Mogács mesék – azaz mese felnőtteknek

A dumaszínházas Mogács Dániel új önálló estje a Tháliában épp olyan szórakoztató volt, mint amire számítottam, de persze egyáltalán nem úgy, mint ahogy azt vártam. És ettől olyan izgalmas.

Örültem a pontos kezdésnek: fél nyolckor nyílt a kapu, az érkezés sorrendjében foglaltuk el a székeket, majd megérkezett Mogács Dániel. Illetve betolták. A színész úr ugyanis egy irodai székben érkezett meg a színpadra. Szemlátomást aludt, helyette a két kezében lévő bababábok beszéltek. Míg Dániel nekünk háttal ült, ezek a figurák (ami épp annyira hasonlított kisbabára, mint öregemberre) osztottak meg velünk pár, a kisgyermekesek számára nagyon is életszerű viccet a babák számára nyilvánvalóan fontos apróságokról: az evésről, a kakikálásról és a sírásról. A sírással kapcsolatos tudományukat meg is mutatták; mire a színész úr megdöbbenve ébredt fel és szólt oda a díszletesnek:

- Te kitoltál? Te kitoltál úgy, hogy alszom?

A babák villámgyorsan bekerültek a színfalak mögé, Dániel pedig köszöntötte a közönséget. Már csupa mosolygó arc nézett rá, a teli széksorok hátsó fertályán pedig ekkorra már gurgulázott a nevetés. Mogács azonban profi: gyorsan előadta, mennyire utálja, amikor savanyú, ó-szájú nézőkkel néz szembe, akiknek semmi nem vicces, és parasztnak tartják azt, aki mégis nevet. Elmesélte, hogy a minap egy ilyen ó-szájú anyuka és ó-szájú gyermeke párbeszédéhez volt szerencséje, akik elé beült egy különösen nagy orrú hölgy. Ó-szájú csemete pedig halkan így kérdezte anyját: „Anya, a néni orrát otthon megbeszéljük?”

Nyilvánvalóan egy ilyen bevezető után a közönség soraiból senki sem akart akar ó-szájú lenni. És nevetett is mindenki, főleg, amikor Mogács kifejtette, mennyire szeretjük a gyerekeinket, leginkább pedig akkor, amikor alszanak, így aztán érthető, mennyire fontos mindannyiunknak a mese. Elvégre „a szülő olyan egész életében, mint egy aneszteziológus. Csak neki a mese a gyógyszere”.



Dániel előadott egy-két mókás jelenetet saját gyermekkorából („Faterom egyéves koromban leköltözött vidékre. Csak nem szólt nekem.”), majd átterelte a szót a régi törzsi beavatásokra. Ez a blokk, bár humoros volt, sem akkor, sem így utólag megítélve nem illett bele a dramaturgiába. Mert igaz, hogy mivel a beavatási szertartások gyakran veszélyesek, jobb róluk inkább mesélni, mint megélni őket, de ez a laza kapcsolat amolyan buborékká tette az est ezen részét.

Annál élvezetesebb volt a következő ötlet, amelyhez az alapot az adta, hogy Mogács egy ideig gyerekdarabokban is fellépett. Már az is derültségre adott okot, ahogyan a színész a nézőközönséget győzködte, hogy tartsák magukat távol minden hasonló haknitól, de amikor bemutatta, milyen időhúzó trükkökkel építették fel a gyerekelőadások szerkezetét, mindnyájan dőltünk a nevetéstől. A medve, aki sokat brummog, mert minden brumm egy másodperc, és mellesleg az erdészt keresi, aki mögötte áll; vagy a nyuszika, aki szintén sokat makog (ekkorra már tudjuk, miért), és a gyerekeket kérdi meg, ismernek-e egy szép dalt, például az időhúzás rendkívül találékony és természetesen kifogyhatatlan eszköztárába tartoznak.

A következő blokk a Bogyó és Babóca sorozat kritikája volt. Dániel elő is kapott egy mesekönyvet és behozatott egy plakátot, hogy tudjuk, miről van szó pontosan, majd megeskette a közönséget, hogy soha nem olvasnak a gyereküknek ilyen könyvet: történetük úgysincs, viszont szereplő az rengeteg van bennük, aki „mind ugyanaz. Nézzék meg a napot, ugyanúgy néz ki, mint Bogyó meg Babóca, vagy mint ez a kurva féreg!” Meg aztán „a gyerek nem érti, hogy a csigának van bogárszeme, vagy a katicának csigaszeme, mert mindkettő teljesen ugyanolyan!” Fel is olvasott a könyvből: próbáltuk mi számon tartani, hogy a futballmeccsről idézett két mondatban hány szereplő neve hangzott el, de tizenkettő után elvesztettük a fonalat. A humorista még tudta fokozni a hangulatot azzal, hogy eljátszott egy nagypapát, egy bébiszittert és egy politikust, ahogy Bogyó-Babóca-szerű mesét mond, majd egy egész színtársulatot is megszemélyesített, akik épp egy ilyen darabot adnak elő.

Mogács ezután a mesék és karakterek lélektanáról is beszélt. Hogy már brit tudósok is megállapították, hogy a mese színhelye az erdő, és hogy a hosszadalmas „hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, ahol a kurtafarkú kismalac túr és a madár se jár” típusú kezdés arra szolgál, hogy a mesélő kitalálhassa, mit is fog mondani. Hamarosan pedig oda lyukadtunk ki, hogy a színész úr azt mondta, most és itt, csak nekünk, mesét fog mondani. Improvizál. Húz a cigánykártyából egy lapot, az lesz a mese címe, a közönség soraiból pedig négy néző húzzon négy másikat, ezeket időnként dobják be a színpadra, és ekkor ő a kártya jelentésének megfelelően változtat a mese alakulásán.

Így is lett. A „betegség” volt az első kártya: Mogács Dániel meséje tehát egy beteg verébbel kezdődött. A mesében szerepelt még egy vadász meg egy mókus is, és már jó pár perce zajlottak az események, amikor a színész úr sassá változott és felvilágosította a közönséget, hogy „ideje lenne bedobni egy kártyát, mondjuk olyan 1-2 percenként, ahogy a dramaturgia megkívánja, mert ha sosem dobnak be semmit, akkor bizony nyolc órás lesz az előadás”. És valóban: amint érkezett a kártya, a sztori úgy alakult.



Az előadást a legváratlanabb percekben szakította félbe a díszletes kolléga, aki hol az egyik, hol a másik bababábot hozta be, azzal a címszóval, hogy a gyermek éhes vagy mesét akar. Ez a visszatérő motívum szépen foglalta keretbe az előadást, sőt, az egyik ilyen ötlet annyira vicces volt, hogy ez lett az előadás csúcspontja. El sem mesélem, mi volt ez a mozzanat, hogy maradjon még meglepetés a színpadra is!

A színpad egyébként izgalmas berendezést kapott. A belülről megvilágított, keskeny sátorszerű kupolákat Dániel kiválóan használta fel: egy-egy kupola hol valóban sátor volt, hol fa és erdő, hol pedig csak szimplán egy zug, ahová el lehet bújni. Az előadás közben gyakran bejött a díszletes kolléga, nemcsak akkor, amikor a babákkal volt gond, hanem csak úgy, segíteni vagy sertepertélni is, Mogács pedig kitöltötte a színpadot vetődésekkel és szaladgálással, játszottak a fényekkel és hangokkal is, tehát nem egyszerűen egy stand-upot láthattuk, sokkal inkább egy kabaré-előadást.

Az előadás természetesen rendkívül szellemesen zárult: az improvizált mese szinte legvégére maguk a bababábok is elaludtak. Magács megkérte a nézőket, ne is tapsoljanak, és amikor ezt mi mégis megtettük, bosszankodva csissegett le bennünket, hogy komolyan gondolta, tessék szépen halkan kimenni az ajtón, köszöni, hogy eljöttünk, de most tényleg halkan távozzunk!

Igazán lenyűgözött az, ahogyan Dániel képes volt másfél órán át szórakoztatni a közönséget. Ennyi szöveget és poént megjegyezni, az bizony profizmus a javából! Persze itt-ott elfelejtett egy-egy blokkot: ha azonban ezt nem hozza tudomásunkra, mi észre sem vettük volna. Néhol úgy éreztem, indokolatlan volt a trágár szavak használata; azt szeretem, ha az előadó megoldja a szöveget ezek nélkül, és ott használja, ahol tényleg üt. Ügyes volt az is, ahogyan a tulajdonképpen oda nem illő poénokat is beleszőtt a mondandójába, például a mese konfliktusai közt említette a taxisblokádot: „mert a taxisok blokádot szerveznek, ha valaki ügyesebb náluk. Nekem is megfordult a fejemben, hogy ha valaki jobb stand-upos, mint én, akkor fogom magam és lezárok 4-5 utcát. De aztán rájöttem, hogy ez parasztság lenne.”

Mogács Dániel valóban újra rácsodálkozott a mesék világára és felfedezőútjára minket, nézőket is magával ragadott. Szórakoztató kikapcsolódás volt – és ez nem mese!


Nádasi Krisz
Fotók: Dumaszínház
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése