Szerelem a mesék kocsiján

Aligha találhatott volna a Madách Színház jobb alapanyagot legújabb darabjához, mint a kultikus Meseautót, amely könnyed humorával és romantikus szerelmi történetével kellemes kikapcsolódást ígér mindenkinek. A musicalt ezúttal is, mint az elmúlt években már megannyi előadást, a Galambos Attila-Bolba Tamás-Szente Vajk trió jegyzi, és mielőtt azt gondolnánk, hogy közönségsiker felé a könnyebb utat választják, fontos leszögezni: nem ezt teszik.

Egy ilyen ismert és szeretett mű esetében, mint amilyen a Meseautó is, a játszma mindig kétélű: ha az alkotók lekövetik a film színpadra alkalmazható dramaturgiai pontjait, egyrészről a néző örül, mert felismerni véli azokat a mozzanatokat, amelyek újra és újra képernyő elé szögezik, legyen szó akár az 1934-es, vagy éppen a 2000-es feldolgozásról. Másrészről viszont ez a darabvezetés a visszájára is fordulhat, hiszen a színház mégiscsak más struktúra mentén működik, sem képileg, sem szerkezetileg nem lehet ugyanúgy rekonstruálni a vásznon látottakat. Aki tehát 3D-s moziélményre vágyik, mindenképpen csalódik.


Szente Vajk azonban szerencsére – a tőle megszokott módon – zsigerből veti el az előbb felskiccelt biztonsági megoldásokat, és a régi történet pilléreit megtartva ugyan, de minden ízében eredeti előadást csinál. Az eredetiség azonban nem egyenlő azzal, hogy a felismerhetetlenségig átdolgozza a művet, sokkal inkább arról van szó, hogy visszaidézve valamit a filmből igyekszik gondolatokat, hangulatokat és karaktereket teremteni. 

Így tehát itt is ugyanúgy megelevenedik Szűcs János bankigazgató (Nagy Sándor) karaktere, aki álruhát öltve „kipróbálja”, vajon akkor is beleszeretnek-e a nők, ha nem tudják, hogy pénze van. A kiszemelt női áldozat nem más, mint Kovács Vera (Simon Boglárka), aki a véletlen folytán az egyik új alkalmazottja a bankban. A szerepcserékből aztán komédiához illő módon kavarodás lesz, hogy aztán a végén mindenki megtalálja a helyét és a párját.

Már maga az alaptörténet ad egyfajta szirupos, mézes-mázos réteget a darabnak, ám ez a rózsaszín felhő annyira a Meseautó része, hogy lehetetlen lenne leválasztani róla. Az alkotók ezt úgy igyekeztek finomítani, hogy bizonyos dramaturgiai pontokon átfordítják ezt a „jelenséget”, és a tánckar fehér angyalszárnyakon vagy éppen színes papírba csomagolt cukorkaként jelenik meg, fokozva a „vattacukor”-hangulatot. Míg előbbi logikusan következik a köré komponált jelenetből, és valóban ad egyfajta elrajzolt mesejelleget az előadásnak, addig a cukor-tánc önnönmaga paródiájává válik, és tovább fokozza a darab sziruposságát és tartalmi ürességét. Sőt, már-már a giccs határán mozog, ahogyan a színes gömbök „végiggurulnak” a színpadon, és nagy ívet kell bejárnia az előadásnak, mire a következő jelenetre ismét előbukkan a Meseautó lényegét adó egészséges humor.

Merthogy kár lenne szépíteni, sajnos a történet sem filmen, sem színházban nem több egy szórakoztató, könnyed mesénél, mély mondanivalót pedig még nagyítóval is nehéz lenne találni. Persze, puffogtathatjuk a kliséket a mindent legyőző szerelemről, de valójában minden konklúzió-keresés csupán egyszerű belemagyarázás lenne. Viszont ez nem negatívum, hiszen az előadás nem is akar több lenni ennél, nem akar másnak tűnni, mint ami valójában. Sőt, ahogy a ráerősítés esetében, a jelenetek kifuttatásánál is nem egyszer tart tükröt maga elé. A gegek, kikacsintások mind-mind azt hivatottak erősíteni, hogy minden túlzott romantikával édesített jelenet, minden viccnek szánt mozzanat a legteljesebb mértékig tudatos. Nincsenek nagyléptékű életigazságok, csak életigenlés.



Simon Boglárka és Nagy Sándor kedves párként lépnek elénk. Nagy Sándor a tőle megszokott hideg profizmussal játssza a gazdag, sármos bankigazgatót, aki úgy keveri a kártyapaklit, hogy mindig ő jöjjön ki belőle jól. Ugyanakkor szép ívet járat be a karakterrel, aki alól a szerelem hatására egyszeriben kicsúszik a talaj. Simon Boglárka viszont hasonló problémákkal küzd itt is, mint a Mamma Miában. Hiába kedves, bájos, énekel szépen és hozza biztosan a naiv kislány figuráját, sajnos külsőre nem hihető, hogy ő egy családi fészekből éppen csak kiröppent lány, aki előtt most nyílik ki a világ. Ez a kettősség pedig megtöri a képet, amit Kovács Veráról alkotnunk kellene.

Habár a fő szál Vera és Szűcs szerelmének kibontakozása, a darab igazi karakterét a mellékszereplők adják. Kabos Gyula legendás szerepét, Halmost, Magyar Attila ölti magára, mégpedig briliánsan. Magyar, ízlésesesen tálalva a karakter iróniába hajló természetét, egyetlen mozdulatával képes megnevettetni, és úgy válik az események mozgatórugójává, hogy közben nem akarja erőszakosan előtérbe tolni magát.

Méltó partnerre akad Dobos Judit személyében, aki Kerekes Anna szerepében rajong Szűcs Jánosért. Plátói szerelmében féltékenységi rohamok egész áradatát zúdítja bárkire, aki potenciálisan az útjába állhat. Bár a helyzetkomikumot egyértelműen annak kellene adnia, hogy az igazgató nem látja – vagy nem akarja látni – ezt az elvakultságot, ám sokkal inkább a színésznőből áradó természetes humor, mint a végletességbe hajló érzelmi reakciók mozgatják Annuska jeleneteit.

Egy ilyen idilli, romantikus történethez nem való realisztikus ábrázolás, így a díszletek – amik Túri Erzsébet munkáját dicsérik – hűen lekövetik a színészek játékát. Villamosdobozok és papírautók futkároznak ebben az álomvilágban, miközben fölénk tornyosul a Lillafüredi csodapalota. 

Természetesen a címhez hűen megjelenik a meseautó is (az elemek többségéhez mérten szintén „papír” 2D-s kiadásban), ami egy pillanatra mégis nosztalgiázni enged, hiszen az első útján elhangzik a kultikus dal, hogy aztán betöltve a maga funkcióját, hagyja a történetet a saját útján robogni tovább.



Hiába csendülnek fel ugyanis az ismerős dallamok, Szente Vajk ebben a tekintetben is ragaszkodott hozzá, hogy a Madách darabja ne valamiféle utánzat legyen. Galambos Attilával és Bolba Tamással megteremtették tehát a saját slágerüket, ami vezérdallamként átszövi az előadást. Ez jó döntésnek bizonyult, mert bár a legtöbb néző ezerszer hallotta már az eredeti dalt, és minden bizonnyal vágyik rá, hogy felcsendüljön a darabban, mégis, gyengítene az előadáson, ha ez a melódia lengné körbe. 

A Meseautó tehát tökéletesen betölti azt a szerepet, amit neki szántak: szórakoztat, elvarázsol, elrepít egy mesevilágba, ami ismerős, de mégis valami új, valamint Márkus Alfréd és Harmath Imre szerzeményén keresztül visszaidéz valamit az eredeti műből.

Vass Antónia
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése