Vérnyomásingadozás



(Dubóczky Gergő és a Budapesti Fesztiválzenekar)

2016. november 19. , Zeneakadémia

Program:
  • Berlioz: Le Corsaire (A kalóz) nyitány
  • Hindemith: Hegedűverseny
  • · Beethoven: II. szimfónia

Dubóczky Gergővel, az este karmesterével már hetekkel a koncert előtt volt alkalmam megismerkedni egy interjú keretében, így még izgatottabban vártam, hogy mi is fog kisülni a 19-ei koncertből, amelyen csupa különleges, ritkán előadott mű csendült fel – méghozzá nem is akárhogyan. Ahhoz ugyanis kétségem sem fér, hogy a koncert zajos sikert aratott.

Az este Berlioz nyitányával kezdődött, méghozzá igazán markánsan: a darab lendületes, gyors, változatos, és a zenekar szinte teljes apparátusát igénybevevő. Már a nyitó futamok után vibrált a levegő teremben, de még az azt követő lassú rész sem volt mentes a feszültségtől, vagy inkább a várakozástól. Vajon mi történik a következő taktus után, mi fog kijönni a zenekarból?

Aztán jött a nyitány záró részéig tartó hullámzás, mint amikor a kalózhajót – vagy visszautalva a darab eredeti címére – a nizzai tornyot nyaldossák a tenger hullámai. A crescendo és a vonós futamok elektromos impulzusként rohantak végig a zenekaron és a nézőtéren egyaránt. Berlioz a lényegénél lett megfogva, kihasználták minden egyes hangszer sajátosságát, a zenekari hangzást és az ezekkel való játéklehetőségeket. A finálét felvezető táncos rész igazi játékossággal volt tele, majd a fanfár-szerű hatalmas lezárás méltán indította útjára a koncertet.

Következett az általam kissé ódzkodva várt Hindemith-versenymű Kádár István szólójával. Eleinte furcsán hatott rám az összhangzás, az elsőre illogikusnak tetsző hegedűszóló, de az első tétel negyedétől-felétől elérkezett egy pont, amikor is magával ragadott az egység, és valahogy nem akaródzott letennünk egymást…

Az első tételben Beethoven hegedűversenyére hasonlított, mintha megkevert töredékeket hallottam volna egy ismert műből, majd a tényleg gyönyörűen lassú, második tétel jött, amely maximálisan visszaadta a mű igaz valóját, Hindemith benne megfogalmazott mondandóját: lehangoltság, kitaszítottság, a darab, mint napló, az asztalfióknak készült.



A teljes műről elmondhatjuk, hogy a tényleg különleges és igen technikás darab, hiszen mind szólistától, mind karmestertől és zenekartól magas koncentrációt igényel. Ha ezt a koncentrált együtt játszást sikerül abszolválni, az máris komoly teljesítmény, de mindezt igazi, mély tartalommal, mi több érzelemmel megtölteni a legnagyobb kihívás. És igen, itt sikerült: a strukturális jellegű, modern darabban a legemberibb, egyáltalán nem létidegen érzések jutottak szóhoz.

A versenymű után nem akármilyen ráadást kaptunk! Kádár István és két zenésztársa frenetikus bonchidai népzenével… Mit népzenével? Muzsikával kápráztatták el a közönséget!

A koncert első fele már egyetlen hatalmas ingertömeg volt. Lüktetés, energia és olyan impulzusok, hangok, amilyeneket már rég hallottam nagyzenekari hangversenyen. Ha nem lett volna elég, akkor ezután még kaptunk egy Beethoven-szimfóniát is. A másodikat, ami tökéletesen belesimult a koncert programjába, már csak azért is, mert az egyik legizgalmasabb Beethoven-szimfóniáról van szó, hiszen a maga játékosságával, állandó meglepetéseivel, apró, csiklandós részeivel, humorával és a Kilencediket előrevetítő félelmetes kvint-lépéseivel kiaknázza az unikális fogalmát.

A négy tétel alatt kiszabadult minden, amit Beethoven a szimfónia szelencéjébe rejtett. Hatalmas, dörgő fortissimok, irdatlan tempo és a meg-megvillanó szellemesség. Az első után nem kívántam a lassú tételt, ugrottam volna a gyors harmadikra és a fináléra, de mégsem! Kellett oda az a lassú, kellett oda az a plusz feszültség, a várakozás izgalma a következő futásig, végig a zenekaron, végig minden egyes hangszeren. Majd az egészet megkoronázó, szinte minden zenekari szekciót megszólaltató finálé. Eszméletlen volt, leírhatatlanul jó és hihetetlenül beethoveni.

A koncert ezzel a darabbal véget is ért, nem úgy, mint kis beszámolóm. Szükségét látom annak, hogy szokatlan módon néhány szót ejtsek arról, mit láttam a karmesteri pulpituson, elvégre a FIÚK sorozat a zene mellett a karmesterekre, az „új karmester generációra” is fókuszál. Aznap este karmester és zenekar között igazi, zsigeri kapcsolatot láttam. Érződött a komoly műhelymunka, és az, ahogyan a tagok egy organizmusként lélegeznek, lüktetnek együtt vezetőjükkel, aki teljes kontroll alatt tartotta őket még a legapróbb rezdülésével is. Nem mehetek el továbbá Gergő koncentrált, de mégis kifejező vezénylési stílusa mellett sem, ami számomra szinte minden darabban látható volt más-más formában.

Békési Botond
Fotó: Kádár Edit
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése