A szórakoztatás iskolája

Nagy klasszikusok színpadra állításánál ösztönszerűen várunk valami újat, valami aktuális gondolatiságot, amiért ismét rólunk tud szólni a több száz éve született darab. Különösen igaz ez akkor, ha szerző esetében olyan drámaóriásról beszélhetünk, mint Moliére. A Katona József Színház legfrissebb bemutatója, A nők iskolája azonban igényes, ám könnyed szórakozásnál aligha kínálhat többet.

A nők iskoláját sokféleképpen lehetne ma olvasni: talán legkézenfekvőbben a feminizmus szemszögéből vizsgálhatjuk, de sötét történetek idéződhetnek fel bennünk a pincében tartott, elrabolt gyermekekről, és természetesen a mai politikai diskurzusok sem hagyják hidegen a befogadást. A Katona József Színház azonban nem használ semmiféle olyan jelen idejű értelmezést, amivel a tipikus commedia dell’arte alakokat felvonultató darab igazán izgalmas lehetne számunkra. 

A friss revelációktól mentes előadás legnagyobb erénye egyértelműen a szövegkönyv. Závada Péter olyan nyelvet adott a szereplők szájába, amelyet nézők is sajátjuknak érezhetnek. A szabadversszerű sorokból kibomló humor vitathatatlanul a huszonegyedik század emberéhez szól, csupán a dramaturgiai szempontból fontosabb, aláhúzandó szentenciáknál rímelnek a megszólalások. Ez a különleges szövegformáló technika ironikus keretbe foglalja az egész komédiát, ez pedig erőteljesen kihat a színészi játékra is. 



Máté Gábor végig fáradhatatlan vehemenciával mozog a színpadon, érezzük, Arnolphe karaktere ízig-vérig az övé. Hangsúlyai és gesztusai azonban sokkal inkább egy külső szemlélőé, ugyanis nemcsak a közönség, maga Máté is mulat a vén kéjenc kifacsart, önigazoló eszmefuttatásain és görcsös akaratosságán. Karikatúrát láthatunk, méghozzá tűpontosat, ám maga az alaptörténet és a rendezés sem engedi, hogy a főhősben rejlő tragikomikum igazán érvényesülni tudjon. Merthogy jóval többről van itt szó, mint egy öregemberről, aki fiatal lányt kíván házastársául. Arnolphe esete a jól ismert teremtésmítosz groteszk bohózatba hajló újraírása: a férfi kinevelteti magának a tökéletes nőt, hogy aztán uralkodhasson rajta. Nem is hisszük igazán, hogy valóban értékeli Ágnest, elvégre nem lát benne mást, csak a kellőképpen ostoba játékszert. Attól válik elemi szükségletté a lány jelenléte, hogy felmerül az elvesztés lehetősége. És hiába mondja végül Arnolphe, hogy szereti, valószínűleg ő maga sem tudja, hogy hazudik. Egyedül a birtoklás után sóvárog. Ezért volna hát lényeges hangsúlyozni, hogy nincs számára semmiféle feloldozás, ám az előadásban csupán a már-már sztoikus beletörődés ölt testet. 

Rujder Vivien megszeppent Ágnese mintha nem is tudná, hogy mi történik vele valójában. Eleinte tétova, később felerősödő renitenciája is esetlegesnek tűnik, pedig feltételeznénk, hogy ő már akkor többet tudott az életről és a férfiakról, mielőtt még szerelmi kalandba bonyolódott volna Horace-szal (Tasnádi Bence). Ostobasága voltaképpen a legerősebb fegyvere, amelynek segítségével olyan fokú körültekintéssel és elmésséggel jár túl Arnolphe eszén, hogy azt legtapasztaltabb társai is megirigyelnék. Ezt az összetett, tulajdonképpen markáns női karaktert azonban Rujder Vivien egyszerű, kissé butácska és gyermeki naivává egyszerűsíti le, így játékából a felszín alatt meghúzódó nőiségdráma már-már teljesen kiveszik.

Könnyebb dolga van Tasnádi Bencének, aki a piperkőc hősszerelmest alakítja. Horace szintén tipikus komikus karakter, humora egyszerre rejlik jóhiszeműségében és a spontán helyzetekre való reakcióiban. Nem különösebben találékony ifjú, cserébe viszont eléggé elszánt ahhoz, hogy bármilyen őrültséget megtegyen. Tasnádi fürdőzik a szerepben, ami nem is csoda, hiszen alkatához aligha találhatnánk illőbb figurát.

A színészi játék a kisebb szerepekben igen kiegyensúlyozott, Jordán Adél és Ötvös András remekül kigondolt párosa már akkor nevetésre készteti a közönséget, ha csak megjelenik a színpadon. A Pincér – akinek darabba emelése a legleleményesebb rendezői fogás – szavak nélkül is képes a beszédre. Ő az, aki szemtanúja minden trükknek és csalásnak, az, aki valószínűleg az egész játékidő alatt azon vívódik, hogy vajon van-e joga beleszólni ebbe az eszement szerelmi játszmába. Aztán végül csak a pénzt teszi el.



Khell Zsolt egyszerű, letisztult és minden szempontból funkcionális díszlete kiválóan szolgálja a rendezői koncepció beteljesülését. Ascher Tamás nem akart erőszakosan modernizálni, ám valószínűleg éppen ezért válik minden elem és mozdulat kiszámíthatóvá. Úgy tűnt, mintha maga az előadás nem mozogna természetesen az új szöveg közegében, és a rímekkel együtt a változatosságra való törekvése is kiíródott volna világából. Az időbeliség szintén érdekes kérdés, ugyanis nem tudjuk pontosan, hogy mikor is játszódik a szemünk előtt megelevenedő történet. Talán ezzel valamiféle állandóság-érzet vagy a szubjektív valóság megkonstruálása volt a cél, a klasszikus és kortárs elemek vegyítése viszont szétfeszíti a darab egységét.

Vegyes érzésekkel távozhatunk hát a Katona előadásáról, ugyanis míg kellemes órákat tölthettünk el színvonalas szórakoztatással, addig megmarad bennünk a hiányérzet, hiszen aligha viszünk haza magunkkal bármiféle magvas gondolatot. Ugyan egy komédiának általában nem fő célja a meghökkentés vagy a velős eszmefuttatás, A nők iskolája van olyan erős alapanyag, amelyből egy szimpla szórakoztató vígjátékon túlmutató előadás születhetne. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: Horváth Judit
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése