vagy Molnár Ferenc nem próbált a megszólaláshoz különféle plusz formákat találni. Emellett szeretem a szellemességüket, a stílusukat, az eleganciájukat, azt a mestermunkát, amit végrehajtanak a legrövidebb mondaton is. A bonyolult dolgok egészen egyszerűen fejeződnek ki, jól érthető és remekül mondható szövegek születtek, ez utóbbi pedig színészként különösen fontos a számomra.

Mi volt a korszakhoz kapcsolódó első olvasmányélményed? Honnan ez a szerelem?

Tulajdonképpen nem meglepő módon nem is olvasmányélmény volt, hanem elsősorban színházi. Azok közé az alkotók közé tartozom, akikre roppant erősen hatott Benedek Miklós, Szacsvay László és Császár Angéla Budapest Orfeuma, akár az előadásmódról, akár a zenei világról, akár az anyagok szerkesztéséről van szó. Megrendítő látni, hogy a boldog békeidőknek beállított korszak mögött mennyi feszültség, ellentmondás húzódik, és kaotikusnak tetsző világában a kabaré eszközeinek segítségével milyen élesen lehet megmutatni a történelem nagyszínpadán botladozó kisembert. Ennek az előadásnak a szeretete révén egyik szöveg bevonzotta a másikat, és nem tagadom, valóban a kor szerelmese lettem. 

A szövegek kiválogatásánál, szerkesztésénél milyen személyes szűrőt alkalmaztál?

Részben már foglalkoztam ezekkel a szövegekkel egy korábbi előadás kapcsán is, így hát nem tévedtem teljesen ismeretlen terepre. Igazán kedves volt a Rózsavölgyi Szalon részéről, hogy felkért egy önálló est létrehozására, hiszen ezáltal felizzította a régi szerelmet és újra rávilágított Molnár munkásságára. Tulajdonképpen fele-fele arányban döntött az, hogy mit éreztem magamhoz a legközelebb, és miről gondoltam úgy, hogy erről ma beszélnünk kellene, mert ugyanúgy releváns, mint a megírása pillanatában. Ez természetesen egy hatalmas válogatás eredménye, és ilyenkor az ember óhatatlanul is kénytelen beleharapni a jobb kezébe, mert bizony rengeteg olyan dolgot ki kell hagynia, amit nagyon szívesen megcsinálna, de egyszerűen vagy az idő korlátozza, vagy a kigondolt dramaturgia.



Az említett korábbi, Pesti Színházban játszott előadás alapgondolatából mentettél át valamit, vagy teljesen tiszta lappal kezdtél az önálló ested megalkotásához?

A koncepciót már csak azért is kellett teljes egészében újragondolnom, mert ez a néhány évvel ezelőtti előadás nem csupán publicisztikai terméseket hozott mozgásba, hanem rengeteg párjelenetet is tartalmazott. A Vígszínház „nagy öregei” játszották, voltaképpen egy külön rájuk szabott színházi estről van szó, ahogyan a „Szülőfalum, Pest” is egy rám szerkesztett est, nem pedig összefüggő színdarab. Nincsenek benne jellemek, követhető történet vagy boldog végkifejlet, egészen más szinten bonyolódik benne a színházi játék. Tehát a Pesti Színházban színpadra ültetett produkció esetében rendkívül fontos volt, hogy egy idősebb szereplőgárdával dolgoztam, hiszen ez már önmagában megteremtette az idő szimbolikáját. Ebből ezt természetesen nem tudtam megőrizni, ami itt leginkább érdekelt, az az volt, hogy megmutassak egy olyan alkotót, akinek a csillogó vígjátéki életműve mellett megférnek a kávéház márványasztalánál írott hihetetlenül sokszínű publicisztikai műfajok is. Kicsit költői egybeesés, hogy miközben a Vígszínházban A Pál utcai fiúkat próbáltuk, addig az öltözőmben készültem fel arra a Molnár Ferencre, aki valóban a háttérben, csöndesebben fejtegette ma is érvényes gondolatait. Voltaképpen mindkét színházi munka ugyanazt az időszakot, az 1906 körüli éveket öleli fel, csak más perspektívából. A Rózsavölgyi Szalon tere is inspirálóan hatott, hiszen egy olyan kávéházról beszélünk, ami picit színháznak álmodja magát, és egy olyan színházról, amitől nem idegen a kávéházi csevegés. Ez a kettősség remek lehetőséget ad arra, hogy megmutassunk egy olyan figurát, aki egyik kezében egy világsiker küszöbén álló színdarabot, a másikban pedig egy másnapi lapszámba írt, gondosan megkomponált cikket tart.

Mindennek fényében mi kell ahhoz, hogy valami hamisítatlanul "molnárossá" váljon?

Molnár Ferenc egy szellemes, okos, szenvedélyes színpadi szerző és egy szellemes, okos, szenvedélyes újságíró. A mondatait, dialógusait patikamérlegen kimérő, a magyar nyelvet fölényesen jól ismerő, sőt már-már megteremtő irodalmár, aki a kortársaival együtt azokat a kifejezésmódokat alkotta meg, amelyeket a mai napig használunk. A színdarabjaiban döntően a magánélet visszáságai, látszatai, igazságai körül forognak a gondolatai, míg a publicisztikájában a közélet ellentmondásai foglalkoztatják. Talán a hazugság az, ami mindennél jobban érdekli őt, illetve, hogy az árulás, az igazság tudatos elrejtése és elkenése milyen hatással van az elszenvedőre, vagy éppen mi is vezérel arra valakit, hogy megtagadja az őszinteséget. Ez az, ami mindenképpen összeköti a kettőt. Az est megszületésének egyik lényegi kérdése az volt, hogyha a vígjátékai és a regényei is ennyire velünk élnek, sőt A Pál utcai fiúk révén világirodalmi viszonylatban is az egyik legsikeresebb prózaírónkról van szó, akkor vajon az e mögött meghúzódó alapvetően ismeretlen publicisztikai szerző tud-e éppen így részese lenni a mindennapjainknak. Képes-e hozzánk szólni? Rávilágíthat-e értékekre vagy éppen értéktelenségre? Fontos kérdések ezek. Igyekeztem a szerkesztésnél úgy eljárni, hogy ne egy teljesen ismeretlen arcot mutassak be, az én Molnárom az a Molnár, akit nagyon szeretünk, nem szeretném szétrombolni a képet, ami róla él, egyszerűen kiegészítem, és egy picit más oldalról is láttatom őt.

A Pál utcai fiúk és a „Szülőfalum, Pest” kapcsán kibontakozó kettősség szépen körvonalazza a két játszóhely közti különbséget is. Milyen érzés a nagyszínpadról átcsöppenni ebbe a kicsi, intim térbe?

Valójában nem idegen számomra ez a fajta közeg, hiszen a Vígszínház Házi Színpadán játszom a Kosztolányi-estet, ami most decemberben érkezik el a 75. előadásához. Ezzel együtt úgy érzem, hogy a „Szülőfalum Pest” a Rózsavölgyiben van a legjobb helyen, jó tesz neki az intimitás, a közönséggel való összekacsintás, a közvetlen kommunikáció. Egy ilyen térben más színészi eszközöket lehet, szabad és kell is használni, ez pedig mindig nagyon izgalmas.

Ez a korszak nálad tényleg igazi szenvedély, ha jól tudom, a doktorid is érinti Molnár Ferenc munkásságát.

Egy kicsivel korábbról indultam, egészen pontosan Ditrói Mórral foglalkoztam, aki méltatlanul elfelejtett alakja a magyar színháztörténetnek. Ő volt a Vígszínház első művészeti igazgatója, Kolozsvárról szerződött fel Budapestre. A története az 1800-as évek második felében kezdődik, mondhatni, Molnár születésének pillanatában, és valamikor az 1940-es évek közepén ér véget. Úgyhogy igen, valóban van átfedés a két alak között.

Szeretnél még a későbbiekben is tudományos oldalról közelíteni a színházhoz?

Szívesen foglalkozom a színháztudománnyal, már csak azért is, mert Ditrói történetének előásását is abszolút kutatói szenvedély indította el. Nem feltétlenül a doktori megszerzése volt ezzel a cél, ennél sokkal érdekesebb, hogy a megírás alatti években belemerültem egy rendkívül elkötelezett, kevéssé ismert színházi alkotó mindennapjaiba, felfedezhettem, hogy pontosan mit is köszönhet neki a mai magyar színház, milyen fordulatok kötődhetnek a munkásságához, amiket az időnként felszínesebb ismereteink végett más nevéhez társítunk. A kutatás alatt a rengeteg háttérmunka révén persze megismertem más vizsgálódásra érdemes területeket és személyeket is, akikről örömmel írnék majd, ha eljön az ideje. Egyelőre örülök, hogy lezárult a doktori program, és büszkén jelenthetem, hogy a Corvina Kiadó látott fantáziát a dolgozatban, és hamarosan könyv alakjában is megjelenik majd.



Folyamatosan színpadon vagy, kutatsz, és még zenét is szerzel. Ilyen őrületes munkatempóban hogyan tudod magadtól eltolni a rutint? Miként tudsz mindig valami újat megmutatni magadból?

Nem védekezem tudatosan, így nincs is kidolgozott stratégiám a rutin ellen. Sok hasonló szerep találja meg az embert, óhatatlanul nyúlhat tipikussá vált eszközökhöz, de minden anyagon belül az egyes szám első személyű megszólalásra törekszem. Ha valami képes személyes üggyé válni, akkor meg is teremti magának a hiteles megszólalási módot, akár harsányabb, artisztikusabb, elrajzoltabb, akár pedig csendesebb, kevésbé teátrális eszközök formájában. Lehet ez egy nyolcmondatos szerep, vagy egy nyolcvan perces önálló est is, ha van vele mondanivalóm, akkor a rutin, a szakmai tapasztalat a segítségemre van, nem pedig elkeni a történet, a karakter egyediségét. Azt hiszem, ez a legfontosabb: személyes üggyé tenni mindent. Kell, hogy közöm legyen ahhoz, amivel foglalkozom, mert csak így tudok hozzátenni valamit, amitől számomra is érvényes lesz. A színész rengeteget tud mondani a világról és önmagáról is. Véleménye, szándéka van egy alakítással, ezért borzasztóan nagy hatalom van a kezében. Ez a szándék az, ami már önmagában is hatástalanítja a rossz értelemben vett rutint.

Visszakanyarodva Molnárhoz: az estedből kapunk egy kis részletet abból, hogy ő miként látta Pestet. Te magad hogyan tekintesz rá?

Ugyan nem vagyok pesti, de ez nem akadályoz meg abban, hogy kötődjek hozzá. Pest hihetetlenül gazdag és ellentmondásos, igazi költői város, minden fejlődésével, elmaradottságával és történelmével együtt. Mindig jó ide hazajönni, szeretem figyelni az utcákat, a tereket, az embereket, és ha véletlenül nem látnék elég élesen ahhoz, hogy pontosan tudjam, mi történik, akkor segítségül hívok egy Molnár-szöveget a régmúltból. Így nemcsak a közönségnek, hanem nekem is képesek tükröt tartani ezek az írások. Anélkül, hogy részletes közéleti fejtegetésekbe bocsátkoznék, abban az értelemben mégiscsak politikus az előadás, amennyiben a közösség dolgairól, a mindennapjainkról való közös gondolkodást, egyfajta kérdésfeltevést – és bizonyos értelemben válaszadást – jelenti a politizálás. Ezért mindig örömmel adom át magamat Molnár Ferenc filozofálgatásának a kávéházi asztal mellett, szívesen gondolkodom az ő fejével a mai, általam is nagyon szeretett Pestről.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Éder Vera
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése