„Az az izgalmas, amikor megszűnik az alárendeltség” - interjú Somogyi Annával

A GlobART Társulat olyan összművészeti csoport, akiknek ez a forma már-már életstílus, életminőség. A tagok a prózától a táncon át a zenéig különbözőképpen tárják elénk a klasszikus és kortárs drámák valóságát. De mit is jelent összművészeti társulatnak lenni? Somogyi Annával, a társulatvezetővel beszélgettünk.

Több színitanodába is jártál, hogyhogy mégis rendezőként vagy jelen a GlobART életében?

Beleszülettem a színházba, Édesapám, Somogyi István vezette a 80-as években az Arvisura társulatot. Mindig is éreztem, hogy a színház a „szerelmem”, és elég korán elkezdtem tanulni a színészmesterséget. Azonban olyan inspirációk, élmények és visszajelzések értek az évek során, hogy úgy éreztem, egy egész csapatot szeretnék megteremteni, vezetni és saját előadásokat létrehozni, a saját utamat járni. Természetesen, a Keleti István Művészeti Iskolában (KIMI), a Bárka Színházban és a Színművészeti Egyetemen szerzett tapasztalatokat máig őrzöm, és használom, így jobban megértve a színészeimet. Valamint, nem mondtam le a játékról, még mindig vágyom rá, de saját magamat egyelőre nem szeretném rendezni.

Hogyan állt össze maga a GlobART?

Amikor 2013 nyarán Kijevbe utaztam, megnyílt a világ! Úgy jöttem haza, hogy tele voltam energiával, motivációkkal, ekkor már végeztem a KIMI-ben, így úgy döntöttem, hogy alapítok egy társulatot. Februárban tartottunk egy nagy castingot, és a felvettekkel elkészítettük az első előadásunkat, Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabját. Radnóti Zsuzsa is jelen volt; hatalmas bók, hogy nemcsak engedélyezte az előadást, de nagyon tetszett is neki, tanácsokkal látott el. A társulat azóta is egy folyamatosan változó közeg, nyitottak vagyunk az új emberekre.



Nem csak emberek felé nyittok, hanem korok és stílusok irányába is. Egyaránt foglalkoztok kortárs és klasszikus művekkel is, mi alapján választjátok a darabokat?

Igyekszem a repertoárt minél színesebbé tenni, a klasszikus műveken át a verses összművészeti esteken keresztül a kortárs drámákig. A darabokat én választom ki, szem előtt tartva a csapatot, a kvalitásokat, a kihívásokat, a lehetőségeket és a közönség igényét is, mint minden mást, ezt is tanuljuk. Természetesen változó, hogy egy évadban hány bemutatóra van idő, tavaly például négy premierünk volt, de idén csak kettő lesz. Ennek többféle oka van. Tavaly két kisebb produkciót készítettünk el, a DuplaSzaltót és a Tündéri Téli Találkát, előbbit a Költészet Napjára, utóbbit pedig a belvárosi karácsonyi fesztiválra, és ezek mellett született a Csongor és Tünde és a Bohócok. Igen csak sűrű évad volt. Idén két bemutatóval számolok, azonban jóval többet fogunk játszani a Fészek Művészklubban.

Mi az a színházi nyelv, ami egyedivé tehet titeket? Mitől lesz valami igazán „GlobARTos”?

Szerintem egy művész akár egész életében keresi azt a formát, ami az övé, kísérletezik. Az összművészet az, ami engem igazán vonz. Forró talaj, hisz akkor működik a legjobban, ha mindegyik művészeti ág ki tud teljesedni, ha a közöttük lévő kommunikáció tiszta, érthető. Ezen dolgozunk, kísérletezünk, egyre több mindent bevonunk az előadásainkba; például a mostani ősbemutatónkon fókuszba kerül a mozgás.

A kísérletezés sokszor rizikókat is rejt magában. Szerinted mennyivel kockázatosabb kortárs művet színpadra állítani, mint egy már jól ismert drámaóriás munkáját?

Pont ugyanannyira kockázatos, csak épp egész másképp. A „drámaóriás” szövege valószínűleg nagyon inspiráló, viszont ugyanennyire valószínű, hogy millióan készítettek már belőle izgalmas produkciókat. Így csak akkor nyúlok egy klasszikus művéhez, ha azt érzem, hogy én, Somogyi Anna, a 21. században tudok újat mondani, mutatni vele. A kortárs drámák esetében feltételezhetjük, hogy kevésbé jönnek el az emberek megnézni, mert nem ismerik. Mégis pozitívan csalódtunk Pivarnyik Anikó Ajtók című darabja kapcsán, ugyanis ez a legnézettebb előadásunk (január 22-én, a Magyar Kultúra Napján ismét játsszuk az Újpest Színházban). Anikó végig ott volt a próbafolyamat alatt, ami nagy nyomást jelentett, hiszen ilyenkor alakítjuk a „gyerekét”. Szerencsére harmonikus a munkakapcsolatunk, nincs vita egy-egy kihúzott mondatból, és sokat tud segíteni, hisz így együtt tudjuk „világra hozni” az előadást, nem marad megválaszolatlan kérdés.

Ezek a művek nem feltétlenül hordozzák magukban egyszerre a különböző művészeti ágak jegyeit. Miként lesz például egy tisztán prózai anyagból összművészeti előadás

Fontos, hogy olyan darabra essen a választás, amiben megvan erre a lehetőség. A legjobb példa a repertoárunkon a Csongor és Tünde, hisz olyan világot kreál az ember belőle, amilyet csak szeretne, így könnyebb is volt az összművészettel kísérletezni. Például, hogy Mirigy belső démona egy fuvolista lány, aki a hangszerén szólal meg. A társulat hetente tréningezik, ami részben a csapatkohézió kialakításában segít, részben pedig az önismeretben, ez egy előadóművésznek elengedhetetlen tudás. A gyakorlatokba persze belecsempészem az adott darab szituációit, karaktereit, viszonyrendszerét. Az állapotok elsajátítása mellett pedig nagyon fontos az is, hogy értse a művész, amit játszik, csak ezeknek az egyvelegéből lehet igazán tiszta és hiteles játék. Szeretek kérdezni, rávezetni, és nem kijelenteni, mert ha ők jönnek rá a válaszra, ők szülik meg, azzal máris alakul, gazdagodik a karakter.

Milyen egy ilyen összművészeti produkció ideális közönsége? Mire készüljön az, aki beül a nézőtérre?

Az biztos, hogy sok érzékszervét támadjuk a nézőnek. (nevet) Nekem az az ideális néző, akiben történik valami az előadás során, legyen ez érzelmi vagy gondolati változás. De ezt nekünk kell elérni, nyitottá kell tennünk a befogadót. Ahogyan a próbafolyamat közben, úgy az előadásaim közben sem adok direkt válaszokat, nem mondom meg, miről hogy kell gondolkozni, érezni, inkább kérdéseket teszek fel, amelyekre – ha elérem a célom – a közönség válaszol meg magának, úgy hogy elindul bennük egy folyamat. Mi „csupán” feldobjuk a labdát.

Kiket akartok elsősorban megszólítani? A GlobART egy bizonyos generációnak, szellemiségnek szól, vagy van valami egyetemesebb irány?

Inkább az utóbbi. Ahogy már említettem, törekszem arra, hogy minél színesebb és gazdagabb legyen a repertoárunk. Azonban egyre jobban lehet érezni az előadásainkon, hogy ez egy „GlobART-darab”. Ez megjelenik a gondolkodásban, a formanyelvben és a humorában is. Az évek során biztos alakulni fog az a közeg, aki az előadásainkra jár, ez még egy épp zajló folyamat. 

A mai színház sorra döntögeti a műfaji határokat, nagyon kevés előadásra lehet azt mondani, hogy „tiszta”. Miben tud egy összművészeti produkció mégis többet adni?

Igen, a színházban alapvetés az összművészeti jelleg. Mi arra teszünk kísérletet, hogy a művészeti ágak ne csak kiszolgálják egymást, hanem kommunikáljanak a színpadon. Sok előadásban van zene, néha élő zene is, de sokszor aláfestésként szólal meg, ami egyáltalán nem baj, sőt nagyon hatásos effekt, mi is alkalmazzuk. De az az izgalmas, amikor megszűnik az alárendeltség. Ehhez persze szükség van szituációkra, ami megteremtik ennek a lehetőségét. A februári bemutatónk alkalmával (Pivarnyik Anikó: MajdNEM) azzal kísérletezünk, hogy a színész lelki kivetülését mozgásban mutassuk meg, amit élőzene kísér. Ebben segítenek alkotótársaim, Molnár Éva koreográfus és Molnár Viktor, Nádaslaki István zeneszerzők.

Független társulatként hozzátok létre ezeket a produkciókat. Milyennek látod a függetlenek helyzetét a mai színházi szférában? 

Őszintén? Borzasztó nehéznek. Decemberben voltunk interjút adni Juhász Mátyásnak az Újpest TV-ben, vele beszélgettünk erről, és arra jutottunk, hogy a kreativitás táptalaja a pénztelenség. Na igen, minden rosszban van valami jó. Komolyra fordítva a szót, hatalmas harc és kitartó munka. Az, hogy szeptembertől a Fészek Művészklubban találtunk otthont, nagy előrelépés, és hálás vagyok Lázár Eszternek, a művészeti vezetőnek, hogy ajánlott minket Galambos Tibor igazgatónak. Azonban, sok-sok lépcsőfok vár ránk, hogy ne „csupán” a hivatásunk legyen, hanem a pénzforrásunkká is válhasson a színház.

Ezzel egy lépéssel közelebb jutottatok a nézőkhöz, ám a jó játszóhely még nem jelenti automatikusan azt, hogy a figyelem középpontjába kerültök. Miként juttok el a célközönséghez?

Főként az interneten; Facebookon, Instagramon és a honlapunkon lehet olvasni rólunk, illetve a Fészek Művészklub oldalain. De erős nálunk a szóbeli reklám is. Szerencsére nézőink továbbadják élményeiket.

Szeptemberben volt a Drámatéka Drámaműhely által meghirdetett drámapályázat eredményhirdetése, a nyertes drámát ti állítjátok majd színpadra. Milyen szempontok alapján választottátok ki a befutót?

Nagyon hosszú és kemény munka volt, mire eldöntöttük, hogy ki legyen a nyertes. Végül egy kétszereplős dráma nyert, Böszörményi Márton Csigabiga című műve. Pivarnyik Anikó, író szempontjai közé tartozott a dramaturgiai fordulatok, a cselekmény felépítése, a nyelvhasználata és karakterek kibontása is. Én rendezői szemmel és társulatvezetőként olvastam, a társulathoz passzoló, a repertoárt kibővítő drámát kerestem. 

Milyen más jövőbeli terveitek vannak még?

Egyelőre a Csigabigáig látok, ami a következő évad első bemutatója lesz. Azonban addig még február 5-én bemutatjuk a MajdNEMet, áprilisban újra játsszuk a Pisti a vérzivatarbant, valamint valószínűleg június elején jelentkezünk egy klasszikussal is, de erről még korai lenne beszélnem. Műsoron szeretnénk tartani több előadásunkat is, kialakítani egy havi rendszerességet, ezen dolgozunk most a Fészek Művészklubbal.



Az interjút készítette: Vass Antónia
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése