2017. január 30., hétfő

A tiszta hangok felé

Günter Grass kultregényében, a Bádogdobban minden benne rejlik, ami egy igazán sokrétű előadás sajátja tud lenni: önmagát folytonosan újraértelmező metaforahálózat, társadalmi feszültség, emberi kicsinyesség tapintható jelenléte. A kérdés már csak az, hogy Hegymegi Máténak mindebből mit sikerült átmentenie a Katona József Színház Kamrájába.

Az már az első pillanatban nyilvánvalónak tetszik, hogy itt mindenki a fasizálódó társadalom marionett bábja: úgy a gyermek, ahogyan a felnőtt is. Az tekintélyuralmi nacionalizmus nem válogat, már az anyatejbe belecsepegteti kesernyés eszméjét, hogy idejekorán elkezdődhessen a tökéletes idomulás. Oskar (Elek Ferenc és Dér Zsolt) hiába határozza el, hogy kilép mindabból, ami a felnőtt rendszer normalitását jelenti, saját magában mégiscsak létrehozza azt a totalitárius rendszert, aminek felépítésétől olyannyira irtózik. Mert zsarnok ő, nem csak a családjával, de saját magával szemben is: csak akkor képes belátni rögeszméjének önfelszámoló voltát, amikor majdhogynem mindent elvesztett, ami egy egészséges élet alapját jelenthetné.


Oskar világnak való ellenszegülése nem más tehát, mint saját akaraterejének korlátlan, megfékezhetetlen tombolása. A hangos világban ő akarja a legnagyobb zajt csapni bádogdobjával és üveget – azaz azt az egyetlen anyagot, ami mögül tisztán, mégis bizonyos mértékű biztonságérzettel szemlélhetjük a valóságot – megrepesztő, fülsüketítő vonyításával, ezzel pedig olyan generációs szemléletet artikulál, amelyet maga a világégés teremtett meg. És ez talán pusztítóbb is, mint maguk a fegyverek.

Mert a háború nem csupán a húst indíthatja rothadásnak, hanem az emberi kapcsolatokat, a családi viszonyokat, és a szeretet különböző formáit is kifordítja önmagából, ezer és ezer társtalan, magányos embert világra hozva. Olyan groteszk kor ez, ahol a torzítás válik az egyetlen menedékké. Igen, az emlékek torzítása is, hazugságaink, tévelygéseink megszépítése és elrejtése – ezek mind olyan eszközök, amivel élhetővé gyúrhatjuk a múltunkat. De mi történik akkor, ha hamis alapokra próbáljuk felépíteni a jelenünket? Oskarnak rá kell jönnie: tartozik magának azzal, hogy megtanuljon szabályos ütemet dobolni.

Dér Zsolt szép ívű játékában egyértelművé válik, hogy a kis Oskarnak ez a bizonyos bádogdob egyet jelent a gyerekkor felelőtlenségével, önző gondtalanságával, az öntudat megrekesztésével – csak ne kelljen ráébredni semmire. Csökönyössége tiltakozik az ellen, hogy a társadalom ráragasszon valami olyasfajta címkét – patikus, fűszeres, etc. –, amelyet egy életen át viselni kell, a választás szabadsága pedig csupán látszólagos. A felnőtt lét irányíthatatlan szörnyeteg, és hiába bocsátkozunk vele küzdelembe, előbb vagy utóbb úgyis felfal mindannyiunkat.

Elek Ferenc nagy, felnőtt Oskarjának – merthogy a rendezés legbravúrosabb eleme a főszereplő megkettőzése, a nagy Oskar dobbá való átlényegülése – szavaiban az emlékezés lehetetlensége és szükségszerűsége keveredik, minden kiejtett valóságdarabka összezúz egy korábbi ferdítést, de az újraépítés óhatatlanul is sérüléssel jár. Fájdalommal vegyes felszabadulás jellemzi az alakítást, igazi színészi mestermunka, egyszerre tudjuk szánni, szeretni és megvetni mindazt, ami Oskar emberi voltából még megmaradt.



Ugyancsak igazi gyöngyszem Pálmai Anna játéka: ő a simulékony, finom nő, az örök elérhetetlenség megtestesítője, akinek kedvességében és lágy cinizmusában is ott lüktet sorsának végtelen kilátástalansága – jelenléte már-már szakrális. Rujder Vivien szintén kellemesen árnyalja karaktereinek mélyrétegeit, éppen úgy tudunk hinni neki Szűz Máriaként, mint parázna asszonyként. Mellettük nem törpül el Szirtes Ági virtuozitása sem, a színésznő a legapróbb szerepekben is emlékezetes.

Takátsy Péter nemzetszocialista Matzerath-jában talán az a legizgalmasabb, ahogyan képes rámutatni a borzalmas eszme identitásformáló és bizalmat tápláló vonulataira. Ellenpólusa, Mészáros Béla Jan Bronskiként az űzött, mégis beilleszkedni kívánó vad iskolapéldája, alakítása éppen annyira látszik zavarodottnak, amennyire karakterének kétségei megkövetelik. Bebra Kovács Lehel megformálásában egyszerre alattomos, mindenre elszánt, meghasonlani is nyíltan képes figura és az igazság harcosa – legalábbis Osckar igazságáé. Bezerédi Zoltán többnyire a groteszkséget hivatott aláhúzni, olykor sikerültebben, olykor kevésbé szerencsésen, mindenesetre ismét Tasnádi Bence az, aki legbriliánsabban lavírozik az egymást át- és átszövő mellékszálak között.  

Kétségtelen, hogy Mikó Csaba kiváló, jól hangsúlyozott adaptációja remekül áll a színészeknek. A narráció változatos formái már-már mágikus egésszé fonják össze a múlt aligha feldolgozható történéseit. Igazán kár, hogy Hegymegi Máté alapvetően helytálló rendezése nem tudta meglépni azt a szabályos szintemelkedést, amit a szöveg önmagától is megkövetelt. Az első felvonás példaértékű ritmusa a második részben hirtelen stagnálni kezd, nem képes újat adni sem hangulat, sem látvány tekintetében. Egészen úgy hat, mintha a darab egyszerre kedves, mély álomba zuhanna, és hiába a metaforák elidegeníthetetlen szépsége, ha a jeleneteket egészben, összefűzve nézzük, a statikusság megrekeszti a történet maradéktalan kibontakozását.

Éppen ezért a szimbólumrendszer olyan hatalmas játékteret nyit meg, amelyet az előadás képtelen bejátszani. Az ősanya kezdeti motívuma a jelentéshalmazok kiapadhatatlan gyűjtőmedencéje, de ennek koherens voltát újra és újra megbontják az oda nem illő, vagy rosszul időzített gegek. Ezek közül a legkirívóbb minden bizonnyal Tasnádi Bence tanítónője, és hiába a három perces parádé, mégis úgy érezhetjük, hogy semmit nem ad hozzá a darab szüzséjéhez. Tasnádi miniszoknya nélkül is ugyanilyen komikusan tudta volna megoldani a feladatot, és valószínűleg nem maradt volna ott a kesernyés utóíz, hogy a színházban még mindig humorosnak kell tartanunk azt, ha egy férfi magas sarkúban tipeg végig a deszkákon. Mondjuk ki: kevéssé ötletes megoldás, ami zavaróan kiugrik a sok remekül megkomponált kép közül.




A Kamra Bádogdobjának legnagyobb erénye, hogy rávilágít a tényre: voltaképpen mindenkinek igaza van, ám ha ezek a különféle igazságok összeadódnak, az eredmény sosem lesz pozitív egész szám. Nem is lehetne, hiszen amíg nem tudunk leszámolni félelmeinkkel, nem tudjuk kibontani titkainkat, addig nem érhetjük el azt a pontot, ahonnan el lehetne indulni. Oskar épp efelé az érték felé közelít, végre kidobolja saját történetét. A hamis hang pedig egyre kevesebb.

Dézsi Fruzsina
Fotók: Dömölky Dániel

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése